Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Magyar vise... ----

Magyar Magyar Német Német
Magyar vise... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Magyar viselet

(l. a mellékelt 3 képet, melyből kettő szines). Népünk ruházata ma is az őseredeti szkítha viselet, melyet eleink Ázsiából hoztak.

[ÁBRA] MAGYAR NEMZETI VISELETEK I.

[ÁBRA] MAGYAR NEMZETI VISELETEK II.

A magyar kalapra v. pántlikás kanászkalapra a lábikráig érő bő gatyára rátalálunk az indo-szkítha érmek több napisten alakján (l. 1. és 2. ábra) oly hű, oly félreérthetetlen és elmagyarázhatatlan formákban, hogy e két ruhadarabunk szkítha eredete első tekintetre szembeszökő.

[ÁBRA] 1. ábra.

[ÁBRA] 2. ábra.

A szalagos fejdísz a szasszanida szoborműveken és pénzeken is elmaradhatatlan kalpaggal, megegyezik a mi u. n. túri süvegünkkel. A bő ráncos patyolat-gatyát is majd minden szasszanida királyon látjuk. A többé-kevésbbé hosszuszáru csizmát a pénzek nagyrészén megtaláljuk bojtosan v. inkább kilógó húzókkal (fülekkel), mint ahogy ma is viselik még a székelyek. A magyar nép mai pitykés mellényét és ezergombos spencerét is megtaláljuk az indoszkítha királyokon (3 ábra). A rövid alju huszárkát a bocskoros Kadafi király ülőalakján (4 ábra) a hosszabb atillát pedig Kanerku királyon (5 ábra) szemlélhetjük.

[ÁBRA] 3. ábra.

[ÁBRA] 4. ábra.

[ÁBRA] 5. ábra.

Az ugynevezett atilla is közös ruhadarabunk még ma is a persákkal. Ők is viselik még ma is, bár az övék hátul a csipő fölött kissé ráncbaszedett. A persa sah európai útján egész kisérete ilyen ráncos, zsinóros atillát viselt. A nyakba akasztott állatbőrt (kacagány) a mai magyar subán még fellelhetjük a báránybőr-gallérban. Kanerku király vállán is állatbőr-gallér van a szkítha köpeny felett (5. ábra). Különben hogy itt a görög köpenyt kell-e látnunk, vagy a mai ujjas magyar mente ősét, azt Kadafi (4. ábra) szőrmésgalléru ujjas mentéje, melyet az alsó, övvel leszorított dolmány fölé húzott, kétségessé teszi. A mai magyar szűrt, himzett gallérjával együtt a 6. ábrán szemlélhetjük. A prémes nyaku és elejü, rövid ujju csatos kabát ősét a 7. ábra istenalakja adtja.

[ÁBRA] 6. ábra.

[ÁBRA] 7. ábra.

A népvándorlás korában a szasszanidakori (Kr. u. III-VII. sz.) persa befolyás, valamint a Belső-Ázsiából ismételten kivándorló hunn-avar-török népek újabb elemeket vittek bele e viseletbe, mely tovább fejlesztve, a keleteurópai honfoglalás előtti turánok, magyarok, bolgárok, kozárok, kunok és besenyők általános viseletévé vált s nagyjában véve mai népies viseletünkben maradt meg. ettől meg szoktuk különböztetni az úri magyar viseletet vagy díszmagyart, melynek egyik változata, a huszár-ruha ma már az egész földkerekség diszruházatává kezd kifejlődni. Sokan vannak, különösen festőink közt, kik ezt nem is tartják igazi magyar viseletnek. Bizonyos, hogy népies viseletünkben több az eredeti régi alakjában megmaradt elem, mint a diszmagyarság viseletét emennél, de másfelől, ha a díszmagyarban vannak is nyugati elemek, alapjában véve ez is a középázsiai s keleteurópai turánságtól veszi eredetét, egyes alkatrészei közösek a népies viselettel s az egésznek összeállításában pedig talán még szembetünőbben jelentkezik a magyar szellem átalakító befolyása, mint népies viseletünknél, melynek egyes formái 1 1/2-2, sőt 2 1/2 ezer év óta szinte megmerevedtek. A szűr formája p. már az ókori méd-persa domborműveken feltünik s díszítése is, a pávaszemes virágok, rózsák, tulipánok stb. a szasszanidakori persa ornamentikának a maradványai. A Trajanus oszlopán ábrázolt jazig harcosok épp olyan szétálló bő gatyát viselnek, mint a magyar paraszt stb. Mindebből az tűnik ki, hogy más-más szempontból ugyan, de a díszmagyar ruhát épp ugy sajátunknak vallhatjuk, mint a népies viseletet, annál is inkább, mert vannak a díszmagyarban olyan régi keleteurópai elemek, melyek a népies viseletben nem maradtak fenn, ilyen p. a mente, mely egy a régi persáknál is meglevő mandyâ nevü felsőruhának a továbbfejlesztése; egy Dél-Oroszországban lelt IV-VI. sz.-beli domborműves ezüst csészén pedig atilla szabásu felsővel van ábrázolva egy hunn-bolgár fejedelem.

Közvetlen képes ábrázolatokban azonban jóformán a XIV. sz. derekáig nem vagyunk képesek felmutatni a régi magyar viseletet. Mindamellett ezek hiányában is nagyjában véve képesek vagyunk a főbb ruhadarabok minémüségét megállapítani, valamint azon anyagot, melyből készítették. Fövegül a karimátlan csúcsos süveg szolgált, mely régi alakjában a népnél ma is fennmaradt; a süveg szörével kifelé fordított állatbőrből v. nemezből készült, a szolyvai honfoglaláskori leletben a süvegnemez maradványai csíkószőrből állanak. Elül a süvegen részint diszítésül, részint a kardvágás ellen védelemül egy ezüst lemez volt alkalmazva, miként némely uradalomban a béreseknél vagy az útkaparóknál ma is láthatunk e fajta címeres rézlemezt mint az ősi szokásnak egyik becses maradványát; a Képes krónikában még gyakran látjuk a harcosoknál az ilyen lemezes süveget; honfoglaláskori leleteinkben Galgócon, Szolyván és Tarcalon fordult elő ilynemü szasszanidaízlésü, virágokkal díszített aranyozott ezüst lemez. Tekintve, hogy a régi bolgár kalpak (klobuk) is karimátlan volt, föltehető, hogy a felhajtott karimáju süveg csak a kunok beköltözése után, a XIII. sz.-tól kezdve jött divatba, amikor aztán Európa nyugati részében is elterjedt a fővegnek ez a neme. Hogy a süveget tollal (egy vagy két sas- vagy sólyomtollal, sőt egész szárnnyal) díszítették, a nagyszentmiklósi kincs egyik edényének domborműves vitéze, valamint a szasszanidakori persa királyok viselete után következtethetjük; a XIII. sz.-ban a pávatoll volt nagy divatban, az Anjouk alatt a structoll használata terjedt el s még a XVI. sz. folyamán is ezt kedvelték legjobban, melyet rendesen hármasával elől tűzték föl oly módon, hogy a structollbokréta egész elrendezésére nézve megfelel a század első felében divatos huszár-csákó tollbokrétájának. A darutoll, ugy látszik, a nehezebben megszerezhető structollat pótolta és talán azzal egyidejüleg tünt föl. A kócsagtoll használatának legrégibb nyomát a Képes krónikában találjuk, de csak egyszer.

Ami a hadviseletet illeti, tudjuk, hogy Vatha pogány módra három fonatu üstököt eresztett, amely szokás az avarok feltünése előtt ismeretlen volt Európában, de a közép- és belső-ázsiai népeknél, ugy szintén nyelvrokonainknál, a szibériai voguloknál ma is el van terjedve. A kunok moszlim szokás szerint nyirták fejüket, melyet az árpádkori magyar éppen ezért a nyers tökhöz hasnlított. Ugy látszik azonban, hogy a honfoglalás korában a magyaroknál is, v. legalább egy részüknél, el volt terjedve a nyirott fej s csak a nyugati szokások hatása alatt eresztettek az Árpádok korában hosszu hajat, amidőn a nyírott fej már a szolgaságnak lett a jele; a XIII. sz.-ban a hajba és szakállba gyöngyöt, ékkövet fontak; maga a szakálleresztés ezen időben a németeknél mint magyar szokás volt ismeretes s többek közt az utolsó Babenbergről, II. Frigyes osztrák hercegről hagyták emlékezetül, hogy haját és szakállát magyar módon hordta, hosszura eresztve s gyöngyökkel ékítve. A női fejviseletről kevesebbet mondhatunk. A magyar főkötő, ugy látszik, a régi közép-ázsiai cukorsüveg alaku fejrevalónak (szőkele) az átalakulása; a XV., sőt a XVI. sz.-ban is ez a ferdén hátrafelé nyuló főkötő még magas volt s csak az utóbbi századokban vette föl mai alakját. A leányok hajadon fővel jártak, hátul hosszu fonatban eresztve le a hajat, mi az altáji tatár leányok viseletét ma is megkülönbözteti az Altáji vidékén mindinkább elterjedő orosz és khinai viselettől; homlok körül szalag v. párta volt kötve, mely gyöngyökkel, ezüst pikkelyekkel (pénzzel) lehetett díszítve, miként azon töröktatároknál, melyeknél a régi viselet maig fenmaradt.

A felső ruhában nagy változatosságot állapíthatunk meg, akár a ruha alakját és nagyságát, akár pedig anyagát véve tekintetbe. A magyarok régebbi hazájában sokféle becses bőrű vadállat, nyuszt, nyest, hölgymenyét stb. volt található; a magyarok szorgalmasan vadásztak is rájuk a legkülönbözőbb források egybehangzó tanusága szerint s oly bőviben voltak a becses bőröknek, hogy Anonymus szerint még a gulyások és kanászok is nyusztbőrrel ruházkodtak. De a bőrruhák mellett nagyon korán megismerték a nemzből, abaposztóból, vászonból, sőt selyemből készült ruhákat is. A vászon még a régi szkítha-korszak maradványa, melyet kenderből szőttek, ami a szkítha földön Herodotus szerint vadon termett s mint valami különös dolgot említi a görög iró, hogy a szkíthák nem lenből, hanem ezen vad kenderből készítenek szöveteket. A nemez készítést a persa iparosok ismertették meg őseinkkel s tőlük, Korozménia felől kapták a selymet is, mely a honfoglalás előtti korban a keleteurópai turánoknál sokkal jobban el volt tejredve, mint Európa Ny-i részeiben. Az aba finomabb posztóféle volt, mely ugyanilyen néven ma is ismeretes a belső-ázsiai mongoloknál. A IX. sz.-ban Ibn Roszteh szerint a görököktől szerezték be a ruhanemüekhez szükséges szöveteket az Azovi-tenger melléki Keres városban, hol szláv foglyokat adtak értők cserébe.

Valószínű, hogy már ekkor elterjedt náluk a bibor és bársony is. Természetes, hogy a különböző anyag különböző ruhanemüeket is teremtett s olyanokul, melyek már a honfoglaláskori magyaroknál is megvoltak, a következők tekinthetők: a vászonból készült ing, melynek bő ujja egész parthusokig vezethető vissza, kiktől a szasszanidakori persáknál is fennmaradt; a parthusoknál és szasszanidáknál leért a combig s nálunk az Árpádok alatt is hosszabb volt, mert a rövid felső alól kilógott ugy, miként a csángók és oláhok ma is viselik; a derékig sem érő rövid ing ugy látszik, később jött szokásba. Finomabb anyagból, talán selyemből készült az az atilla- v. dolmányszerü rövid felső ruha, melynek eredeti nevét nem tudjuk ez idő szerint konstatálni; a dolmány név ugyanis ezen ruhanem egy speciálisabb formájával együtt csak a török vagy legkorábban a kun-tatár befolyás alatt terjedt el nálunk, az atilla név még későbbi. Lehetséges azonban, hogy ez volt a tulajdonképeni mente s csak később fejlődött ki az a különbség, ami jelenleg van a három ruhadarab közt s hogy el volt-e látva prémmel vagy sem (a gazdagoknál nyuszt-, nyest-, hölgymenyét- s más becses bőrből, a szegényebbeknél birkabőrből), az eredetileg nem jött számításba. Erre mutat az, hogy a nyugati népeknél elterjedt mantel, mantil prémnélküli s az a magyar paraszt mándlija is, ami nem egyéb, mint a magyar földről elterjedt mente német változatának a visszavétele. A magyar mentét legelőbb egy cseh író említi a XIV. sz. elején, aki szerint a magyarok «curtas mentes» viselnek; később meghosszabbodott, ugy hogy a XV-XVI. sz.-ban már a térden alul, csaknem a bokáig ért. A XV-XVII. sz.-ban virágokkal átszőtt kelméből készítették s már a XV. sz.-ban feltünik a gomboknál a sujtás, előbb szélesen kivágott szövetből, később zsinórból. Bőrből készült, befelé fordított szőrrel, a bekecs és ködmen, amaz hosszabb s kivarott v. bőrből kivágott virágokkal is van díszítve; emez egész egyszerü s csak a derékig ér. A guba szintén bőrből készül, de szőrével kifelé van fordítva, ujj nélküli s a subától abban különbözik, hogy csak derékig ér. A kacagány alatt az eredeti alakjában meghagyott s ruhaidommá át nem alakított állatbőrt szoktuk érteni; ez a bőr már a régi magyaroknál is az előkelőknél lehetett oroszlán-, tigris- v. párducbőr, ámbár még csak közvetett adatunk sincs rá, amellyel konstatálhatnánk használatban voltát; bizonyos azonban, hogy mint primitiv ruhaféle el volt terjedve a szegényebb vitézeknél s erre épp ugy felhasználták a farkas-, mint a birkabőrt, mely utóbbit kettesével varrják össze a fejnél oly módon, hogy a birka fejet levágják s ott lyukat hagynak s ezen a lyukon dugja át a fejét, aki magára veszi ugy, hogy az egyik birkabőr, szőrével befelé fordítva, elől a mellet, másik hátul a hátat takarja; a kacagánynak ezen változata elől-hátul ki volt selyemmel s bőrrel cifrázva. A bokáig érő ruhafélékhez átmenet volt a szűr, melynek lelógó ujju előképét az ókori persa emlékeken találjuk s a négyszögü gallér is már a népvándorláskorban feltünik. A szür nemzből készül, mig a köpönyeg posztóból; az utóbbinak eredeti formáját a székelyek zekéje őrizte meg. A bunda és suba mindegyik bokáig ér és bőrből készül, de amaz ujjal van ellátva, emez ujjatlan s hátán ott van az egész birkabőr; a turkomán bunda ma is ki van varrva, mint a magyar suba, ellenben a magyar bunda már sokat veszített eredeti sajátságaiból még a népnél is. A bokáig érő hosszu felöltők különösen a kunok beköltözése után jöttek használatba; a Képes krónika a kun viseletü IV. Lászlót s a Nagy Lajos trónja körül álló magyar főurakat csupa ilyen bokáig érő hosszu ruhában ábrázolja, ugyanilyen hosszu bundát viselnek azok a magyar urak is, kik a XVI. sz. elején I. Miksa császár «Triumphzug»-jában vannak előállítva.

[ÁBRA] A MAGYAR VISELETEK TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE.

A bokáig érő hosszu felöltőt azonban téli időben egyenesen szükségessé tette az alsó ruha hiányossága, mely a szkítháktól örökölt gatyából állt. A régi magyar gatya, ugy látszik, rövid volt, a térdnél alább aligha ért. A nadrágot vagy mint a székelyek hivják, a harisnyát a nyugati népektől vettük át, a mai szűk magyar nadrágot a nyugatiak combig érő harisnyájából fejlesztette ki a magyarság.

A lábbeli különböző fajtáiból a csizmát vagy sarut hozta magával mai hazájába a magyarság. A csizma szára körülbelül a térdig ért s mint egy X. sz.-beli bizánci császár képén látjuk s a csornai honfoglaláskori leletből konstatálhatjuk, a csizmafej és szár apró ezüst pitykékkel volt kirakva. A tulajdonképeni csizmát a nyugati népek csak a népvándorláskori turánok útján ismerték meg; a bocskor, szandal volt az európai népek eredeti lábbelije a csizma legrégibb emlékét az ószőnyi, körülbelül IV. sz.-beli alán csontfaragványokon s aztán azon déloroszországi IV.-VI. sz.-beli ezüst csészén találjuk, mely egy vadászó hunn-bolgár fejedelmet ábrázol.

A magyar viselet emlékei, kivéve a honfoglaláskori és későbbi sírokban talált ékszereket jóformán csak a XIII. sz.-tól kezdenek szórványosan előfordulni. A régebbi időkből csak analogiákat hozhatunk föl, melyek közül hozzánk már közelebb esnek a már említett déloroszországi s a szentpétervári Eremitageban őrzött IV-VI. sz.-beli ezüst csésze domborművek ábrája a lóháton vadászó hunn-bolgárféle fejedelemmel; a nagyszentmiklósi kincs vitéze; a déloroszországi s valószínüleg kunokat ábrázoló u. n. csészetartó szobrok; a kijevi falfestmények besenyőkkel; bizánci miniatureök lovas barbárjai; a kaukázusi régi emlékek stb. Nálunk 1200 körül fordul elő az első emlék, a kisbényi templom oszlopfejének domborműve, melyen a magyar viselet nyomai konstatálhatók. Valószinüleg az Árpádok korából való még a Szt. Márk-templom egyik oszlopfején ábrázolt magyar férfi és női fej. Német régészek szintén ezen időtájba, a XIII. sz.-ba teszik a hainburgi u. n. Attila-szobor idejét. A XIV. sz. elejéről való a szepesi falfestmény; Nagy Lajos korából a Képes krónika, szt. Simeon zárai koporsója, Aquila János falfestményei az ország nyugati részében s a magyar eredeti Kolozsvári M. szobrász által készített prágai Szt. György-szobor. Zsigmond korából valók a székelyföldi falfestmények (l. o.) az aacheni magyar zarándokok képe stb. A XV. sz. közepéről való egy miniature, mely Szt. László és a kun. birkózását ábrázolja; továbbá a bécsi Kunsthistor. Sammlungban vannak ezen időből kártyák magyar alakokkal. Ugyanitt van Miksa császár «Triumphzug»-ja és «Veiszkunig»-ja, több helyt 1490-1517 körüli magyar alakokkal. 1506-ból Dombay J. armálisa magyar ruházatu alakkal. A Jagellók korának emlékei közé tartozik Szt. István és II. Lajos magyarruhás képe Bécsben. A XVI. sz. derekáról valók Bonfini krónikájának képekkel ellátott kiadásai s ezen időtől kezdődik a Hallerek arcképsorozata, melyet Boncz Ö. közölt a Turul IV. évfolyamában. Mindezek többé-kevésbbé kútforrásul szolgálnak a régi magyar viselethez, s kiegészíti ezeket két, az Eszterházy hercegek kincstárában őrzött 1480-1530 körüli virágos dolmány, melyek a hagyomány szerint Mátyás királyé és Oláh Miklósé voltak. A XVI. sz. második felétől kezdve az emlékek mint sűrűbben fordulnak elő.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is