Magyarok

Az ősök nomád életet éltek s a földmivelésre, noha azelőtt sem volt előttük ismeretlen, csak lassankint, a hódolt lakosság példájára és felhasználásával adták magukat. Társadami, állami, mindennapi életük a törzsszervezeten nyugodott. Hét törzsre és száznyolcz nemzetségre oszlottak. E szerint szállották meg az új haza földjét, e szerint állították ki harcosaikat háboruban, e szerint kormányozták őket béke idején. A hét törzs feje, a «hét magyar» (I.o.) ált a nép élén s ő felettük a fejedelem a két főméltósággal, a gyulával (l.o.) és kárchász-szal (l.o.), volt a nép akaratának végrehajtója. Megtörtént, hogy nagy alkalmakkor az egész magyarságot gyülésbe hivták; bizonyára ily módon történt Árpádnak fejedelemmé választása Etelközben és a krónikában említett pusztaszeri gyülés megtartása az új haza földjén. Harcos nép volt a magyar s ami társadalmi és állami szervezete volt, ennek szolgálatában állott. sajnos, arról nem maradtak megbízható adataink, hogy miképen állították ki harcosaikat s hogy ezeknek száma mennyire rúghatott. A krónikák tulzásaival szemben egy egykoru adat 20000-re teszi a magyar hadsereg létszámát még a Fekete-tenger mellett. elfogadható e szám, de föl kell tennünk, hogya azt szükség esetén kétszeresre-háromszorosra is emelhették. Harcolásuk módjáról Bölcs Leo görög császár pontosan értesít bennünket. Lóhátról harcoltak, fő fegyverük volt a kard és nyíl s mint könnyü lovasok támadásaik gyorsaságával, nyilaik záporával, ügyes cselvetéseikkel fáradhatatlanságukkal és erős fegyelmezettségükkel aratták diadalaikat. Hogy a békés munkát megvetették és annak áldásaival csak később ismerkedtek meg, életük módjával járt. de amit szokásaikról s különösen vallásukról tudunk, azt mutatja, hogy műveltségük és fogékonyságuk a művelődés iránt nem maradt messze új szomszédaiké mögött. Vallásuk természetimádás volt, a melyen azonban észrevehető a persa hatás és a kozárok hatása, akiknek szomszédságában a zsidó, keresztény és mohammedán hittel is alkalmuk volt megismerkedniök. Irásuk volt, noha annak használata igen korlátolt lehetett. A rovás, betü, irás szavunk (ama kettő vésett, ez utóbbi festett jegyeket jelentett régibb keletü a honfoglalásnál.

Szomatikus (testi) vizsgálatokat a magyarságról eddigelé alig néhányan végeztek. Ilyenek Lenhosék mint uttörő, Török Aurél és tanítványai, kik főkép elméleti téren mozognak, Grittner és ifj. Jankó, Kőrösi statisztikusunk és Scheiber budapesti orvos, kik a katonai sorozások listái alapján termet-meghatározásokat végeztek. A külföld tudósai pedig majd kivétel nélkül Weisbach, Körpermessungen verschiedener Menschenrassen c. műve XXI. fejezetének a magyarokról szóló adatait használják, jóllehet Veisbach, ki sokáig mint a konstantinápolyi cs. és kir. osztrák-magyar nemzeti kórház ezredorvosa működött, méreteit mindössze Olmützbe szakadt husz magyar fiun végezte. Az olyan kisérletekről pedig, mint amilyent a közmondásossá vált francia alapossággal Pricot de Sainte Marie végzett, midőn Les Slaves méridionaux-jai közé egy csomó székely fiut is belemért, jobb hallgatni. Amint a közmondás is mondja a magyar barna faj, különösen egy bizonyos gesztenyeberna szinárnyalat az, mely valószinüleg a magyar faj eredeti hajszinének fog kiadódni. Jankónak Torda, Aranyosszék és Torockó lakosságára vonatkozó néprajzi felvételei szerint a haj szine 83 esetben világosbarna, 45 esetben gesztenyebarna, 13 esetben fekete, 21 esetben szőke. A haj szinével összefüggésben van a szem kszine is. 20 ember közül volt 6 kék szemü, 1 szürke szemü, 5 szürkéssárga (t.i. a szivárványhártya széle sárgás sugarakkal van mintegy átszőve), 4 világosbarna, 1 barna, 2 sötétbarna és 1 fekete, miből látni való, hogy a világosabb szinek a tulnyomók. Jankó adatai a következők: Összesen 222 esetben tett megfigyeléseket. ebből kék volt 98, szürke 8, barna 111, világosbarna 3, a 64 torockói nő közül 47 kék és 17 barna szemet jegyzett fel. A termetmagasságot Weisbach középszámban 1658 mm.-ben állapította meg, de mikor Bernstein 272 katonán tett mérési számait is tekintetbe veszi, középszámításul már ő is eltérő értéket kap, t.i. 1635 mm.-t. Való értékül csak Kőrösi és Scheiber adatait lehet elfogadni, kik közül az előbbi 20667 egyén mértékszámaiból 1624 mm.-nyi középértéket, a másik pedig 16107 egyén mérési számából 1619 mm.-nyi középértéket számított ki. Jankó adata eltérő, amennyiben ő 1700 mm.-nyi középtermetet talált, ami csak helyi elváltozás lehet. A magyarság termete e szerint a kis középtermetü fajták közé tartozik.

Röviden a következőkben foglalható össze a magyarság antropologiai jellege. Közepes termetü rövid fejü (brachikefal), minden részében aladony, széles arccal, mely fölfelé erősen (?), lefelé csak kissé keskenyedik. Az orrgyök keskeny, az orr rövid, igen keskeny és magas, szemük és füleik kicsinyek. A koponya köbtartalma a közepesnél nagyobb. A nyak közepes hosszuságu és szélességü, ugyanaz áll a törzsre is, mely előre felé megszükül (?). A mellkas elől széles, az oldalán erős domborodással. A köldök magasan fekvő. A medence nagy, magas, igen mély, közepes szélességü. A csipők nagyon szélesek. A kezek középhosszuságuak, a felkar hosszu, vékony, inkább hengeres, mint kúpalaku. A kéz rövid és igen széles. A kézhát hossza rövid. A hüvelyk nagyon rövid, a középujj közepes hosszuságu. A lábak hosszuak (?), a kezeknél aránylag sokkal nagyobbak. A combok és lábikrák kevéssé kifejlettek, a lábfej közepes hosszuságu és széles.

Hogy a magyar népnek sok lokális sajátsága mellett is vannak országszerte közös jellemvonásai, irja Hunfalvy, azt leginkább annak köszönheti, hogy hazája a természettől jól kiszabott és határozottan kifejezett földrajzi egység. Innen van, hogy a magyar nyelv sem mutat oly nagyon különböző szójárásokat, mint pl. a német. A magyar ember szép testtartás, nyugodt, méltóságos járás, erő, ügyesség és kellem, nemes büszkeség és bátorság által tünik ki. Bizonyos nemes méltóság, nyugodt komolyság, őszinte nyiltszivüség, becsületesség, nemes nemzeti büszkeség s magáratartás, lángoló honszeretet, nagylelküség és határtalan vendégszeretet minden igazi magyarnak kiváló jellemvonása. Gyakran heves és indulatos, forrón szeret és gyülöl; de a bosszuvágy, a ravaszság, az álnok, gyáva, csúszó-mászó és kétszinü magaviselet idegen tőle és utálatos előtte. Vérmes természetü, könnyen fellobban, hamar lelkesül minden igaz és szép dolog iránt, de nem eléggé szívós és kitartó, sőt hamar el is csügged. (A szalmatűz közmondássá vált.) Valóján bizonyos komolyság, sőt némi bú és bánat ömlik el, de érzelmei hamar változnak; sirva vigad a magyar, de ha a bortól, zenétől és tánctól felhevül, hamar elfelejti búját és zajos kedvkicsapongásra is elragadtatik. Általában a magyar népet bizonyos előkelőség és arisztokráciai szellem jellemzi. Az újkor szelleme a magyar nép életére, erkölcseire és szokásaira is módosítólag hatott; a régi egyszerüség, a régi jó erkölcsök veszendőben vannak. A nagyzás és fényűzés a köznép között is lábra kapott, bizonyos körökben pedig a könnyelmüség, a léhaság kezd elharapózni. Különban a magyar nép általán véve erkölcsös és vallásos, de se nem vakbuzgó, se nem türelmetlen, hanem természeténél fogva józan és tisztességtudó. Legszivesebben a magyar nép a mezei gazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, de a mesterségektől sem idegenkedik, a gyárakban is kiállja a versenyt más munkásokkal, legkevesebb hajlamot mutatott eddig a kereskedési üzletekhez. Ha kell, erősen tud dolgozni a magyar, kivált a mezőn aratáskor tultesz minden más nép gyermekén; de mikor nem sürgős a munka, akkor henyélni is ezret. A kisebb testvér az öregebbet megbecsüli, kendnek hivja, nemkülönben a nő a férjét, mások előtt pedig urának nevezi. Csakugyan úr a családban a házi atya, de korántsem zsarnok. A leány a nálánál kisebb koru legényt is kendezi, bátyámozza, ez pedig a leányt tegezi, szolgámnak, galambomnak, rózsámnak, lelkemnek nevezi. A szülék és gyermekek között általában a kölcsönös szeretet és gyengédség nyilatkozik, a gyermek az apját édes apám uramnak, az anyját édes anyám asszonynek nevezi. Általán véve a magyar nép tisztességtudó, közlekedésében és társalgásában illedelmes és udvarias, virágos, sőt költői kifejezésejjek szokott élni beszélgetéseiben. Egyik rossz szokása a káromkodás, erre fakad ki mind haragjában, mind örömében és bújában, anélkül, hogy a szavak ocsmány jelentésére gondolna. Oly vidékeken, ahol nagy határ van s a tanyai gazdálkodás divatozik, a férfiak tavasztól kezdve késő őszig rendesen künn vannak a tanyán, a mezei munkával foglalkozván, és csak miután elvégezték a kukoricatörést s az őszi szőántést, kerülnek haza a házhoz. A házi asszony már télen teszi meg az előkészületeket a nyári munkához szükséges táplálék beszerzéséhez; a napszámosnak való füstölt hús, szalonna, zsir és száraz tészta tél végire készen van. A munkás ember napjában háromszor eszik, sőt takaráskor és nyomtatáskor, mikor a napok hosszabbak, négyszer. Reggel 7-8 óra közt leginkább kenyeret, szalonnát vagy sajtot, túrót esznek, délben főtt ételt, este 5-6 óra közt kenyereznek, 9 órakor végre ismét főttet esznek. Legkedvesebb ételeik a dörölye, száraz tészta, galuska, táska, tarhonya hússal, paszuly orjával vagy sonkával, túrós lepény. Debrecenben a szokott eledelek: füstölt hús, disznóköröm, sódar, fris tehénhúsból főzött hagymás ecetes, tormás ecetes, fehér ecetes, száraz tésztából tepertővel, bő zsírral készített lebencsleves, tésztás kása. A népszokások nagyon megváltoztak, részint idegen befolyások, részint egyéb módosító hatások következtében, ugy hogy most nagyon különbözők nemcsak vidékenkint, hanem helyenkint s az egyes felekezetek és egyéb életviszonyok szerint. Ezekre nézve tehát nem lehet bizonyos szkémát felállítani. Mindazonáltal még vannak bizonyos főbb jelenségek, melyekre nézve lényegileg megegyezik az egész magyarság. A házassági szokások és ősi nőrablás, nővásárlás némi emlékeit őrizték meg. Sok egyezés van a háztűznézés, a menyasszony kikérése és kiadása, a jegyváltás, menyasszonyi tánc, kontyozás, kárlátás szokásaiban. Az újszülöttre nézve is van még az egész magyarásgnál dívó szokás és hiedelem, a paszitafélék más-más vidéken más-más néven szerepelnek. A halott körül is majdnem mindenütt megvan a halottnézés, a siratás, virrasztás és az ősi halotti tor. A magyar néphiedelem, minden átalakulás és idegen hatás mellett is, a közös ősi néphitnek még számos maradványát mutatja. Ezek azonban csak részletezve tárgyalhatók. (A magyar nép egyéb néprajzi sajátságait l. Magyar népköltés, Magyar tánc, Magyar zene és Lakóház.)

Forrás: Pallas Nagylexikon