Magyarok eredete

Ama nagy népáradatnak, mely a Krisztus születése utáni első századokban Ázsiából Európába özönlött, a magyarság képezte utolsó hullámverését. A magyarokkal együtt, sőt még utánok is bizonyára jött néhány rokon törzs; de a történelem első sorban Pannoniának a magyarok által Árpád vezérlete alatt történt meghódítását jegyezte fel. A magyarok alkottak a Kárpátoktól övezett ország tarka-barka népelemeiből politikai nemzetet s a magyar elem az, mely politikai tekintetben mind e mai napig a vezérszerepet viszi. Hogy az eredetileg harcvágyó lovas nomád magyarok az alsó Volga vidékéről szakadtak ide, hogy korábbi tartózkodási helyük egy ideig a Kaspi-tó és a Fekete-tenger északi részén elterülő síkságon volt és hogy Arnulf bajor fejedelem meghivására rohanták meg Pannoniát, az körülbelül megállapított ténynek vehető. Hogy azonban az ural-altáji népcsaládnak melyik törzséhez, vagy ágáhooz tartoztak, azaz, hogy nemzeti mivoltuknak magva finn-ugor vagy pedig török-tatár eredetü-e, hogy egységes, vagy éppen kevert népként léptek-e föl a történelem szinpadán, hogy mily fejlődésen ment keresztül a magyarság, amig azá lett, ami ma, ezek mind oly kérdések, melyek még eddig végleges megoldást nem nyertek s igy nyelvészeti, antropologiai és történelmi vitatkozásoknak képezik alapját.

Hogy miért nem dereng itt még világosság és hogy a magyarság eredetének kérdése miért nincs legalább csak annyira is tisztázva, mint a többi európai népeké, az különböző és egészen sajátszerü okoknak tudandó be. Mindenek előtt teljesen hiányoznak oly megbízható történelmi adatok, melyek a mai magyarság keletkezése felől felvilágosíthatnának. A magyaroknak Árpád vezérlete alatt történt vándorlására vonatkozólag Konstantinus Porphyrogenitus, bizánci császárnak De administrandó Imperio címü művét tartják eddig a legjobb és egyedüli forrásnak. És valóban ez a könyv tartalmaz is sok oly adatot, amit az akkori viszonyokra s ama vidékek néprajzi állapotaira vonatkozó egyéb ismereteinkkel össze lehet egyeztetni. A biborban született fejedelem ugyanis azt mondja, hogy az úzoktól szorongatott besenyők megrohanták a magyarokat s nyugatra, azaz Szvatopluk szláv fejedelem birodalma felé való vándorlásra kényszerítették őket. Konstantinus 945 és 950 között keletkezett művében a magyarságnak törzsekre való oszlásáról, belső szervezetéről, életmódjáról, harcias tulajdonságairól, sőt vándorlásáról is elmond egyet-mást s a magyarokat épp ugy mint a többi bizánciak következetesen «turkok»-nak nevezi. Bölcs Leo (886-911) és Leo Grammaticus adatai mellett éppen Porobhyrogenitust tartják a magyarok eredetére vonatkozólag a főforrásnak, de ezen főkútforrás szigoru megitélése után kitünik, hogy Porphyrogenitus a magya adatait a már Pannoniában leteleoült idegen elemekkel összekeveredett s igy eredeti tipusából részben kivetközött magyaroktól szerezte. Általában, amit a bizánciak a magyarokra s a kelet-római birodalom északi határain akkoriban ide-oda hullámzó ural-altáji eredetü népekre vonatkozólag tudnak és elmondanak, az mind csak azt árulja el, hogy ama megvetett és lenézett barbárok nemzetiségi és társadalmi viszonyai felől a legszembetűnőbb tájékozatlanságban voltak és még ezenfelül elmosódó és hiányos adataik a másolók hanyagsága miatt egészen el vannak torzulva. Nem sokkal áll jobban a dolog a keleti, vagyis mohammedán kútfőkkel. Ibh Dasztának, vagy mint újabban nevezik, Ibn Rosztehnek a madsgarokra, helyesebben madsarokra, magyarokra vonatkozó tudósítása már nagyobb eredetiséget árul el, mert munkájában, mely Dsaihaninak most ismeretlen korábbi eredetü történelmi művére támaszkodik, a magyarokat még a Fekete-tenger északi partjain való tartózkodásuk ideje alatt irja le. Azonban az ő megjegyzései is oly rövidesek és futólagosak, hogy azokból e népnek tulajdonképen mivoltát bizony nem igen vagyunk képesek megitélni. Még rosszabbul állunk a későbbi keleti irókkal, jobban mondva másolókkal, azonban a legrosszabbak, azaz legkevésbbé hasznavehetők a magyarországi krónikáknak a magyarok őstörténetére vonatkozó tudósításai. Ezeknek legrégebbike a XIII. sz. második feléből való s közülük általában leginkább Anonymusnak, Béla király Névtelen jegyzőjének és Kézai mesternek krónikája magaslik ki. Ez a kettő, valamint az u.n. Chronica Marci és a Thurócié elég értékes adatot tartalmazhatnak a saját koruk történetére és eseményeire vonatkozólag; de a magyarság eredetéről, faji hovátartozandóságáról, napkeletről Pannoniába való vándorlásáról s a honfoglalásról csak gyerekes meséket és regéket mondanak s hisztorikus értékre számot egyáltalában nem tarthatnak. Nyugaton akkoriban általában nagyon keveset tudtak a keletről, s amit tudtak, az is hiányos és zürzavaros volt; igy az uralaltáji népek, melyek egyes töredékei csak újabb időben léptek előtérbe, akkor még ismeretlenebbekül tünhettek fel és mindaz, amit ama sötét korban törökökről, tatárokról, ugorokról és mongolokról beszéltek, csak mesés hireken alapszik s olyan adatokra támaszkodik, melyeken a tudatlan középkor vad fanatizmusának befolyása kirivóan szembetünik.

Ilyenformán a magyarok őstörténelmének és eredetének kutatásánál történelmi adatokra csak nagyon csekély mértékben, v. egyáltalában nem is támaszkodhatunk. Az etnologiának tehát más eszközökhöz kell nyulnia és első sorban a mai magyarságnak ama jellemző vonásait kell felkutatnia, amelyek alapján a multra is lehet következtetni s amelyekből körülbelül összeállítható ama testi és szellemi kép, melyben a magyarok Pannoniában, vagyis Európa keleti vidékein megjelentek ily jellemző vonások alatt értendők: 1. nyelvi, 2. fizikai, vagyis antropologiai sajátságok, 3. a néplélektan körébe vágó momentumok.

Nyelvi sajátságok még nem bizonyitják megdönthetetlenül valamely népnek faji hovátartozandóságát, mert a népek a nyelvcserének is alá vannak vetve, sőt azt mondhatná az ember, hogy kevés nép van, mely ezer éven át egy és ugyanazon nyelvet beszélte, míg ellenben számos oly népet ismerünk, mely nyelvét egy egészen idegennek cserélte föl. E szó: «nyelvében él a nemzet» teljesen jogosult a mi korunk viszonyai között, de a távol multban a nyelvi momentumok csak a fejlődés egyes mozzanatainak tanuságaiul vagy csak határkövekül szolgálhatnak az idegen nemzetiségü szomszédos területen. Szókincs és alaktan tekintetében egységes nyelvnél ez az eszköz jelentékeny szolgálatokat tehet, de egészen másképen alakul a kérdés ott, ahol oly kevert nyelvvel van dolgunk, mint a magyar. A magyar nyelv ugyanis egy török és egy az ugor csoporthoz tartozó, de közelebbről nem ismert nyelvjárásnak intenziv keveredéséből alakult, oly keveredésből, mely nemcsak a szókincsre, hanem még az alaktanra is nagy befolyással volt, aminek folytán akár a finn-ugor, akár a török-tatár csoportba való határozott besorozása elejétől fogva meg van nehezítve. Mig a magyar nyelv alaktana tulnyomólag, bár nem kizárólagosan, ugor jelleget mutat, addig szókincsének tulnyomó részéhez a török-tatár nyelvjárásokban találunk analogiát és pedig főleg a keleti, tehát régebbi török nyelvterületen, mely körülmény éppen világosan bizonyítja, hogy a török nyelvi elemek már régen, a történet előtti korban, csatlakoztak ama ugor nyelvjáráshoz és hogy ezek szerint a nyelvösszeolvadás nagyon régi eredetü. E nyelvkeveredésnek termszete és mibenléte is egészen elüt attól, amit másfelé tapasztalunk. Más kevert nyelvekben a primitiv fogalmak nevei az alapnyelvből valók s kölcsönvétel csak a kultura előrehaladtával történik. A magyarral másként áll a dolog, mint éppen a következő szójegyzék mutatja.

a) A testrészek nevei:

[ÁBRA]

Az a nyelv, mely már a legelemibb fogalmak neveiben oly nagy kevertséget mutat, mint a felhozott példákból kitünik, nem szolgálhat biztos útmutatóul az etnologiai kutatások terén. A nyelvnek kevert jellege itt egészen sajátságos úton-módon végbement etnikus keveredésre vall. Az alapvető elemnek kifürkészése ennek folytán soha sem lehet egyéb szuppoziciónál.

A mai magyar lakosságnak csupán lelki és szellemi tulajdonságaiban ismerhető fel az összetartozás köteléke, mely mindenekelőtt az ősöknek ázsiai, jobban mondva, harcias nomád szellemére vezethető vissza. Másodszor pedig éppen ebből itélhető meg a népkeveredésnek minőségi és mennyiségi foka; harmadszor kitünik ebből a Volga partjairól a Duna vidékére való költözködés idejében történt érintkezés idegen népelemekkel; negyedszer: ennek alapján láthatjuk, hogy a szlávok és germánok mily befolyást gyakoroltak a magyarokra Pannoniában történt letelepedésük után. A müvelődési szók ennek folytán legbiztosabb világot vethetnek a magyarság eredetének és őstörténetének kérdéseire és ha megengedjük, hogy a magyar nyelv az emberi élet legelső fogalmainak jelölésére tulnyomó részben ugor eredetű szavakat használ, mint előbb is megjegyeztük, ugy be kell ismernünk azt is, hogy a magyarságnak későbbi fejlődése és művelődése határozottan török-tatár jellegü.

[ÁBRA] L. táblázat 1.

[ÁBRA] L. táblázat 2.

Mindent összetéve, a kulturszavak tanusága alapján arra a meggyőződésre jutunk, hogy a magyarság nemzeti léte török és ugor elemek összeolvadásával veszi kezdetét, további fejlődésére azonban török, illetőleg harcias nomád társadalom volt elhatározó befolyással. Ama néptöredékek, melyek egykor hunnok, avarok és hungarok néven voltak ismeretesek, a X. sz. folyamán nemzeti és politikai elnevezésül a «magyar» nevet vették fel, mig ezek nyelvi tekintetben lassanként beleolvadtak a Pannoniában talált szövetségesek és alattvalók tömegébe. Más népek történetében is akadunk hasonló példákra. A mai franciák eredetileg gallok, rómaiak, nyugati tótok stb. összekeveredéséből származtak. Ezt a vegyülék népet hódították meg az V. sz.-ban a germáneredetü frankok és miután ezek az uralmuk alatt egyesített népre a saját nemzeti nevüket átruházták, maguk népfaji és nyelvi tekintetben eltüntek alattvalóik tulnyomó többségében. Igy jártak a török-tatár eredetü bolgárok, akik a VII. sz.-ban a Volga vidékéről Moesiába rontottak, az ott talált szláv lakosságot leigázták, nyelvi tekintetben maguk is szlávokká lettek, de etnikus nevüket a szlávokkal is elfogadtatták. Ami a magyaroknak Pannoniában sikerült, azt megtették a normannok is Sziciliában, a varägek déli Oroszországban, özbégek Közép-Ázsiában és más jó szerencsével harcoló hódítók egyéb vidékeken, a különbség csak az, hogy némelyek a tőlük leigázott nép többségében nyomtalanul eltüntek, mig más szerencsésebb körülmények közé jutott hódítók megmenthették nemzeti nevüket s azt diadalzászlóként századokon át fentarthatták.

Azonban nagy és nehéz kérdés, hogy a magyaroknál miként ment végbe ez a fejlődés, és hogy miféle bizonyítékokat lehet felhozni erre vonatkozó nézetünk mellett. Miután a magyar nyelvnek kevert volta kétségtelenül be van bizonyítva s ennek természetes folyamányaként faji vegyülést is kell felvennünk, első sorban az a kérdés merül fel, hgy hol és mikor történt eza keveredés: már Ázsiában-e, vagy csupán később Pannoniában ment-e végbe. Ez az a sarkalatos tétel, amely körül a magyar nép őstörténetének kérdése megfordul, mely mindeddig nem részesült kellő figyelemben, s mely ennek folytán a legsajátságosabb tévedésekre szolgáltatott okot. Porphyrogenitusnak egy a magyarok s a velük rokon kabarok között Lebediában véghezment nyelvcserére vonatkozó futólagos megjegyzése, ami alatt tulajdonképen két török nyelvjárás egyesülését kell értenünk, a zavart még csak öregbítette. A görög irónak ez a megjegyzése a legjobb esetben is csak két dialektus közt végbement cserére vonatkozhatik, miután három évi érintkezés a törökül beszélő magyarok és kabarok nyelve közt lévő nyelvjárási különbségeket eltüntette, ami egy ugor és egy török nyelvjárás között sehogy sem lett volna lehetséges. Két teljesen különböző nyelv között csakis abban az esetben és ott történhetik meg a csere vagy everedés, ahol ama népek állandóan letelepedve hosszu időn át együtt élnek és érintkeznek egymással. Csakis békés együttélés folytán lehet a vallás, az erkölcsök és szokások befolyásának oly mélyen járó hatása s csakis ez által mehetnek végbe ama változások, melyeket a föld különböző pontjain kizárólag földmiveléssel és iparral foglalkozó társadalmaknál tapasztalunk. Nomád társadalom ilyen természetü befolyásoknak nem nyit utat. Tova gördülő köre nem tapad moh soha s a folyton barangoló és szigoruan konzervativ törekvésü nomádok nem igen hajlandók idegen erkölcsöknek, még kevésbbé idegen nyelvek fölvételére. Kevert nyelvet beszélő nomád nép sohasem volt Ázsiában s egyáltalában nem tételezhető fel, hogy egy harcias kalandra vágyó nomád nép az ősidőktől fogva békés hajlandóságuaknak ismert s rája nézve egészen idegen ugoroknak valamelyik törzsével oly intenzive összeolvadott volna, mint azt a mai magyar nyelv mutatja.

Ha a nyelvi és faji keveredés csakis letelepült állapotban való hosszas és békés együttélés eredményeként fogható fel, ugy másfelől nem szabad szem előtt téveszteni, hogy egy szántóvető és békés kulturának élő nép nem igen hajlandó megszokott s az ééghajlat és talaj sajátságai folytán neki kedvessé váltotthonát elhagyni s harci kalandokba rohanva hódításokra indulni. Azok, kik hajdan harcias betörésekkel idegen területen új hazát állandó lakhelyet alapítottak, legtöbbnyire nomádok voltak, kik nyájaiktól és hozzátartozandóiktól bizonyos távolságban követve, a mivelt vidékek letelepült lakosságára rohantak s azokat leigázva, felettük karhatalommal uralkodtak. Minthogy pedig a magyarság az egykoru kútfők leirása szerint, határozottan nomád szervezetü lovas nép volt, az a feltevés, hogy korábban állandóan letelepülve élt s közte és egy idegen ajku ugor néptörzs között nyelvi keveredés ment vcégbe, elveszíti minden alapját. A faji és nyelvi keveredés ennek folytán csak mai hazájának elfoglalása után, tehát csak akkor mehetett végbe, midőn a magyarság már Pannoniában tletelepült. Ami most már ennek a processzusnak időbli viszonyait illeti, a tarka-barka nyelvanyagnak pontos átvizsgálása után kitünik, hogy a török elemek nem ama törökségtől erednek, melyet már a IX. sz.-ban nyugati törökágnak ismerünk, hanem a sokkal nagyobb számu keleti törökségnek, valamelyik törzsétől származnak, minthogy pedig a törököknek nyugati és keleti ágra való oszlása csak a VII. sz. után ment végbe, a török elemek csakis ezen idő alatt, vagy még korábban kerülhettek a magyar nyelvbe. Ez volt az u.n. hunn-avar korszak, amely alatt az ural-altáji népek árjai szakadatlanul hullámzottak a Kaspi-tó és a Fekete-tenger északi vidékeiről Pannonia sikságai felé, s létrejött ama népelegyedés, melyet ma a magyarokban látunk, a magyarokban, kik mint harcias népelem nemcsak a Duna és a Tisza között, hanem még a régi Dáciában, sőt részben a mai Romániában is uralkodtak az ottani szlávok fölött. Ezen feltevés mellett szólnak a magyar nyelv szláv elemei is, melyek tudvalevőleg az ó-szlovénből, a legrégibb szláv bibliafordítás nyelvéből valók, oly szláv nyelvjárásból, mely már jó idővel Árpád fellépése előtt el volt terjedve az országban, s melyet a IX. sz. közepe táján E-ról beözönlő szlávság kiszorított. Lehetséges az is, hogy ama népkeveredés, legalább kezdetében, már a hunnok előtti időszakban indult meg; minthogy Pannonia rónáin már jóval a római hódítások előtt alkalmasint az ural-altáji néptörzsek barangoltak. De itt már oly vastag sötétség uralkodik, hogy erre vonatkozólag nem tanácsos hipotéziseket felállítani.

Ha a magyarok eredetéről van szó, akkor a magyar nyelvnek s a mai magyar nemzetnek történetét szigoruan el kell választani egymástól. A nyelv az Árpád előtti kornak alkotása, mig a magyar nemzet maga csak az említett vezérnek megjelenése után, a X. és XI. sz. folyamán lett azzá, ami ma; miután a török eredü magyarsághoz még a testvér besenyő, kun, palóc és volgai tatár törzsek is csatlakoztak s a lassanként kristályosodó ural-altáji néptömegbe beleolvadtak. Mig a magyar nyelv története csupán konjekturákon és feltevéseken épülhet fel, addig a magyar nemzet történetének buvárlásaihoz már oly adatok állanak rendelkezésünkre, melyek az etnologiának s a középázsiai népéletre vonatkozó ismereteinknek mai álláspontján már sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek s az etnologiai rejtélyre világot is fognak deríteni. Amennyire Ibn Khordadbe és Massudi arab geografusok sovány és futólagos adataiból, melyek a Kaspi-tó és Fekete-tenger vidékeinek IX. és X. sz.-beli néprajzi viszonyaira vonatkoznak, következtetéseket vonhatunk, s magyarok ama négy török néphez torznak, melyek majd egyedül, majd a kazárokkal egyesülve a Kaukázuson át be-berontottak Persiába s ugy a Szasszanidáknak, mint az arab khalifáknak elég gondot okoztak. Csak miután az utóbbiak hatalma megszilárdult, jön a nomádok elől az út dél felé elzárva. Nem egyszer harcoltak egymás ellen is, mint ez nomádok közt már ősidőktől fogva szokásos, s a folytonos tolongás és hiányódás gyakran új legelők eresésére indította egyik-másik törzset. Igy történt, hogy a besenyőktől szorongatott magyarok az alsó Volga vidékéről nyugatra húzódtak s kezdetben egy ideig a Porphyrogenitustól említett, de földrajzilag közelebbről meg nem határozható Lebediában, később Etelközben, a Bug és Dnyepr közti területen tanyáztak, a IX. sz. második felében pedig a kelet-római birodalom határain görögökkel és bolgárokkal is érintkeztek. Hogy a magyarok kisebb csapatokban még a honfoglalás előtt is be-betörtek Pannoniába, azt tagadni nagyon bajos volna, hiszen Leo Grammaticus (1010) állítása szerint a turkok (magyarok) már 829-849 táján a Duna mentén tanyáztak; és nomád harcosok leginkább kisebb csapatokban szeretnek szerencsét próbálni. Teljes hadi erejével azonban csak a IX. sz. utolsó évtizedében rontott be a magyar nép mai hazájába, miután először Arnulf szövetségeseként lépett fel, két évvel későbben pedig, Szvatopluk fejedelem legyőzése után, a Kárpátoktól övezett országot birtokába is vette. Minthogy a magyarok első fellépésük alkalmával családjaikat és csordáikat Etelközben hagyták s ezek az ellenséges indulatu blgárok bosszujának estek áldozatul, a honfoglalásra indult magyarságban csak egy nomád hadsereget, nem pedig családoktól és szolgáktól követett nagyszámu népet kell látnunk. A legjobb esetben is csak 25-30000-re rúghatott a honfoglalók létszáma és ezek is csak kisebb csapatokra oszolva tehették meg az utat; azonban lehetséges, hogy egyes töredékeik már korábban vetődtek el a Duna és Tisza közti rónákra.

Lehet, hogy ez a feltevés, mely a magyar krónikások gyermekes tudósításaival ellenkezik, bántani fogja az utódok nemzeti büszkeségét, de a történelmi igazság előitéletekkel nem törődhetik. Nagy nomád seregek sohasem léteztek ama vad, zordon és lakatlan vidékeken akkoriban nagyobb számu néptömeg egyáltalában nem mozoghatott volna. Nem a nagy tömeg, hanem a harci derékség, a hősies szellem, a családjaik elvesztése feletti elkeseredés aratta itt a diadalt, mert a magyarok, mint a jelenkor turkokmánjai, kipróbált edzett harcosok valának. Fegyverzetük, taktikájuk, életmódjuk, szervezetük, valamint lovaik gyorsasága és kitartása folytán Pannonia békés szláv lakosai és Németország nehézkes páncélos lovagjai felett jelentékeny előnyben voltak. Mindennek dacára ez az aránylag kevés számu sereg nem lett volna képes a IX. sz.-ban Pannonia lakosainak tulnyomó többségét leigázni s még kevésbbé folytathatta volna egészen a X. sz. közepéig a kalandos betöréseket Európa többi országaiba, s alig terjeszthetett volna mindenfelé rettegést és rémületet, ha Magyarország sikságain talált törzsrokonai hű szövetségesekként nem támogatták volna.

Minthogy ilyen törzsrokonok ittlétét a történelem eddig ugyszólván teljesen figyelmen kivül hagyta, erre vonatkozó nézetünk igazolása végett a következő körülményre kell utalnunk. Midőn Attila hunn király birodalma megdőlt s a világverő fejedelem zászlai alatt egyesült ural-altáji néptöredékek újra kelet felé vették útjokat, egyes csapatok bizonyára itt maradtak Pannonia rónáin, mert a bizánci kútfők tanusága szerint a költözködő népek árja nemsokára azután ismét keletről nyugatnak kezdett hullámzani s egyes nomád csapatok, a kutrigurok, utrigurok, várkunok, varchuniták stb. felváltva léptek fel ugyanazon a területen, melyen egykor a hunnok barangoltak. A költözködés főútja, mely az alsó Volga vidékétől a Fekete-tenger mentén az alsó Dunáig húzódott, mindig ama népelemektől volt ellepve. Azegykoru krónikások közös néven avaroknak (l. o.) nevezik őket, e név azonban előttük ismeretlen volt, a birodalmukat pedig, mely a Don folyótól az Ennsig terjedt. «Avar-birodalomnak» hivták.

E népnek eredetére, valamint az uralma alatt lévő területnek néprajzi viszonyaira vontkozólag csak elmosódó, hiányos adatokkal rendelkezünk. Bajánnak, a jól ismert avar fejedelemnek fénykorában s a később Nagy Károly és fia Pipin ellen viselt háboruk folytán kezdenek előtérbe lépni; de ez a pár futó fénysugár nem képes történelmükre világot vetni; csak annyi bizonyos, hogy az a nép, mely a kelet-római birodalmat évszázadokon át annyit zaklatta, s melynek meggyőzése végett a keresztény világnak a frank király vezérlete alatt oly nagy erőfeszítéseket kellett tennie, az a nép bizonyára sokkal számosabb és hatalmasabb volt, mint a rendelkezésünkre álló néhány adat alapján gondolnók; másodszor pedig a frank seregnek semmiesetre sem sikerülhetett az avarság teljes kiirtása, mint az akkori jábmor keresztény krónikások hiresztelik, mert a frankok a mai Magyarországnak csak nyugati részét hódították meg, a Duna és Tisza közti vidékre azonban és a régi Dáciába sohasem juthattak el. A VIII. és IX. sz.-beli Pannnoniáról Nyugat-Európa éppen oly keveset tudott, mint Herodotus korábban s az a kép, melyet ama sötét korszak tudatlansága Európának eme keleti vidékeiről alkot, jobban mondva az itteni viszonyok és körülmények felől való teljes tájékozatlansága, semmiesetre sem jogosít bennünket arra a feltevésre, hogy Árpád és magyarjai a honfoglaláskor nem akadtak rokon törzsekre.

Igen, csakis igy sikerült a törökfaju madar (eredetileg major, később magyar) törzsnek Árpád (tulajdonképen alpad a.m. fejedelem) vezérlete alatt aránylag rövid idő elteltével a mai Magyarországot birtokába venni s csakis igy indíthatta meg mindjárt a következő években a győzelmes, kalandozó hadjáratokat az akkori Európa ellen. A magyarok, mint ural-altáji származásu elődeik, szintén az alsó Duna felől vonultak be, és minthogy tudvalevőleg nem voltak teljesen idegenek az országban, az avaroknak itt maradt töredékei, kik csak más nyelvet beszéltek, vallás, erkölcs, szokás és életmód tekintetében azonban a jövevényekkel teljesen megegyeztek, szivesen csatlakoztak hozzájuk, s ez által új életet öntve saját fajuk hervadó törzsébe, megteremtették azt a hatalmat, mely Pannonia különböző népeit egyesítette s oly államot alkotott, mely ezer év óta fennáll mind e mai napig. A honfoglalás részleteire vonatkozólag csak feltevésekre vagyunk utalva. Az avarok ivadékaival való egyesülés alkalmasint békés úton ment végbe, épp ugy mint az életerős oszmánoké a hanyatlásnak indult szeldusokokkal Anatoliában. Az évszázadok óta avar uralomhoz szokott szlávok ellenállása sem lehetett valami jelentékeny s a Szvatopluk morva fejedelem ellen vivott harcokon kivül nem igen történt említésre méltó küzdelem. De hogy ezek a harcok sem kivántak valami különös erőmegfeszítést, az abból is kitünik, hogy a magyarok egy része, alig hogy itt megjelentek, Olaszországba rontott és hogy általában nem törődve az itthonhagyott ellenséges törzsekkel és alattvalókkal, kalandozó hadjárataikat ezentul szakadatlanul folytatták s É-ra egészen Hamburgig. Ny-ra Bordeauxig, D-re Apuliáig és K-felé Konstantinápolyig is elbarangoltak. E hadjáratok a IX. sz. végétől a X. sz. közepéig szkadatlanul tartottak s indító okaik és céljuk tekintetében teljesen megegyeznek ama rablóhadjáratokkal, melyeket kalandvágyó turkománok még manapság is indítanak Persia ellen, és általában olyan természetüek voltak, mint más vidékek nomád pusztalakóinak a mivelt területek letelepült lakossága ellen indított rablótámadásai. Amig a szomszédos szlávok, németek, olaszok és görögök az elpusztíthatatlan, szívós természetü pusztalakóknak idegenszerü megjelenéséhez, sajátságos harcmodorához és fegyverzetéhez hozzá nem szoktak, s amig az ázsiai harcosok oly kitertó, szívós erővel és edzettséggel léptek fel, amelyet csak rég megszokott életmódjukból meríthettek, addig kedvezett is nekik a hadi szerencse s a legtávolabb eső országokat bekalandozva, rabszolgákkal és bő zsákmánnyal megterhelve tértek vissza övéikhez Magyarországba. De amint elleneik lassan-lassan neki bátorodtak s tőlük egyet-mást el is tanultak, szerencséjük csillaga hanyatlásnak indult. A Merseburg mellett vívott szerencsétlen ütközet (993) után 955. a lechmezei csata következett, melyben a magyarok az egyesült német hadseregtől teljesen legyőzettek. E nagy vereség megtörte a magyarok harcvágyát s nagyobbszabásu rablóhadjáratoktól e is vette a kedvüket. A X. sz. második felével a háborgó elem lassanként csillapulni kezd. Ekkor kezdődik tulajdonképen a kirástályosodás folyamata az ország tarka-barka lakossága közt, s ebben a legkülönbözőbb országokból idehurcolt rabszolgáknak elég jelentékeny szerep jutott; minthogy ezek, a vezérek és törzsfőnökök közt szétosztva, a már korábban állandó lakhelyhez szokott szlávokkal s az avarok félnomád maradékaival együtt a békésebb életmód meghonosulásához, valamint az ország megszilárdulásához is jelentékeny hozzájárultak. Ebben természetesen a keresztény hitre való áttérés tette a legnagyobb hatást, mert noha már jóval a magyarok Árpád vezérlete alatt való megjelenése előtt történtek térítési kisérletek (már a IX. sz. elején van tudomásunk keresztény vallást követő avar fejedelmekről), a salzburgi és lorchi érsekek kiküldött téritői csakis az ország nyugati részeiben mutathattak fel némi kérdéses eredményeket. A térités munkája Géza fejedelem idejében (972-997) indult meg nagyobb erővel s bár egyes, a régi ázsiai valláshoz makacsul ragaszkodó törzsek időnként felzendültek az új rend ellen. Magyarország Géza fejedelem fiának, Szt. Istvánnak uralkodása alatt legalább külsőleg, teljesen a nyugati keresztény államokhoz sorakozott.

A mai magyarság keletkezésének történetében felettébb érdekes az a szerep, melyet Árpádnak honalapító magyarjai játszottak a kristályosodás eme folyamatában. A mondottak után könnyen átlátható, hogy a csekélyszámu honalapító magyarság a számos háborukban és kalandozó hadjáratokban, otthon épp ugy mint idegen földön, mindig a vezérszerepet vitte s ugyszólván éltető s mozgató lelke lett Magyarország szláv és avar eredetü lakosságának. Ily körülmények között természetes, hogy a magyarok sorai a hatvan évnél tovább tartó harcok és szakadatlan fáradalmak közepette jelentékenyen megritkultak. Mindig a legelső sorokban küzdöttek, buzdítói, életrekeltői voltak a prédára sovárgó tömegnek, s a Pannoniában talált, velük eredet és kultura tekintetében rokon ural-altájiak nélkül a szlávok tulnyomó többségében éppen ugy elenyésztek volna, mint a bolgárok. Moesiában, a varägek Oroszországban, vagy Baber ivadékai É-Indiában. A csekélyebb számu magyarság szövetségeseivel való együttléte idején csakis nyelvét áldozta fel: elhagyta török anyanyelvét; és ugy látszik, hogy ez a nyelvcsere a velük egyérzelmü törzsrokonokkal való egyesülés folytán elég gyorsan ment végbe, gyorsabban, mint a frankoknál Galliában, mint a normannoknál Angolországban, vagy a mandsuknál Khinában. Ezt a nyelvcserét eddig azonosítani akarták azzal, mely Porphyrogenitus állítása szerint a magyarok és kaburok között Lebediában ment volna végbe; csuvasokat értve a kabar név alatt, annak dacára, hogy újabban kiktünt, hhogy a csuvas nép csak Bulgarnak a mongolok által történt elpusztítása után a XIII. sz.-ban keletkezett. (Ebben a feltevésben főleg az r és z hangoknak mindkét nyelvben észlelhető váltakozásából indultak ki, anélkül hogy fontolóra vették volna, hogy ez a nangcsere a török nyelvjárásokban is kimutatható, s hogy egyéb bizonyítékok teljesen hiányoznak.)

Ha a honalapító magyarok nyelvi tekintetben bele is olvadtak a velük rokon és szövetséges népek tömegébe, a harcias szellemet s kimagasló uralkodási képességet új életre serkentették, új tettekre sarkalták; az ural-altáji elemet Európa Dny-i részében uralkodóvá tették századokon át. Valamint egyéb vidékeken és különböző korszakokban gyakran megesett, hogy a leigázott vagy szövetséges népek a győzők nevét, mint dicsőséges nemzeti nevet maguk is felvették, ugy történt ez az avarok utódaival is, kikről nem is tudjuk, hogy maguk, vagy egyes törzseik miféle nevet viseltek. Ezek a X. sz.-ban felvették a magyar nevet s ezentul Magyarország lőn a Kárpátok aljában fekvő országnak s a hozzá tartozó szomszédos területeknek neve.

Valóban bámulatos a magyarság keletkezésének történetében az a nemzetiségi és politikai győzelem, melyet a csekély számu ural-altájiak Pannonia tulnyomó többségü szláv lakossága felett kivivták s igazán csudálatos az a szívós kitartás és ügyesség, mellyel a magyar hegemonia megalakult s magát oly sok megrázkódtatás, politikai és társadalmi válságok és átalakulások közepette fentartotta mind e mai napig. Már Árpád magyarjainak megjelenése előtt is az ural-altájiak voltak mint «natio militans» a letelepült szláv lakosság urai - Magyarország és Erdély várai és városai közül azok, melyek már a honfoglalás korából ismeretesek, legtöbbnyire szláv nevet viselnek - sokkal inkább megerősödött az uralaltájiak uralma a magyarok megjelenése után. Szt. István korában, amidőn a vallással együtt a Nyugatnak keresztény intézményei is meghonosultak nálunk, sőt még későbben is, a magyarság csak az uralkodó osztályra szoritkozott, mig a köznép többsége a szláv nemzetiséghez tartozott, amit az a körülmény is bizonyít, hogy a magyar nyelv a legtöbb egyházi és politikai intézmény, méltóság és hivatal jelölésére szláv szót használ. a magyar nép maga csak később kezdett számban emelkedni, midőn részint a szláv lakosság egyes töredékei, részint pedig a kalandozó hadjáratok idejében külföldről hozott foglyok és rabszolgák lassan-lassan elmagyarosodtak; ezek ugyanis a kereszténység elterjedése után az udvornici (házhoz és telekhez tartozók) nevet nyerték s felvették uraik nyelvét és nemzetiségét. Ha mindezen körülményeket tekintetbe vesszük, be kell ismernünk, hogy a magyar hegemonia csakis az egykori nomádok szigoru konzervativizmusának, nemzeti büszkeségének és lovagi erényeinek köszönheti fenmaradását, nem különben annak a parszi művelődési szellemnek, mnely a vezérek s a társadalom elejének tulajdona volt; oly kulturának, mely az iszlám elhatalmasodása előtt, a VII. és VIII. sz.-ban ugy az alsó Volga vidékén, mint a Fekete-tengertől északra eső vidékeken uralkodó volt s a keresztény nyugatnak akkori műveltségét messze tulszárnyalta. azt sem szabad emellett figyelmen kivül hagyni, hogy a török-tatár népek bevándorlása még akkor sem szünt meg teljesen, midőn Szt. István birodalmában a társadalmi viszonyok már szilárdulni kezdtek, s besenyők, palócok, volgai tatárok meg kunok egészen a XIII. sz. közepéig vándorolnak Magyarországba, hozzácsatlakozva az uralkodó magyar elemhez. A társadalmi átalakulásnak ez a processzusa az egykori pusztalakóknál természetesen nem eshetett meg minden zavar nélkül.. A nyugati vallás és intézmények elleni küzdelem és ellenszenv még a végleges letelepülés után is elég sokáig tartott. Csak a nyugatnak egyre növekvő befolyása, egyes lovagok s békés bevándorlók letelepedése törte meg végre az ellentállást, s amint egyre terjedt a nyugati kultura s egyre szűkebbre szorult a harci kalandok színtere, az egykori vitézek lassankint békeszerető földmivelőkké lettek. Mindennek dacára a magyarság az ország egyéb nemzetiségeivel szemben századokon át ijesztő kisebbségben maradt. Magyarország egészen a legújabb korig nem nemzetiségi, de politikai tekintetben volt «magyar» állam. A szlávok, románok, horvátok és németek egyaránt jogot formáltak a «hungarus» névre s egyformán lekesedtek Szt. István koronájának politikai fenmaradásáért és jogaiért. Ez az állapot egyre tartott még akkor is, midőn a reformáció által felébresztett magyar nemzeti eszme életre kelt, mert a politikai és művelődési együvétartozás százados köteléke, a szerencsének s balsors csapásainak együttes elviselése, s különösen a magyar elemnek nagyfoku türelmessége idegen ajku polgártársai iránt, nem engedte meg, hogy szeparatisztikus törekvések kapjanak lábra. Az idegen nemzetiségek ragaszkodásának a magyarokhoz különben meg voltak a maga természetes okai. Magyarok voltak a tulajdonképeni honalapítók; a haza ellenségeivel vívott harcokban leginkább a magyarok tüntek ki vitézségükkel, elszántságukkal: magyarok lobogtatták egyre a szabadság zászlaját, hisz Magyarország szabad alkotmánya az angol mellett a legrégibb Európában; magyarok inaugurálták e hazában az új korszakot, a magyarság képezi jelenleg az országnak anyagi és szellemi arisztokráciáját; és végre ma már, bámulatos asszimiláló képessége folytán a magyarság számszerint is majoritásban van, mert a 8000000-nál több magyar jelenleg létszám tekintetében is jóval tulhaladja az ország többi nemzetiségeit.

A magyar nép keletkezési történetének ez a futólagos vázlata is igazolja, mily intenziv erő lakozik egy lelkes, bár csekély számu hadseregben s élmég hosszu századokkal a hódítás szerencsésen befejezett munkája után is, mert az uralomra termettség ezer veszély és viszontagság közepette is megmarad szilárdan, törhetetlenül s szupremáciáját még az idegen elemek tulnyomó többsége felett is megőrzi. Miután a politikai hegemoniát szerencsésen meg tudta tartani a maga kezében a magyarság ma már nemcsak hogy szám szerint meghaladja a vezetésére bizott idegen nemzetiségü népelemeket, hanem a szellemi vezérség szerepében bátran és rendületlenül halad tovább az állami és társadalmi reformok útján. A magyarság képezi a dualisztikus osztrák-magyar monárkiának politikai tekintetben legérettebb s legtehetségesebb részét. Mint ural-altáji népszigetet a szerencsés gondviselés három nagy néptenger érintkezési pontjára, a szlávok, germánok és románok közé helyezte a magyarságot biztos oltalmul a nemzetiségi surlódások ellen; és Európa Dny-i részében történendő későbbi átalakulások esetén a magyarokra még igen jelentékeny szerep vár.

Forrás: Pallas Nagylexikon