Magyar	Angol
Magyarorszá...	rivers of H...
magyarorszá...	short histo...
Magyarorszá...	rivers of H...

Magyar	Német
Magyarorszá...	Ungarn

kloroplaszt Leiria Magyarország Bacchiusz ütem Kalergisz Szelindek Davyn Igénybevétel Praider Giorgione Ármeder Funkcionális Potsdam Gonzenbach

(l. a mellékelt szines címert és a 13 térképet), a Szt. István-korona országainak, vagyis a magyar birodalomnak fő- és alapalkotó része, mellyel az 1848. évi pozsonyi VII. és a kolozsvári I. t.-cikk, valamint az 1868. XLIV. t.-cikk által Erdély törvényhozás és közigazgatás tekintetében teljesen és felbontatlanul egyesítve van.

[ÁBRA] MAGYARORSZÁG CÍMERE.

[ÁBRA] 1. A kis címer. 2. Az egyesített vagyis közép címer.

Fekvése, határai, területe.

Fekvése, alakja. A szorosabb értelemben vett M. (melyről itt szó lesz) az É. sz. 45° 29" és 47° 37 1/2" és a Ferrótól számított K. h. 33° 39" és 44° 10 1/2" közt fekszik. Legészakibb pontja Árva vármegyében a Felső-Zubricától ÉÉNy-ra emelkedő Polica-hegy; legdélibb pontja Krassó-Szörény vármegyében a Duna folyamnak Juc nevü sellője, Tiszovicától Dny-ra; legnyugatibb pontja Vas vármegyében Görlinctől Ny-ra van; legkeletibb pontja Háromszék vmegyében Sósmezőtől DK-re van. Kiterjedése ÉD-i irányban 590, Kny-i irányban 800 km. Alakja meglehetősen szabályos tojás, melynek csak D-felé van kihegyesedő nyulványa. Egészben véve M. földje összefüggő s elég szabályos határokkal biró testet képez, miért is M. jól kikerekített országnak mondható.

Határai: M. É-on Morvaországgal, Sziléziával és Galiciával, K-en Bukovinával és Romániával, D-en Romániával, Szerbiával és Horvát-Szlavonországgal, Ny-on Stájerországgal és Alsó-Ausztriával határos. Határai nagyrészt természetesek; java részüket a Kárpátok hegysége alkotja, mely Nyitra vármegyétől kezdve hatalmas ivben körülfogván az országot, egészen az Al-Dunáig természetes határát alkotja. D-en a Dráva és Duna jelöli M. határát Horvát-Szlavonország és Szerbia felé; Ny-on a határ nagyobbára mesterséges, a Lajta folyó csak csekély kiterjedésben, a Morva nagyobb távolságra választván el az országot Ausztriától. Ny-felé helyenként az Alpok egyes kisebb csoportjai jelölik a határt.

Területe. M. területe a Határőrvidék polgárosítása előtt 211745 km² volt; jelenlegi területe 279759 km². volt; jelenleg területe 279759 km².

Fizikai viszonyok

Hegyrajz. M. legnagyobb része a Duna két nagy medencéjéhez tartozik; e medencéket egyfelöl a Kárpátok hegyrendszere, másfelől az Alpok végső ágazatai határolják, a két medencét egymástól pedig a Magyar középhegység választja el. Ezen konfiguráció eredményezi, hogy M. majdnem összes folyóvizei az ország központja, a nagy magyar alföld felé folynak össze, mely ekként M. összes vizeinek gyüjtőjévé válik. Ekként az ország ezen középső része egyúttal a legmélyebb fekvésü vidék is, mely felé a talaj minden oldal felől alálejt, természetes lefolyását képezve mindazon számos folyóvizeknek, melyeket a sikságokat övező magas helységek aláöntenek. M. ezen belső alföldje csakis a tőle Ny.-ra eső kis magyar síksággal van - a Duna völgye által - közvetlen összefüggésben, minden más irányban magas hegybástyák övezik körül, melyek csak az erdélyi felföld felé engednek közvetlen közlekedést, a Maros és Szamos völgyén át.

A Kárpátok M. legnagyobb hegyrendszere, mely az országnak mintegy 54%-át (150000 km²-t) borítja. E hegység fővonulata Pozsonynál a Duna balpartján kezdődve, kifelé domborodó félkörben körülövezi egész hazánkat egészen az Al-Dunáig, ahol (Báziás és Orsova közt) végső ágazatai a Balkán nyulványaival találkoznak. Ezen hatalmas félkörön belül a Kárpátok egyes csoportjai és vonulatai részint legyezőszerűleg, részint egyközösen vagy csomószerüen sorakoznak, két nagy felföldet alkotva, melyek egyike Pozsony és Kassa közt az Ény-i felföld, másika Nagybánya, Déva és Brassó közt a DK-i vagy Erdélyi feldöld nevét viseli. Kassa és Nagybánya közt a Kárpátok fővonulata elé ily nagyobbszerü hegyvidék nem települ, csak egy párhuzamos előhegység tolul eléje. A Kárpátok ezen három főcsoportja közül az Északnyugati-Kárpátok csoportja M. egész Ény-i és É-i részét borítja s K-felé a Tarca-Hernád völgye jelöli határát. Ezen hegyszakasz központjául a Liptó, Árva és Szepes vármegyében emelkedő Központi-Kárpátok tekinthetők, melyek a Gerlachfalvi-csúcsban (2663 m.) érik el M. legnagyobb magasságát. Ezen központi hegységből legyezőszerüleg ágaznak ki a nagyobb hegycsoportok, u.m. az Északnyugati határláncolat (mely a Babiagurában 1725 m-ig emelkedik), a Kis-Fátra (Kis-Kriván 1711 m.), a Nagy-Fátra (Pusztalőja 1586 m.), az Osztroski- és Vepor-csoportok (Fabova hola 1441 m.), az Alacsony-Fátra (Gyömbér 2045 m.), a Gömör-Szepesi érchegység (Rőcei hegycsoport 1480 m.) s a Poprád, Hernád és Tarca közti alacsonyabb hegyvidék (1291 m.). E jelentékeny hegységeket nagy völgyek választják el egymástól, melyek a hegység konfigurációjából kifolyólag egymással többé-kevésbbé egyközü csapásuak. Igy a Vág völgye alsó részében az Ény-i határláncolatot a Kis-Fátrától, felső folyásában a Központi-Kárpátokat az Alacsony-Fátrától a Nagy-Fátrától választja el; a Nyitra völgye a Kis- és Nagy-Fátra közé mélyed, a Garam az utóbbi, a Nagy-Fátra és az Osztroski-Vepor közt jelöl határt. Magukon a helységeken keresztül ugyan egyes hágók (Sturec, Zsgyár, Csertova svadba) közvetítik a közlekedést, egészben véve azonban az Északnyugati-Kárpátok minden egyes tagja és minden egyes völgye egy-egy magában elzárkózott vidéket képez, melynek fejlődése a többiektől függetlenül történt. Ezen elzárkózottságot fokozza egyúttal az egyes csoportok eltérő fizikai felépülése, mely geologiai szerkezetének eltérő voltában is jelentkezik. Egészen eltérő alkotásu az Északkeleti-Kárpátok szakasza, mely a Tarca és Hernád völgyétől egészen Máramaros vármegye DK-i határáig terül el; szerkezete, tagozata sokkal egyszerübb, a csoportoknak központi elrendezése teljesen hiányzik s kifejlődésében a láncolat jellege az uralkodó. Legnagyobb tagja a meglehetős egyhangu Északkeleti határláncolat (Erdős-Kárpátok), mely csak Máramarosban ér el tetemesebb magasságot (Hoverla 2058 m.); eléje rakódott a Vihorlát-Gutin-Lápos vele egyközü trachitlánca (Gutin 1447 m.), mig a hasonalkotásu Eperjes-Tokaji trachithegység (Simonka 1092 méter) a Hernád és Tapoly-Ondova völgyei közt derékszög alatt csatlakozik a számos hágótól rovátkolt fővonulathoz. A Délkeleti-Kárpátok szakasza a nagy erdélyi felföldet zárja körül; fővonulata Máramarostól kezdve félkörben körülövezi Erdélyt, helyenként igen tetemes magasságig emelkedvén; e nagy hegyövben három szakaszt különböztethetni meg: az Északi határláncolatot (Pietrosz 2305 m.) (a Keleti határláncolatot (Csukás 1958 m.) és a Déli határláncolatot, mely M.-nak a Magas-Tátra után legmagasabb csúcsait (Negoj 2356 m., Retyezát 2480 m.) hordja. Az ekként körülövezett felföldet Ny-felől a különálló Bihar-hegység (Kukurbeta 1849 m.) zárja el, csakis a Maros és Szamos völgyein engedvén közlekedést az Alföld felé; Erdély belsejében még az erdélyi trachitláncokat (Pietroszul 2102 m.) s több kisebb láncolat emelkedik, a D-i határláncolatben pedig a Délmagyarországi hegyvidék (Godján 2229 m.) csatlakozik.

A Duna jobbpartjának nagy részét az Alpok ágazatai hálózták be; a hegyrendszerhez a Ny-i határszéli vármegyék tartoznak, melyek az Irottkőben (883 m.) érik el legnagyobb magasságukat. A két hegyrendszer közt középső tag gyanánt a Magyar középhegység terül el, mely a Balatontól ÉK-i irányban a Gömöri érchegységig húzódik s a Duna áttörése folytán két szakaszra oszlik, jobbparti részében a Bakony- (713 m.), Vértes- Gerecse- és Pilis-, balparti részbéen a Cserhát-, Mátra- (1012 m.) és Bükk-hegységre oszolván fel. Külön elszigetelt hegycsoport gyanánt emelkedik még Baranya vármegyében a Mecsekhegység (682 m.), melyet előhegyeivel együtt Délmagyar szigethegységnek is neveznek.

Sikságok. A három fő hegyrendszer közt két nagyobb alföld s egy nagyobb fensík terül el. Maga a Duna két nagy medencét alkot; a felső a pozsonyi medence vagy kis magyar alföld, mely Pozsonytól Komáromig a Duna mindkét partján a Kárpátok, illetve Alpok ágazatáig terül szét, mintegy 12000 km² kiterjedésben; hazánk legtermékenyebb vidékeit foglalja magában, ahol szántóföld, kert, szőllő és erdő egyaránt jól díszlik. A Magyar középhegységen való áttörése után a Duna a pesti medencébe vagy nagy magyar alföldre lép, mely az országnak több mint harmadrészét mintegy 100000 km²-t foglal el. E nagy síksáágot É-on és K-en a Kárpátok, Ny-on a Magyar középhegység és az Alpok, D-en a Balkán ágazatai határolják, általában É-ról D-re lejtősödik, de ezenkivül K- és Ny-felől közepe felé is aláereszkedik s legmélyebb vonalát éppen fő folyójának, a Tiszának medre jelöli meg. Közepes magassága átlag 100-120 m., de a Tisza mellékei csak 80-90, helyenkint csak 70 m.-nyire emelkednek a tenger szine fölé. Arculata igen változó; a Duna és Tisza között homokos vizválasztó gerince vonul D-felé, mely Bács-Bodrog vármegyében a Telecska nevü fensíkba megy át; a Duna és Tisza összefolyásának szögletében a titeli fensík (133 m.) különálló szigete emelkedik. A Duna és Tisza mentén terjedelmes nocsarak vannak, de még nagyobb a Szamos melletti Ecsedi-láp (l. o.), a Kőrös és Berettyó vidékén elterülő Sárrét s az Alibumári-mocsár. A Nyirség Nagy-Károly, Debrecen és Tokaj közt gyér erdőfoltokkal és silány cserjékkel fedett buckák hullámzó tengere. Az Alföld legdélibb része a Deliblati homokpuszta, mely egymás mellé sorakozó homokbuckák tömkelegéből áll. Az Alföld peremén alacsony, többnyire hosszan elnyuló zátonyok vagy toriaszforma földhátak vannak s csak ezeken belül van végtelen egyhangu síkság, melyet azonban sok helyen szakítanak meg különálló apró dombok, az u. n. kunhalmok. M. harmadik nagy lapálya az erdélyi belső medence, egy minden oldal felől hegyekkel övezett felföld, melyet kisebb-nagyobb dombok rendszerei tarkítanak, s melynek tulajdonképeni síksági jelleme sehol sincsen. Legtermékenyebb része az országrész szivét alkotó Mezőség, melyen állóvizek is legnagyobb mennyiségben fordulnak elő. Az erdélyi medencét a kisebb hegyláncok és dombsorok nagy száma hálózza be, melyek a folyóvizek egész özönével árasztják ek, ellentétben a folyóvizben szegény Alfölddel. Kisebb lapályok még Erdélyben a Gyergyó, Alcsik és Felcsik lapálya, a Háromszéki lapály, a Barcaság termékeny lapálya, M.-ban az Árvai felföld, a Liptói lapály, a Szepesi lapály, a Nógrádi lapály stb. A felsikok közül a Tornai mészkőfensík s a Murányi fensík említhetők.

Geologiai viszonyok. M. hegységeinek földtani szerkezete nagyjából hasonlít az Alpokéhoz; a hegységek zöme néhol gránit, melyre kristályos palakőzetek támaszkodnak, néhol pedig mezozói kőzetek, melyekhez a harmadkori képződmények simulnak. A kristályos tömegkőzetek közül a gránit uralkodik leginkább; elterjedési fő területe a Hernád és Morava völgyei közé esik, ahol leginkább a Kis-Kárpátokban, a Selmecbányai-hegységben, a Kis-Fátrában, az Alacsony-Tátrában,, de legkivált a Magas-Tátrában és a Branyiszkó-csoportban lkép fel. Kisebb-nagyobb kifejlődésben lép fel továbbá Erdélyben a Gyergyói-hegységben, a Páringban, továbbá a Bihar-hegységben, a Hegyes-Drócsában és a Délmagyarországi-hegységben; a Dunán tul a Rozália- és Lajta-hegységben, a Mecsekben és a velencei hegyekben fordul elő. A szienit a Selmeci- és Délmagyarországi-hegységben, a melafir az Alacsony-Tátrában, a gabbró nevezetesen a gömöri Érchegységben fordul elő. A szerpentin a gömöri Érchegységben, a Délmagyarországi-hegységben és a Borostyánkői-hegységben uralkodik; diorit a Kis-Kárpátokban és Erdély nyugati határterületén lép fel. A porfir a Bihar-hegységben s a Pojana-Ruszkában leggyakoribb. A kristályos palák a Központi-Kárpátok azon részében leggyakoribbak, mely a Tarca és Hernád völgyeitől Ny-felé a Kralováni-szorosig terjed; legnagyobb kiterjedésben a Vág és garam közt, a Kis-Fátrában, a Délmagyarországi-hegységben és az erdélyi határszéli hegységekben, a Duna jobbpartján a Lajta-, Rozália- és Soproni-hegységben lépnek fel. A paleozói képződmények aránylag kisebb terjedelmüek; a diász a Kis-Kárpátokban, a Bánságban és Bihar-hegységben, a kőszénképződmények legkivált a Délmagyarországi-hegységben s a borsodi Bükk-hegységben, a grauwacke-képződmények a Kis- és Központi-kárpátokban vannak erősen kifejlődve. Sokkal nagyobb a mezozói képződmények elterjedése, melyek a hegységeknek kristályos kőzetekből álló zömét körülveszik, vagy maguk kisebb-nagyobb hegységek magvát képezik. A Dunán tul a Siklósi-hegység kizárólag triasz- és juramészkövekből áll; a Mecseket kizárólag ugyanily képződmények alkotják. Tulnyomóan ily kőzetekből (triasz, rhäti liasz, jura és kréta) áll a Bakony-, a Vértes- s a Pilis-hegység. A jura a Kis-Kárpátokban és az Inovec-hegységben gyakori. A Magyar-Morva-határhegységben, a Kis- és Nagy-Fátrában a krétaképződmények az uralkodók; ugyanezek helyenként az Északkeleti-Kárpátokban is mutatkoznak, de legnagyobb kiterjedésüket az erdélyi keleti határláncolatban, valamint a Hermányi- és Bodoki-hegységekben érik el. A Bihar-hegységben a triasz, jura és kréta fellépése felette fontos; a Délmagyarországi hegység jórészben kréta- és juraképletekből épül fel. A harmadkori képződmények nagy szerepet játszanak M. földjének geologiai szerkezetében; az ide tartozó eruptiv kőzetek közül a bazalt nagyobbrészt elszigetelt hegyeket képezve lép fel a Bakonyban, Ajnácskő és Abrudbánya vidékén (Detonáta), mig a trachit nagy kiterjedésü hegységeket képez, igy a Magyar Érchegységet, a Mátrát, Cserhátot és Diósjenő-hegységet, az Eperjes-Tokaji-hegységet, a Vihoriát-Gutin-hegyláncot, az Erdélyi trachit-hegységet; ezenkivül a Bihar-hegységben és a Hegyes-Drócsában is jelentékeny szerepe van; a Duna jobbpartján a Pilishegységben uralkodik; a zöldkőtrachitokban M. leggazdagabb érctelepei fordulnak elő. Az üledékes harmadkori képződmények közül nagy kiterjedésü az eocen- (mások szerint kréta-) korbeli Kárpáthomokkő, mely a Kárpátok őskori vagy trachittömegét az Ény-i határláncolattól kezdve, egészen Erdély határáig megszakíthatatlan övben kiséri; eocen kőzetek Erdélyben is nagy szélességben veszik körül a fiatalabb harmadkori rakodmányokat. Az oligocen képződménye a Bakonyban, a Budai-hegységben, a Bükk-hegységben s Erdély belső medencéjében, a neogen rakodmányok a Dunántuli-Alpokban, a Bihar-hegységben, Máramarosban és Erdélyben nagy kifejlődést értek el, bennök jelentékeny só- és széntelepek vannak. A negyedkori képződmények közül legelterjedtebb a lösz, mely M. legtermékenyebb talaja. Negyedkori és jelenkori képződményekből áll M. két nagy lapályának s összes folyóvölgyeinek talaja; ezek között a lkápképződményeknek is jelentékeny szerepök jut M. számos vidékén.

Folyóvizek. M. összes folyóvizei, a Dunajec és Poprád kivételével, melyek a Keleti-tengerbe sietnek, a Dunába ömlenek és igy a Fekete-tenger vizkörnyékéhez tartoznak. A több mint 600 kisebb-nagyobb folyó, mely M. földjét öntözi, három fő gyüjtőmedencébe önti vizét. Maga a Duna az ország Ny-i felének vizeit veszi magába, a K-i rész folyó vizei ellenben mind a Tiszába ömlenek s csak ennek közvetítésével jutnak el a Dunába; végül M. legdélibb és legkeletibb vidékei ismét közvetlenül a Dunába küldik vizeiket. A Duna és Tisza vizkörnyéke közt a határt azon emelkedési vonal jelöli, mely a Királyhegyből kiindulva a Fabova holán át a Medves csoportjához s innen a Cserháton keresztül a váci Nagyszálig húzódik. Innen kezdve az a dombhát jelöli a két folyam közti választót, mely Budapestről Kecskeméten át Szabadka felé terül s a Telecskában végződik. A Tisza torkolatán alul a Temes, Karas, Néra, Cserna, Zsil és Olt a Dunak közvetlen adózói s az utóbbi vizterülete igen jelentékeny. Magának a Dunának egész vizkörnyéke M.-on 274000 km², ebből azonban 153000 km² a Tisza vizterületére esik, mely e szerint a Duna vizkörnyékének felére rúg.

M. főfolyója a Duna. Dévény mellett, a Kis-Kárpátoknak az Alpok végső nyulványaival való találkozásánál lép az ország földjére; eleintén DK-nek folyik, majd Gonyőnél K-re fordul s ezen irányt Vácig megtarjta; Esztergom és Vác közt a Magyar-középhegységen áttörvén, utóbbi városnál D-felé kanyarodik s ezen irányát a Dráva torkolatáig megtartja. Itt ismét DK-nek veszi útját s ezen irányt egészben véve Orsováig megtartja, ahol az ország határát ismét elhagyja. Folyása a megejtett szabályozások dacára még ma is sok helyütt kanyargós, rendezetlen, partjait nagy kiterjedésü mocsarak kisérik, alsó folyása igen kanyargós s a Klisszura- és Kazán-szorosban felette szabálytalan és rohamos. Folyásában nagy szigeteket alkot, minők a Csallóköz, Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel- és a Mohácsi-sziget. A Duna egész hossza M.-ban 997 km. folyásának (azaz belépő és kilépő pontjának) egyenes távola azonban csak 569 km. Egész hosszában hajózható. Mindkét oldal felől sok és jelentékeny mellékvizet vesz fel; a jobbparton a Lajta, Rába, Sárviz, Dráva és Száva a legjelentékenyebbek; ezekkel ismét több kisebb-nagyobb folyóviz egyesül, igy a Rábával a Lapincs, Pinka, Gyöngyös, Répce és Marcal; a Sárvizzel a Séd, Sió, Kapos és Koppány; a Drávával a Mura (a Lendvával és Kerkával) Kanizsa és Rinya. Ezeken kivül a Vulka a Fertőbe, és a Zala a Balatonba önti vizét. A duna balparti mellékfolyói jóval számosabbak és nagyobbak; ezek a Morva, Vág, Nyitra, Garam, Ipoly, Tisza, Temes, Karas, Néra, Cserna s az országon kivül a Dunával egyesülő Zsil és Olt. Valamennyiben jelentékeny mellékvizei vannak. A Morva a Miavát s Radavát; a Vág (mely a Fehér- és Fekete- Vágból ered) az Árvát, Kisucát, Thurócot és Rajcsankát; a Nyitra a Zsitvát; a Garam a Szlatinát és Szekincét; az Ipoly a Korponát és Stavnicskát veszi magába. Mindezeknél jóval nagyobb és jelentékenyebb a Tisza, mely a Máramarosi-havasokból eredvény, csakhamar kilép az Alföldre s Ény-i irányt követ, majd Csapnál hirtelen Dny-felé kanyarodik, ezen irányt megtartva Szolnokig, ahonnan kezdve egészen Titel melletti torkolatáig egyenesen D-felé folyik. Folyása a Dunáénál is jóval kanyargósabb, szabálytalanabb s árvizei igen jelentékenyek és gyakoriak. Partvidékei nagyrészt szintén mocsarasak, bár a hajdani posványok nagy részét már lecsapolták s termővé tették. A Tisza egész folyása 1411 km., mely egész M. földjére esik; forrásának és torkolatának egyenes távolsága 455 km. A Tisza is bővelkedik mellévizekben; jobbfelé a Sopurka, Apsinca, Talabor, Nagy-Ág és Borsova még a kisebbek közé tartoznak; jóval nagyobb a Bodrog, mely a Tapoly, Ondava, Laborc (a Cirokával és Unggal) és Latorca (a Csarodával és Sztárával) egyesüléséből ered s a Tiszával a Bodrogközt alkotja. Jelentékeny mellékfolyója a Tiszának a Sajó is, mely jobbfelől a Jolsvát, Balogot és Rimát, balfelől a Bodvát, Bársonyost és Hernádot veszi fel; a Hernád ismét sok folyó gyüjtője, amennyiben balfelől a Szinye, Tarca és Olsva, jobbfelől a Gölnic vizeit fogadja magába. A Sajón alul az Eger, Laksa és Zagyva (utóbbi a Galga, Tápió és Tarna vizeivel) ömlenek a Tiszába. Szolnoktól Titelig a Tisza jobbfelől semmiféle mellékvizet nem vesz magába. Baloldali mellékvizei a kisebb Vissó, Iza és Túr után a Szamos, Körös, Maros és Béga. Mind a négy igen jelentékeny vizgyüjtő vidékek levezetője. A Szamos a Nagy- és Kis-Szamos egyesüléséből eredve (előbbi a Besztercével és Sajóval, utóbbi a Meleg- és Hideg-Szamossal), balfelől az Almás, Szilágy, Kraszna és Homoród, jobbfelől a Lápos és Szászér vizeivel gyarapszik, alsó folyásában az Ecsedi-lápon keresztül folyik. A Körös a Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös s az ezekbe ömlő Csiger, Tőz, Szartos, Hollód, Berettyó és Ér egyesüléséből, a Sárrét mocsarain alul keletkezik, alsó folyásában a Hortobágyot veszi magába. Jóval nagyobb folyó a Maros, mely Erdély K-i részében fakadván, jobbfelől a Ludast, Aranyost (a Járával) és Ompolyt, balfelől a Görgényt, Nyárádot, Kis- és Nagy-Küküllőt, Sebest, Sztrigyet és Csernát veszi fel, mig alsó folyásában az Aranka-ágat bocsátja ki magából. A maroson alul a Tisza még a Bereg-szóval egyesült Bégát veszi fel. A Bisztra, Gogonis és Berzava vizeivel egyesült Temes (az Alibunári-mocsarakkal), a Karas, Néra és Cserna ismét közvetlenül szakadnak a Dunába; ugyszintén a Zsil és Olt, mely utóbbi kettőnek torkolata azonban már román földre esik. Az Olt is igen gazdag mellévizekben. Ilyenek jobbfelől a Vargyas Kis- és Nagy-Homoród, Hortobágy és Szeben, balfelől a Kászon, Tatrang, Tömös, Barca és Homoród. Erdély K-i részében is van több folyócska, mely igyan (a Szereth közvetítésével) szintén a Dunába ömlik, de csak folyásának legfelsőbb része folytán számitható M. vizeihez; ilyen az Aranyos, Beszterce, Dorna, Tatros, Uz, Biska és Bodza.

A jelentékenyebb folyóvizek a következők:

[ÁBRA]

Csatornák. M. csatornákban nem nevezhető gazdagnak; a fennálló csatornák nagyobbára mocsarak levezetésére szolgálnak, közlekedésre csakis a Ferenc-csatorna (108 km.) szolgál, mely Bezdán és Tisza-Földvár között a Dunát a Tiszával összekapcsolja s melynek kieghészítői a Kis-Sztapártól Újvidékig ásott Ferenc József öntöző csatorna (74 km.) és a baja-bezdáni tápcsatorna. Az Alfoldön említésre méltó csatornák még a Béga-csatorna (70 km.), a Temes és Béga közti összekötő csatorna (10 km.), a Berzava-csatorna, a verseci vagy Terézia-csatorna, a Moravica-csatorna, a Berettyó-csatorna; a Dunán tul legjelentékenyebb a Nádor- vagy Sárviz-csatorna, a Sió-csatorna (a Balaton és Duna közt), a Kapos- vagy Zichy-csatorna, az Albrecht-Karasica-csatorna, a Hanság lecsapolására ásott többféle csatorna. Ily vizlevezető csatornák ezenkivül hazánknak majdnem minden mocsaras vidékén vannak.

Tavak és mocsarak. M.-nak csak két nagyobb tava van, a Balaton (690 km²) és a Fertő (335 km²); mindkettő siksági tó s mint ilyenek Közép-Európa legnagyobb síksági tavai; a hajózásra csak a Balaton alkalmas, melyen újabban élénk gőzhajóközlekedés indult meg, mig a Fertőn - megy egyébiránt ma ismét kiszáradni készül - hajóközlekedés sohasem fejlődhetett ki. A kisebb síksági tavak közül említendő a Velencei-tó (Fehér vmegyében), a tatai Nagytó, a Fehértó Szeged mellett, a Palicsi-tó Szabadka mellett s több kisebb tó. egész már jellegüek a hegyi tavak, melyek kivált a Magas-Tátrában fordulnak elő nagy számban. Ezen «tengerszemek»-nek nevezett tavak (szám szerint 115) 1200-2000 m. magasságban fordulnak elő s nemcsak vadregényes fekvésük, de tetemes magasságuk folytán is említést érdemelnek; legnagyobbak a Nagytó (a lengyel Öttó csoportjában, 35 ha.), a Halastó 33 ha.), Czarny staw (23 ha.), Tengerszem (21 ha.), a Csorbai-tó (20 ha.) és Nagy-Hincói-tó (19 ha.). Hasonló, bár jóval kisebb hegyi tavak vannak a Liptói-havasokban (a Rohács alatt), a Hegyaljában, (Izra-tó), a Vihorlátban (Beszkid-tengerszem), a Betyezátban (Zenoga-tó, Zsemenye), a Fogarasi-havasokban (Bullea-tó), a Boloki-hegységben (Szt. Anna tava), az Erdélyi Érchegységben (Gyilkos-tó), Erdély belső medencéjében (több kisebb tó), a Szemenyik-hegységben (Sastó) stb. A mocsarak hajdan igen nagy kiterjedésüek voltak; a századunk folyamán eszközölt lecsapolsáok sok földet tettek termővé; legnagyobbak voltak a Fertőhez csatlakozó Hanság, a Duna melletti Sárköz, a Borsova melletti Szernye, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz egy részét borító Hosszurét, a Körös és Berettyó közti Sárrét, az Alibunári-mocsár, továbbá a Duna és Tisza mentén kiterjedt mocsarak.

Ásványos források. Hazánk ásványvizekben rendkivül gazdag; nemcsak hogy oly sok ásvány-forrása van, mely a külföldi vizeket nélkülözhetővé teheti; de van néhány olyan is, melynek a külföldön nincs párja. Az ásványos források leginkább a Kárpátok övében fordulnak elő, de nagy számmal vannak a Duna jobbpartján, sőt az Alföldön is. Itt csak a legkiválóbbak felemlítésére szorítkozunk. Tiszta hévvizek: Héviz nagyváradi Püspök- és Félixfürdő, Rajec-Teplic, Stubnya; egyszerű savanyuvizek: Balaton-Füred, Borszék, Mohai Ágnes- és Stefánia-forrás, Német-Keresztúr, Szinye-Lipóci Salvator; égvényes savanyuvizek: Hársfalva, Luhi Margit és Erzsébet, Szolyva; égvényes konyhasós savanyuvizek: Cigelka, Bikszád; keserüvizek: budai keserüviz-források (Hunyady János, Rákóczi Ferenc József stb.), Ivánda; konyhasós vizek: Herkulesfürdő, Vizakna; vasgálicos vizek: Erdőbénye, Parád; vasas hévvizek; Vihnye, Szliács, Lucski, Algyógy (ritkaságok); vasas savanyuvizek: Buziás, Gyertyánliget; egvényes vasas savanyuvizek: Előpatak, Lubló, Málnás; égvényes konyhasós vasas savanyuvizek:Bártfa, Tusnák; égvényes glaubersós vasas savanyuviz: Tarcsa; földes vasas savanyuvizek: Borszék, Koritnica; kénes hévvizek: budapesti Császár-, Lukácsfürdő, Margitsziget és Artézi forrás; Herkulesfürdő, Pöstyén, Trencsén-Teplic, Harkány; hideg kénes égvényes viz: Parád-Csevice; hideg kénes égvényes konyhasós savanyuviz: Szobránc; földes vagy mésztartalmu viz; budapesti Rác- és Sárosfürdő.

Éghajlat. M. éghajlata földrajzi alkotásánál fogva egyes részeiben nagy eltéréseket mutat; aránylag nem nagy területen a hőmérséknek majdnem minden fokozata váltakozik, a magas hegységek zord éghajlatától egészen az Alföldnek meleg klimájáig. Egészben véve azonban négy klimatikus területet állíthatni fel, melyek közül a kis és nagy magyar Alföld éghajlata egymáshoz meglehetősen hasonló, mig az északnyugati és északkeleti hegyvidék, valamint Erdély éghajlata ugy amazoktól, mint maguk közt minden tekintetben eltérő. Általában M. évi átlagos hőmérséklete nagy ingadozásokat tüntet fel; mig M. D-i részében az évi hőmérséklet 11 °C-ig emelkedik (a tengerparton 13,5°, addig a Kárpátok legmagasabb régióiban (ahol ugyan eddig meteorologiai észleletek nem történtek) 4-5 foknál alig rúg többre. A fennálló észlelési állomások közül a legcsekélyebb hőfokot Árvaváralja (5-7°), a legmelegebbet Pancsova (11,8°) mutatja; egészben véve az Alföld belső része, a Dunától Jászberényig és Debrecenig, és K-felé Aradig és Versecig tekinthető M. legmelegebb részének, 10-11o évi hőmérséklettel; az Alföld szélén a hőfok már 1-2 fokkal csekélyebb, valamint a kis magyar Alföldön is, melynek átlagos hőfoka nem több 9-10 foknál. A Dunántul K-i és D-i részének ehhezt hasonló éghajlata van, de a Magyar középhegységben és az Alpok nyulványai közta hőfok 7-8 fokra szál alá. Az északnyugati felföld ennél jóval hidegebb s a Központi- és Keleti-Kárpátok aljában a hőfok 7-re, a hegység belsejében 4-5 fokra esik. Egészben véve mondhatni, hogy az Alföld középső és D-i részében uralkodik a legnagyobb hőfok, és hogy ebből kifelé haladva a hőmérséklet fokozatosan csökken, egészen a Kárpátok (vezetének főgerincéig. A délkeleti felföld vagy Erdély ezárt medencét képez, melynek belső legmelegebb magvát mindinkább hűvösödő éghajlati övek zárják körül, melyeknek a Bihar-hegységben 5-6o, a Kelti- és Déli-Kárpátokban 4-5 foknyinál nagyobb évi hőmérsékletük nincs. A legmelegebb nyári hónap általában véve a julius, melynek közepes hőfoka Pancsován 23,7°, a magasabb hegyvidéken 16-18°. A hőmérséklet szélsőségei 37,7 (Pancsova) és 25,2 (Árvaváralja) közt ingadoznak. A hőmérséklet abszolut ingadozása legnagyobb a két Alföldön, ahol nagy nyári forróság mellett a tél igen kemény szokott lenni, mig a hegyvidéken a hüvősebb nyár folytán a hőmérséklet abszolut ingadozása valamivel kisebb. Ezzel szemben Erdélyben a rendkivül nagy téli hideg folytán a hőmérséklet tágabb határok között ingadozik, mint a Kárpátok hegyvidékének többi részeiben. M. éghajlatára nézve jellemző még a napi hőmérséklet nagy változása. Az ország Dny-i részének kivételével, melyen az Adriai-tenger hatása érvényesül (Fiume legnagyobb hidege - 4,3, hőmérsékleti ingadozása 37,0°, egész M. hőmérséklete határozottan kontinentális és szélsőségeiben (főleg az Alföldé) igen excessziv. A növényi életre nézve igen fontos a fagyos napok száma; ezeknek száma a két lapályon 73, a hegyvidékeken 100, sőt a legmagasabb É-on 130-150 szokott lenni; Zágrábban már csak 50, sőt Fiuméban csak 15-20 napon szokott fagy beállani. A fagyos napoknak az egyes hónapok szerinti eloszlása igen szabálytalan; az Alföldön májustól októberig rendszerint nem szokott fagyni, de a magasabb hegyvidékeken alig 3 1/2 - 4 hónapra szokott a fagymentes időszak terjedni s legrettegettebbek a hőmérsékletnek erős visszaesései, minők március, április, sőt májusban is szoktak előfordulni. A légnyirkosság télen, különösen januárban legnagyobb, a legcsekélyebb nyirkosság eloszlása igen eltérő; mig a lapályokon és általában véve a D-i vidékeken a julius és augusztus szokott legszárazabb lenni, addig a felvidéken az április és május. Emellett az ősz általában nyirkosabb mint a tavasz. A csapadék eloszlása nagyjából az ortográfiai viszonyoktól és a szelek járásától függ. A legcsekélyebb csapadék a két Alföldön szokott esni, ahol az helyenként csak 500-550 mm-re rúg (évenként); a magasabb hegyvidékek felé gyakoribb lesz a csapadék is, ugy hogy a Központi-Kárpátok aljában már 8-900 mm-t tesz, a magasabb hegységekben még jóval többet. Igy a Központi Kárpátokban (Oravica) 1187, az Északkeleti-Kárpátokban (Sztanna) 1195 mm., Máramarosban (Mokra, Szinevér-Polyana) 1421, sőt 1504 mm. csapadékot észleltek. Ezernél nagyobb a csapadék még Nagybányán (1091), Petrozsényben (1001), Ruszkicán (1067) és Ferenc-falván (1106 mm.) Krassó-Szörény vmegyében. Ennél tetemesebb (1500-2000 mm.) csapadékmennyiség még csak a tengermelléken és a Karszton észlelhető, ahol a tenger közelsége okozza a nagy mennyiséget. M. csapadékviszonyait a csapadéknak az egyes hónapokra és évekre való eloszlásában nyilvánuló nagy egyenlőtlenség jellemzi, mely egyrészt a nagy szárazságokat, másrészt az árvizek pusztításait okozza. Az éghajlat jellemzésére szolgál a 77. oldalon levő táblázat.

[ÁBRA] Magyarország hőmérsékleti és esőzési térképei

[ÁBRA] Középső isothermvonalak január hónapban

[ÁBRA] Középső isothermvonalak július hónapban

[ÁBRA] A csapadék eloszlása valószínűség szerint

[ÁBRA] Az évi csapadék közepes magasságának eloszlása

Általában - Schenzl szerint - az Alföld éghajlata kiválóan kontinentális, igen ingadozó és végletes, mert a tenger mérséklő és kiegyenlítő hatása a Karszt-hegységet alig haladja tul. A tél általában igen szigoru, de igen változékony; közönségesen november közepén kezdődik faggyal és havazással s a hideg gyakran már decemberben is magas fokra hág; de nem ritkán csak januárban áll be a nagyobb hideg. A leesett hóréteg többnyire csak néhány centiméter vastagságu s ritkán tartós, de többnyire meg-megújul s akkor nagyobb vastagságra is tesz szert. A tél átmenete a tavaszba leginkább eső, vagy esős viharok kiséretében történik, e viharokat azonban nemsokára északkeleti szelek, az esős borongást pedig derült, néha éppenséggel kellemes napok váltják fel.

Maga a tavasz igen változékony s részben viharos és esős. M. május hava ritkán oly kellemes, mint másutt szokott lenni. A májusi hőmérsék olykor 25-30° C.-ra rúg s igy a növényzet rendes és kellő kifejlődését gátolja, máskor ellenben ugyanezen időben hideg esők, sőt fagyok okoznak nagy károkat a veteményekben és ültetvényekben. A nyár kezdetét nem ritkán erős, olykor jégesőt is magukkal hozó zivatarok jellemzik. Kezdete junius elejére, de olyakor már május végére esik és olyankor nagy hőség áll be. Tartalma alatt az Alföldön ritkán van eső, de annál gyakoribbak a rohamos pusztító záporok. A nyári meleg már kevéssel napkelte után 22-25°, de napközben 35-37 fokra is felemelkedik és napnyugta utánig tart. Néha a zivatarosan megeredt záporok csöndes, országos esőkké enyhülnek és ilyenkor, már alig tartanak pár napig, rendkivül jótékony befolyást gyakorolnak az egész növényzetre. Gyöngyörü és majdnem mindennapi jelenség az Alföldön a délibáb (l. o.), mely csöndes, derült napokon többnyire dél tájban támad és selyemfényü tengerként lepi el a rónaságot. Legállandóbb időszaka M.-nak az ősz, mely egyúttal a legrendesebb időjárási viszonyokat tünteti fel s leginkább szeptemberre és októberre, olykor pedig novembernek első felére is kiterjed. Derült langyos napok követik egymást, az éjjelek azonban, kivált az ősznek közepén tul, már gyakran dérrel és faggyal járnak, utoljára pedig Ény-i kemény szelekkel és sürü ködökkel bekövetkezik a tél.

[ÁBRA] L. táblázat.

A Felföldön és Erdélyben a tél 2-3 héttel korábban szokott beállani, mint az Alföldön és az októberi és szeptemberi fagyok gyakrabban fordulnak elő, ugy hogy sokszor az aratást be sem fejezhetik. A korán esett hó azonban ritkán marad meg s tartós keleti vagy déli szelek mellett gyakran a derült és száraz idő december elejéig is tart. A kemény hideg rendesen januárban áll be és bár nem szokott igen tartós lenni, a tartós meleg idő mégis csak áprilisban kezdődik. A májusi, sőt juniusi fagyok igen gyakoriak; a nyár azonban hirtelen köszönt be, mely szintén igen meleg, bár nem oly nyomasztó mint az Alföldön. Az ősz már augusztus közepén szokott beköszönteni s itt is a legkellemesebb s tartósan szép időszak.

Hazánk Európában egyike a leggazdagabb és legnevezetesebb ásványtermő országoknak. Nemcsk hogy általában az ásványfajok számára és azok szépségére, helyenkint pedig azoknak előfordulási körülményeire nézve nagyon nevezetes, hanem vannak speciális magyar ásványok és speciális magyar ásványelőfordulási viszonyok. Igy p. amellett, hogy hazánk a leggazdagabb aranytermő ország, a hazai arany-előfordulás annyiban is nevezetes, mert szálban levő sziklákban, nevezetesen zöldkő-trachitban és egyes kőzeteket átjáró quarc-erekben terem, többnyire pirittől kisérve. Másutt leginkább másodlagos fekvőhelyen, igen régi homokban, hazánkban tulnyomólag eredeti fekvőhelyen találni, még pedig szép kristályokban is. Aranyban leggazdagabb hegységünk az Erdélyi Érchegység (abrudbányai, verespataki és bucsum-zalathnai bányamegye, továbbá Botos, Facebája, Nagyág, boicai és kőrösbányai bányamegyék brád stb.), de sok van a Magyar Érchegységben is (Selmec és Körmöcbánya környéke). Igen nevezetesek ama nagy termésarany-leletek is, amelyekre hazánkban már három ízben bukkantak, először Vöröspatakon (Katronca tömzs), utána az erdélyi Magurában és a legnagyobbat (57-726 kg.) Brádon találták 1891., mely utóbbi számos nevezetesebb amerikai meg urali nagy aranyleletet felülmul és csak a nagyobb kaliforniaiak meg az ausztráliaiak versenyeznek vele. Kiváltó nevezetességü hazánkban a termés-tellur előfordulása egy sajátságos homokkőben Zalathna mellett, Facebája vidékén. Hazánk területén váltak legelőször ismeretessé és innen (nevezetesen Nagyág, Pacebája, Offenbánya, Botesbánya) legkiválóbbak, ugyszólván világnevezetességre tettek szert a tellurércek, legfőképen pedig a szilvánit (betüérc), a nagyágit (levélérc), a petzit (tellurarany-ezüst), a hessit (tellurezüst), tetradymit (tellurbizmut), tellurit (tellurossav), bunsenin, illetőleg krennerit (tellurarany), stitzit (tellurezüst),. Nagy nevezetessége hazánknak a nemes opál, a par excellence magyar drágakő, melynet sokáig szintén kizárólag hazánkból (Tokaj-Eperjesi-hegylánc, Vörösvágás és Cservenica vidékén) ismertek és amely legszebben mai is az említett terület trachitjából kerül elő. A kősó ugy előfordulására, mint tisztaságára nézve ugyancsak egyik nevezetessége hazánknak. Nemcsak hogy óriási területen terem telepekben s tömzsőkben, hanem egész sziklákat, kis hegyeket képez a felületen (Parajd, Szováta), ami Spanyolországon kivül (Cardona) csupán hazánkból ismeretes. Alföldünkön a szikszó-(szóda), ugyszintén a salétrom-kivirágzás, szintén hazai specialitás. A buda-lágymányosi keserüviz- (keserüsó) képződés unikum. Speciális magyar ásványok a kalinkai kénbánya trachitjából a hauerit (mangánszulfid); Moravica-Vaskő magnetit-telepéből a ludwigit (vasmagnézia-borát), Hont vármegye Börzsöny vidékéről a wehrlit (tellurbizmut); az Úrvölgy (Zólyom vm.) bányáiból való úrvölgyit (a német irodalomban leginkább herrengrundit néven olvasható, bázikus rézszulfát); a legelőször Libetbányán talált libethenit (bázikus rézfoszfát); a Bélabányán a Ferdinánd koronaherceg nevü altárnából való bélabányit (viztartalmu timföldszilikát), a németek dillnitje; a Rézbányáról (Herceg Lobkowitz-bánya) leirt rézbányit (ólombizmutszulfid); a Felsőbányáról való semseyt (ólomantinomszulfid); dietrichit (viztartalmu zink-aluminiumszulfát) Felsőbányáról; dognácskait (rézbizmutszulfid) Dognácskáról; fauserit (magnéziatartalmu mangánszulfát) Úrvölgyről; felsőbányit (viztartalmu aluminiumszulfát) Felsőbányáról; biharit Rézbányáról; szájbélyit ugyanonnak; veszelyit Moravica-Vaskőről; pseudobrookit Arany vidékéről (Hunyad vm.); kapnicit Kapnikbányáról; oravicit Oravicbányáról. Speciális magyar kőzetek a ditróvidéki (Csík vm.)) ditróit (sodalit-tartalmu eleolit-szienit) és a wehrlit (dialagperidotit) Szarvaskőről (Heves vm.). Egyes ásványok speciálisabb hazai változatai a Máramaros vmegyéből meg a Szpességből homokkőben, homokban és márványban ismeretes máramarosi gyémánt (torzult hegyi kristály); a wolnyn (oszlopos barit) Betlér, Dobsina, Krasznahorka-Váralja, Dermő, Ruszkica ésNagy-Muzsaly vidékéről; a Moravica-Vaskő szerpentinjéban a schweitzerit (rostos szerpentin); ungvárit (klóropál v. nontronit); iglóit (aragonit-vasvirág) Iglóról; dobschauit (gersdorffit) Dobsináról; az Aranyi-hegy andezitjében a szubóit (elváltozott hipersztén); az úrvölgyi mészpát-aragonit paramorfóza. Kiváló szép és nevezetes hazai ásványok még: a budai (kissvábhegyi) mészpát; a budai felsőbányai és kapnikbányai barit; a felsőbányai antimonit, a dognácskai pirit, ugyanonnan gyönyörü gránátok, aragonit, utóbbit szintén Úrvölgyről és Radnáról; a felsőbányai, kapnikbányai, újmoldvai auripigment ésrealgár; az újmoldovai fluorit; a moravica-vaskői mágnesvaskő (magnetit); a dobsinai kobalt-nikol ércek; a moravica-vaskői tremolit, a csiklovai vezuvianit és wollasztonit; a selmecbányai ametiszt; a kapnikbányai, a porácsi és kotterbachi tetraëdrit (fakóérc); a kapnik bányai bournomit (kerékérc) ugyanonnan valamint Radnáról a szfalerit. A kőszén tekintetében hazánk annyiban nevezetes, hogy roppent terjedelmü és nagy vastagságu barnaszéntelepeink vannak, de meg hogy egyes-egyedül hazánkban találni jurabeli kőszenet (Pécs). Nagy nevezetesség a hazai barnaszenek közül a zsilvölgyi, mely az egyedüli kokszolható barnaszén, de némely egyéb tulajdonságra nézve is lényegesen eltér minden más barnaszéntől. Hazánk területére esett az eddigelé ismeretes legnagyobb meteorkő (Knyahina 1866), súlya 332 kg. Világhirü a kabai (Bihar vm. 1857), melyben legelőször konstatáltak szerves vegyületet. A hrasinai (1757) meteorvason észlelték legelőször a Widmanstätten-féle rajzokat; az árvai meteorvasban találtak legelőször szenet. Kőzettani tekintetben hazánk klasszikus földje a harmadkori vulkanizmusnak, nevezetesen a trachitoknak és andezitoknak, valamint különféle, ugy üveges, mint nem üveges módosulatainak. Hires a tokajhegyajai obszidián (fekete és piros), az ottani, valamint selmecvidéki perlit, lithoidit, szurokkő és különféle szferulitok meg gömbös trachitok ugy Selmec vidékéről, mint a Mátrából. A zöldkő ugy tudományos, mint bányászati tekintetben nagy nevezetességü hazánk különöbző trachit-vidékeiről; az alunitos módosulat Muzsaly és Sárospatak vidékéről, utóbbi helyről a quarcitos trachit (malomkő) is ismeretes nevezetessége hazánknak.

M. növényföldrajza. Hazánk flórája a vidéknek változatos felszine, az éghajlat és geologiai képletek stb. szerint rendkivül gazdag és változatos. A felszin nagyon görbe: jókora darabja terjedelmes róna (Alföld), egy része hullámos, dombos a legfeljebb a középszerü hegyek magasságáig emelkedik, délibb része a szelidebb mérsékelt földövhöz közeledik v. nyulik bele, kis része a quarnerói öböl ÉK-i partját érintvén, a mediterán flórának tagja. Van elég havas vidékünk, mely a környező alacsonyabb vidék éghajlata és növényzete fölött is uralkodik, épp mint a száraz Alföld a Bihari-hegyek Ny-i lejtőjén. Más a kép a Camphorosmától pirosló szikes mezőn, más az árvalányhaj borította homokpusztán, más a nádasból meg a kákából előbukkanó tavak körül, más szinüek az erdők, a völgyek tarka rétjei, a magyar tengerpart tüskés-bokros örökzöld szint is öltő tájéka, más a havasi legelő.

A haza magas és terjedelmes hegyláncok koszoruzta É-i és sík D-i részén, a szélességi fokot nem is tekintve, az orográfiai éles ellentét következtében a növényzetnek is különböznie kell, a valóban a Felföld flóráját É-i, D-i részét pedig D-i és DK-i tipusok jellemzik. Még szembetünőbben különbözik egymástól az ország Ny-i és K-i növényzete. Hazánk flórájának főleg három hegysége van a vegetació-centruma: a Juli és Nóri-havasokon, meg a Kárpátokon. A Nóri-havasok meg a Kárpátok az ország határát Ny-ról, É-ról és K-felől elzárják; köztük tágas rónaság terül. D-felől a D-i és DK-i növények bevándorlására több helyen tárt kapuk vannak s erre felé hazánk olyan természetes flórák (steppe, mediterrán) szomszédja, ahol esőtlen, forró nyár uralkodik és akasztja meg a fák tenyészetét. A Nóri-havasoknak meg a magyar hazába benyuló hullámainak növényzete nagyon eltér a Kárpátok K-i és D-i bérceitől, amott inkább Ny-i és alpesi fajok élnek s a fenyves az alacsony vidéken is gyakori, emitt valamint Alföldünkön is, Ny.-Európáétól tetemesen különböző K.-európai tipusok uralkodnak, a télizöld növény ritka, de sok sajátságos faja az Ény-i Kárpátokét nagyon tulhaladja.

A Ny-i és a K.-európai flóra a Duna dereka medencéjében találkozik, ezenkivül a Balkánról előrehaladó DK-i növényzettel is összevegyeledvén, hazánk flórája rendkivül gazdag és érdekes. Az Eny-i Kárpátok flórája a Nóri-havasokéhoz hasonlít egész Ny.-európai. A Nagy-Tátra növényzete a Sudetokéval közelebbről rokon, mint Erdély havasaiéval. A Bakonyban, s tovább Ny-nak, a Mura, Dráva és Száva mentén a Nóri-havasok hatalma nyilatkozik, sok havasvölgyi növény leszáll egész a síkig, s az örökzöld növény is gyakoriabb. A magyar rónán, a Duna jobbpartja dombos vidékein és Szlavoniában a K-i és D-i növénytipusok jóval tovább terjednek Ny-felé, mint a Kárpátokon, még a határon is átlépnek, az utólja Bécs körül látható (cser, feketekérgü fenyő, Vinca herbacea), végre a bécsi és olmützi medencében szünik meg a pannoniai flóra Ény-felé.

Hazánk flórájának tagosultságát tekintve, két nagy természetes flóravidéknek tagja: az óvilág erdős vidéké meg a mediterán flóráé. Havas csúcsain a havasok vegetációjának szigetje jelentkezik, a sarkvidéki flórába is átjátszik, mig az Alföldnek, különösen a homokpuszták növényzete az orosz steppéébe játszik bele, de a megegyezés nem klimatologiai, hanem csak természetes úton-módon való vagy az ember költözködése elősegítette kölcsönzésből ered. A puszta és steppe éghajlati és növénygeográfiai körülménye egymástól nagyon különböző. Havasainkon alacsony, többnáyréltü virágzó növény terem, a télizöld is elég gyakori. Magas törzsü fája csak a ritka havasi fenyő; a Saxifraga, Draba, Alsine, Gentiana, Campanula, Thlaspi, szegfü, sisakvirág, szarkaláb stb. jellemző fajokkal bővelkedik; a sásfélék, törpe fűz, fenyő és boróka, bokros nyirfa, moha és zuzmó seregesen nő és nagy területet elborít. A haza erős vidékének általános, az éghajlati és a vegetáció egyező viszonyainak alapját megvető jelleme az, hogy a növényzet egész fejlődése idején egyenletes középhőmérséklet alatt fejlődhetik. Ennek okozója, hogy esőtlen időszak a fák életét meg nem viseli. Ehhez járul továbbá a fák életének különös föltétele, hogy a tenyészet ideje három hónapon tul terjed. Ez választja el az erdős vidéket az arktikus flórától; hogy ellenben a föld minden évszakban meglehetős egyenletesen szokott megázni, a D-re fekvő sivatagtól meg a Földközi-tenger partvidékétől különbözteti meg hazánk növényzetét. E vidék az ernyősek meg a keresztesek hazája. Kövér rétek pázsitfüvekkel, áldásos szántóföldek, lombhullató erdők és télizöld fenyvesek borítják, a vidék közép és délibb részein pedig szőllő és nemes gyümölcs terem. Jellemző fája a cserfa és más lombváltó fa, pelyheslevelü tölgy, az ezüstöslevelü hársfa, a feketegyűrü. Télizöld növény, az alacsony vidéken meg az Alföldön a fegyves ritka vagy éppenséggel nincs; ellenben a hüvelyes cserje sokfaju és tömérdek. Az Al-Duna vidékén a déli növény nem annyira a mediterrán vidékről ered, mint p. Franciaországban, hanem a Balkánról. Flóránk Görögország felé lassan, nem oly élesen változik, mint Német és Olaszország felé. Még egynemübb marad hazánk flórája az orosz sivatagig, bár ez irányban a tenyészet ideje lassanként annyira megrövidül, hogy végre a fák fenmaradásának kevés. Az Al-Duna éghajlatát jobban kitünteti a nyár nagyobb heve, mint a vegetáció hosszabb tartalma. Ezért a kórós növevények nálunk magasabbra nőnek mint Németországban, az örökzöld cserjék ellenben, melyek enyhébb telet kivánnak, csaknem egszen hiányzanak.

A vegetáció centrumai szerint hazánk négy nevezetesebb flóravidék találkozó helye: a) Fiume vidéke, a magyar és horvát tengerpart a mediterán flóra tagja; b) innen kezdve az illir flóra Horvátország belrészén és Szlavonián át fel, tul a Dunán, a Balaton mellékeig meg a Bakonyig átmenő növényföldrajzi tag a mediterrán meg a magyar flóravidék között; c) nagyobb és jellemzőbb tag a magyar lóravidék vagy pusztai vegetáció; d) a hegyvidék, Kerner szerint a baltmelléki flóravidék (l. o.). Ezenkivül a havas csúcsszigetek növényzete egészen elkülönített, sajátságos havasi.

1. A magyar flóravidék (litio florae Pannonicae) a Bakonytól meg a Balatontól É-felé a Kis-Alföldön keresztül a Kis-Kárpátokig s a Kárpátok előhegyeiig s a Stájer hegyek K-i foszlányáig terjed, Kemenesaljára is beszigetelődik; terjed az egész Alföldön, valamint a környező erdőtlen lejtőkön a Hegyaljáig, Ungvárig, Nagyváradik, Temesvárig, Versecig, Pancsováig, az egész Duna-Tisza közén, Alsó-Ausztriába egész Tullnig (a bécsi medence nyugati szélén levő hegyekig, a Lajta-hegységen meg a hainburgi hegyeken) meg a morva rónaságra is beterjed. Legkiválóbb pontja neki a magyar főváros növényzete. A magyar v. pannoniai flóravidék nevezetes fája a Tilia Hazslinszkyana, T. Colchica, Acer Bedői, a bodros tölgy, cserfa, a tengerpartról eredő mannakőris, a sima szilfa. Jellemző cserjéje a feketegyürü, a török meggy, a Sorbus semiincisa, a hólyagmogyoró, Bhamnus sphenophylla, a törpe mandola, a Rosa Hungarica, apró és sok más rózsa, Spiraea media, több rekettye és zanótfaj. Fűnemüi közül nevezetes: Linum iuniperifolium, Hieracium Danubiale, Festuca pallens, Seseli leucospermum, Sesleria varia, a Ferula Sadleriana, Vicia Pilisiensis, Helleborus dumentorum, H. purpurascens, Draba Demissorum, Diplachne Alyssum saxatile Aut, Waldsteinia, A Fertő-tó környéken üröm-, pórmustár- és libatalpféle kórókból halofita mezők vannak (Atropis Peisonis). Szomszédos tagja a Nagy-Alföld, melynek sajátságos pusztai növényzete van (l. Nagy-Alföld növényzete), különösen a homoki, sziki és mocsári vegetációja nevezetes. A pusztai vegetáció tehát a síkon vagy csak az erdőtlen hegylejtőkön terjed. A Rákos mezejének alig van növénye, amely a a budai hegyek erdőtlen lejtőin ne nőne. De a sűrű erdő már a budai hegyeken is határt szab a pusztai vegetációnak.

2. Az illir átmenő flóra hegyszigete a Mecsek (basarózsa, Doronicum Caucasicum, Artemisia saxatilis, Inula spiraeifolia, Helleborus odorus, Knautia Pannonica), a harsányi (Colchicum Bertolonil, Trigonella gladiata) és szegzárdi hegyek, a Papuk (Rosa Hereulis, Cirsium Boujarti, Hesperis nivea) meg a Fruska-gora (Kitaibelia, Beta trigyna); a Bakony D-i lejtőjén, a Balaton partján a pusztai vegetációval vegyül (Aethionema, Sternbergia, Scilla autumnalis, Seseli leucospermum, Iris arenaria, Gypsophila arenaria, Hieracium Balatonense, Potentilla Sadleri, Scutellaria Columnae, Smyrnium Kitaibelii). Fái közül a mannakőris, ezüstös hársfa, pelyhes tölgyek, cserjéi közül a Coronilla Emerus, Genista lasiocarpa, Rosa repens, Daphne Cneorum és D. Laureola, madárbirs, Amelanchier stb. nevezetes. Kerner (Osztrák-Magyar monarchia irásban és képben) a haza Ny-i és E-i részét, sőt Erdély hegységeit is a Baltmelléki flórához sorolja. Mi ugy hisszük, e vidéknek a Balti-tenger mellékétől merőben eltérő és egészen önálló növényzete van, ugy hogy én a magyar flórát a Balt melléke alól helyesebben teljesen kivonom s mint Felföld v. Hegyvidék növényzetet foglalom össze, v. pedig mint a magyar flóravidék más tagjait különböztetném meg. Ilyen:

3. Erdély flóravidéke (l. o.) e felföldet környező magasabb heyeken és völgyeiben. Temes és Krassó-Szörénybe is benyulik, sőt az Alföldre csaknm Aradig kiszögellik. Nevezetes cserjéje a benszülött jósikafa és más zanót és rekettye, továbbá a Lonicera leiophylla,, Cotoneaster nigra, Sorbus Dacica, Genista oligosperma, G. transsilvanica. Ezenkivül egész sereg nevezetes vagy éppen benszülött növény tünteti ki: Lathyrus Hallersteinii, Waldsteinia trifoliata, Hepatica Transsilvanica, Telekia speciosa, Aconitum lasianthum, Viola Joói, Hypericum Transsilvanicum, H. umbellatum, Caltha alpina, Dianthus trifasciculatus, Polygala Silbirica, Oenanthe stenoloba, Seseli heterophyllum, Peucedanum Rochelianum, Anthemis macrantha, Senecio papposus, Cirsium decussatum, Echinops setosofimbriatus, Centaurea Reichenbachiioides, Hieracium Transsilvanicum, Phyteuma tetramerum, Campanula Grosseckii, Symphytum cordatum, Scrofularia lasiocaulis, Veronica bachofenii, V. crinita, Thymus marginatus, T. Transsilvanicus, Avena decora, Sesleria Heufleriana, S. Filifolia, S. rigida stb.

4. A mezőségi flóravidék Erdély alacsonyabb hegyein és dombvidékén sajátságos, hazánkban másutt alig található füvekből (Orobus Transsilvanicus, Knautia cupularis, Cephalaria radiata, Senecio Wolfli, Cirsium furiens, Linaria glaberrima, Pedicularis campestris, Salvia Transsilvanica, Serratula Wolffi, Statice Tatarica, Crambe Tatarica, Centaruea Ruthenica, Bulbocodium Ruthenicum, Gypophila leioclados, Arenazia graminifolia, Astragatus Transsilvanicus) alakul. Kiválók az árvalányhaj mezei zanótjai (köztük fehérvirágu is), rekettyéi. Flórája sok tekintetben Oroszország D-i részeével (árvalányhaj) és számos faja a Volga-mellék alsó részéneksikjáéval (Adonis Wolgensis) és Krim hegyeiével (Onosma Tauricum) egyezik.

5. A szörénységi v. délbánsági düllő, melyet Erdély hegyvidékéhez csatolhatnánk, de annyi sajátságos fája (Acer Monspessulanum, keleti gyertyánfa, korálszil, feketekérgü fenyő, magyar tölgy, török mogyorófa, diófa), cserjéje (Syringa vulgaris, Coronilla emeroides, Polygala hospita, Satureia Kitaibelii, rekettyék, zanótok, Cytisus Heuffelii, C. elongatus) stb. van, hogy ezek alapján külön kell választani. Hazánkban a legváltozatosabb és legérdekesebb flóra a régi Bánság középmagasságu hegyein diszlik. Keleti nevü (Crocus Moeslacus, Fumaria, Anatolica, Linum Tauricum, Centaurea Berica, Eupatorium Syriacum, Cardamine Graeca, Cerastium Banaticum stb.) és jellemü füvek tüntetik ki, ugy hogy ez a vidék havasaival (Szarkó, Szemenik) és homokpusztáival (Grebenác) együtt kis területen az egész ország növényzetének alakjait bőven elénk tárja. Nevezetesebb növényei még: Hypericum Rochelii, Alyssum edentulum, Dianthus petraeus, Thalictrum Árpádinum, Asperula Hungarorum, Hieracium Herculis, Acanthus Hungaricus, Crucianella oxyloba, Alyssum Wierzbickii, Haynaldia, Lapsana cancellata, Euphorbia lingulata, Sempervivum patens, Jasiope Jankae, Hieracium Jankae, Centaurea triniaefolia, Ranunculus flabellifolius, Alsine Banatica, A. graminifolia, Calamintha Pulegium, Veronica erinita, V. crassifrons, Campanula crassipes, Ferula Heuffelil, Erysimum Banaticum, Iris Reichenbachii, Serleria rigida, S. filifolia.

6. A kárpáti flóravidék (l. o.) jellemző fája a fenyvesekben a Salix Silesiaca S. lapponum, S. aribuscula, S. pentandra, Betula Carpatica, Rosa pendulina, R. incana és R. Granensis; füvei közül a Gentiana oblongifolia, Sagina glandulosa, Senecio umbrosus, Knautia Turócensis, Astragalus Danicus, Pulsatilla Slavica, Viola pubinervis, Anthriscus nitida, hadvirág, Erysimum Wittmanni Djianthus nitidus, Hieracium Tatrae, H. ramosum, Cirsium Decusatum, Carex lagopina, Crepis sucdisaefolia, Trientalis stb. nevezetesek. A pusztaságból emelkedő szigethegyeket, mint a Mátra (Potentilla patula, Pleurospermum pubescens, Bupleurum coloratum, Thlaspi Jankae), a Börzsöni hegyek, a Pilis (Spiraea media, Waldsteinia, Helleborus purpurascens, Vicia Pilisiensis, Crepis rigida, Seseli leucospermum, Genista Hung., Ferula Sadleriana, Scrofularia vernalis, Carex brevicollis), Vértes (Amelanchier), Bükk (Lunaria macropoda), Hegyalja (Galatella punctata, Melica altissima, Iris Hungarica, Aconitum Anthora), közönségesebb hegyi vegetációval, a Kárpátaljáéhoz számithatjuk. Erdőtlen részein pusztai flóra díszlik.

7. A guad vagy Kis-Kárpátok flóravidéke az ország Ény-i részén át a Vág folyóig terjed. A Kárpáti flóravidéktől a havasi fenyő, a Spiraeák és sok más jellemző növény hiánya különbözteti meg. Jellemzője a Súr égerese, Szt. György mellett az Urtica radicans-szal, Pozsony hegyein és Nemes-Podrágy vidékén sok különös szederfaj. Az apróbb növények közül a Soldanella montana, Thymus hirsutior, fehér Knautia, Hacquetia, Aquilegia longisepala tüntetik ki.

8. A noricumi flóravidék hazánk Ny-i hegyeink É-felé a Dunáig, D-felé Varasd vármegyén át Zágráb vmegyéig terjed. Jellemzi, hogy a fenyők meg a zöld égerfa egészen a hegyek tövéig leereszkednek; jellemző bokorja itt-ott az ezüstövis meg a csermelyciprus, a Rosa victoria Hungarorum Szt. Gotthardon, a madármeggy, Cytisus supinus stb. Füvei közül az Euphrasia perincisa, Heracleum macranthum Sempervivum adenophorum, Caltha rostrata, Vulpiasciuroides, Orobus tuberosus, Chlorocrepis, Ornithogalum sphaerocarpum, Potentilla meg az Asplenium Serpentini, a Thlaspi Goesingense, az Asphodelus, Veronica Kovácsii, Helleborus dumetorum stb. nevezetesek. Hazánkban e vidék alpesi magasságra nem emelkedik, de azért Vas vmegye völgyeinek sok havasi eredetü növénye van (Trollius, Willemetia, Thesium tenuifolium, Carex ornithopoda, Plygala Chamaebuxus, Eriophorum alpinum). A hegyvidék flórája tehát mint láttuk, nagyon különböző foku.

9. A havasi flóraszigetekből emlitésre méltó az erdélyi, mely e vidéknek D-i és É-i részében emelkedik. A legkeletibb szigetek Moldvaország határán emelkednek a legdélnyugatibb a Szarkó orma Krassó-Szörény vmegyében, a legészaknyugatibb a Berzava bereg vmegyében. Jellemző bokorja a Bruckenthalia meg a Rhododendron myrtifolium, a Primula és Gentiana mind a fajok, mind az individuumok számát tekintve, az alpesekéhez képest meglehetős kevés, ellenben a szegfüfélék jellemzők (Bánffya, Lychnis nivalis, Silene Dinarcia, S. Lerchenfeldiana, Dianthus callizonus, D. Henteri, Melandrium Zawadskii). Kitüntető továbbá az Aquilegia grandiflora Schang., Cortusa pubens, Senecillis és Senecio Carpaticus, Swertzia punctata, Scleranthus uncinatus, Sc. neglectus, Thlaspi Dacicum, Th. Kovácsii, Heracleum simplicifolium, Scrofularia millennii (Scr. alpina Heuff.), Veronica Baumgartenii, Gentiana phlofifolia, Ranunculus dentatus, több Draba, Saxifraga demissa, S. luteoviridis, S. heucherifolia, Libanotis humilis, Heracleum és Doronicum Carpaticum, Senecio sulpureus, Anthemis pyrethriformis, A. tenuifolia, Carduus Transsilvanicus, Hieracium Borbásii, H. Dacicum, H. Kotschyanum, Campanula Transsilvanica, C. Carpatica, Pedieularis limnogena, Tozzia Carpatica, Cardamine gelida, Ranunculus crenatus, Laserpilium alpinum, Lilium Jankae, Carex Dacica, Pestuca Prcli, F. Carpatica, Asperula capitata, Crepis viscidula, Alopecurus laguriformis, Bupleurum diversifolium, Allium Fussii, Viola declinata, Helianthemum rupifragum. Sok növénye a Kaukázus (Arenaria rutondifolia), Szibéria (Aquilegia grandiflora) és a Balkán havas bércein is ismétlődik (Gentiana Bulgarica, Linum extra-axillare).

10. A Kárpátok havasi flóraszigetje az É-i Kárpátok ormain, a Bélai havasoktól Pilskóig és a Kis-Krivánigterjed, D-felé a Cserni kámen, Gyömbér és Királyhegy a tanyája. Törpe fenyő, törpe boróka, Betula Carpatica berkei, terjedelmes zuzmó, sás (Carex sempervirens, Carex fuliginosa, C. levis, C. brachystachys) és pázsitmezők (Avena Carpatica, Oreochloa disticha), a csúcson törpe füzek a kiválók. Rhododendroma, erikája, azaleája, zöld égerfája és szürkeszőrü füzbokra nincsen. Benszülött növénye a Saxifraga Carpatica, Saxifraga perdurans, Arabis neglecta, Aconitum Tatrae, Delphinium oxysepalum, Dianthus nitidus Ny-felé, D. praecox, Pestuca Carpatica, F. Tatrae, Pyrethrum rotundifolium, Campanula Carpatica, Hieracium subsinuatum, H. Liptoviense, H. alpicola, Erysimum Wahlenbergil, Centaurea melanocalathia, Gentiana Patrae stb. Jellemző még az Oxytropis Carpatica és O. Tatrae, Centaurea alpestris, C.Hazsilinszkyana, Crepis Carpatica, Arabis Sudetica és A.bellidifolia, Saxifrage caesia, S. hieracifolia, Aronicum Clusii, Linum extraaxillare, Adenostyles stipulata, Pedicularis Carpatica, Trollius Tátrae stb. E havasi flóra nagy része noricumi eredetü, másrésze az erdélyi havasokéval egyező, de több faja (Petasites glabratus, Hieraciumok, a Rholdodendron, Erica carnea és Azalea hiánya, Achillea Sudetica) a Szudetákkal közös, ugy hogy a Tátrának havasi flóraszigetje mintegy közös kapocs az Alperesek, Erdély havasai meg a Szudeták között.

Az ortográfiai magasság szerint hat régiót különböztetünk meg: 1 A gyümölcsfáké (regia frugiet pomifera) kerek számon 660 m-ig terjed. Ennyire emelkednek fel általában a gyümölcsfák, a szőllő s legmagasabbra a diófa, mely az 1000 m.-t is könnyen eléri. A síkság növényei ebben a régióban is uralkodnak. A mocsártölgynél feljebb terjed a Kárpátok dombos és hegyes vidékéről le nem szálló cser (720 m.) és a kocsántalan tölgy (817-844 m.). A korai juhar, hárs, pelyhesedő tölgy, nyárfa, szilfa, gyertyánfa, körte, alma, cseresznye és virágos kőrisfa sem jut feljebbre. Ahol a verőfény áthathat, számtalan virággal átszőtt gyepszőnyeg rezeg, ahol pedig sűrűbb az erdő, második rétegként bokrok, szeder, kórók és harasztok berekje boritja, közöttük a Telekia speciosa ékeskedik nagy virágcsillagával és zamatos illatával. 2. A tölgy határán tul (a Biharom 820 m.) a bükfa uralkodik (alsó erdő, regio montana), az Alpeseken legfentebb 1500 m., a Magas-Tátrán 1187 m., a Biharon 1300-1564 m.-ig terjed, az É-i lejtőn néhol 221m.nyire leereszkedik. A nyir, fehér juhar, piros berkenye, mogyoró, a cseresznye, a holtcsanál, szászorszép, asperula, Lunaria, Isopyrum, medvehagyma, keltike stb. itt érik felső határukat. Itt kezdődik a Campanula abietina, Viola declinata alsó határa. Ez az öv már nem oly tarka mint a tölgyé; helyenkint sűrűbb, de nyomorék csepplyéi vannak. Az északnak nézó bükkerdő csaknem egészen puszta, legfeljebb a világosságot kerülő egy pár gomba, moh vagy haraszt szállja meg a földön korhadó törzseket. Gazdagabb a keleti lejtő, s a Dentaria glandulosa, pirosló hunyor, piros tüdőfü, szives nadálytő, ligeti mécsvirág, nagyvirágu montika, Telekia keleti szint kölcsönöz a vidéknek. 3. A jegyenyefenyő öve vagyis a felső erdő (regio abietina) Svájcban 1800, a Szudetokban 1500, a Harzban 1000, a Nagy-Tátrán 1520, Erdély déli hegyláncolatában 1580-1880 m.-ig emelkedik. Mig nyugaton és tul a Dunán a fegyves egész az alacsony vidékre leszáll, nálunk keleten csak a magasabb vidék felsőbb régióit lakja. A Bihar nyugati lejtőjén keskenyebb, a keletin szélesebb öv a fenyő; ez a száraz s az örökzöld tenyészetet meggyilkoló Alföldnek és Erdély esősebb és nedvesebb légkörjárta felföldjének tulajdonítandó. E sötét öv szintén monoton, de a Campanula és Verbascum abietinum, Vaceiniumok, piros bodza, harasztok, Atragene stb. jellemzik. Ebbe az övbe esik a szurkos és rozmafenyő határa is. Az Alpesek felsőerdejében az erdei meg a havasi fenyő rengeteg, felső határuk a következő régióba is átcsap. Nálunk az erdei fenyő ritkább s nem is száll fel magasra (1000-1200 m.), a cembra pedig pusztul. A 4. vagyis a havasaljai táj (regio subalpina) körülbelül 2300 m.-ig emelkedik, s jellemzője a törpe fenyő, de Helvécia gránithavasain s helyenként nálunk is a zöld égerfa, másutt (a szörényi Arzsánán, Guttinon, a Biharon, itt 1425-1848 m.), kisebb helyen a Velebiten is a törpe boróka (Juni perus mana) helyettesíti vagy együtt is nő vele. Ez öv felső határáig terjednek az állatok. A tenyészet itt buja, a fenyvesbogyó, Gentiana, Adenostyles, sisakvirág, Symphyandra uralkodó dísz. E régióban, Máramarosban a bükkében is van havasi ingovány vagy tengerszem (Hochmoore), a Retyezáton a Carex Dacica- és C. Pyrenaicaval. 5. Az alperesi füvek v. havasok régiója (regio alpina) a hó határáig, 2800, legfeljebb 3000 m.-ig terjed. A törpe fenyőn tul a havas csúcsa kopasz, buja havasi legelő (jun. - szept. eleje). Uralkodó a Nardus stricta pázsitja s a Viola declinata, rózsaszín artifiola, Potentilla chrysocraspeda, Crepis viscidula, Laserpitium alpinum, a kárpáti zab, Centaurea nervosa ékesíti. 6. A virágtalanok régiójában (hórégió), a hó határán tul a teljes virágzó növényzet megszünik, csak a mohák és zuzmók uralkodnak s a piros Protococcus nivalis moszat festi meg egyidőre a hó fehér leplét. Nálunk e végső öv csak a legmagasabb tetők kis pontjain jelentkezik, mert nyáron a hó közönségesen felenged. Az izlandi zuzmó mászuzmókkal, kicsiben az északi tundrák jelképe. Hátszeg vidékén (körülbelül 300 m.) az erdő tölgy és bükk. A Retyezát tövében már bükkerdőben vagyunk, s innét tovább a tetőig a többi öv szépen kifejlődött. Ezek az övek és magasságok összes havasainkra csak megközelítőleg vehetők. A változatos éghajlat s a sokféle geologiai formáció, a tengerszini (Fiume), 43 m. (Orsova alatt) és 2648 m. közt (Gerlachfalvi tető) váltakozó magasság különféleképen határozza meg hazánk nagy területén a hegységek öveit és terjedelmét. A Tátra zordon és viharos klimája alatt a határ mindenesetre nem ott van, ahol az enyhébb szörényvármegyei vagy a száraz horvát hegyeken. Kisebb hegyeinket a tölgy (Buda) vagy a bükk tetőzi be (Mátra), a terjedelmesebb felföldeken pedig az erdők a bükkel kezdődnek, p. a Karszt felföldjén a Magas-Tátra völgyei magasabban fekszenek, mint a Kis-Kárpátok legtöbb csúcsa.

Az egész magyar birodalom flórájáról egy összefüggő könyvünk nincs. Csak a magyar hazából (Szlavoniával együtt) körülbelül 2700, csak Erdélyből 2280, csak Horvátországból 2250 edényes növényt számítottunk össze, ugy hogy az egésznek a 3000 fajt jóval tul kell haladnia. Az irodalomból speciálisan csak Neilreich Aufrählunk der in Ungarn beobachteten Gefäss-Pflanzen (Bécs 1866-70) munkáját idézzük, amelyben a többi irodalom is pontosan idézve van. Utalunk végre a magyar botanikusok életrajzában elősorolt, különösen Kitaibel, Hazslinszky, Heuffel, Borbás stb. munkáira.

M. állatvilágának zöme a palearktikus állatföldrajzi régió európai alrégiójába tartozik. Közép-Európa jellemző gerincesei közül hazánk faunájára is jellemzők:

1. az emlősök osztályából (összesen mintegy 70 faj, a házi emlősöket nem számítva) a Rhinolophus, Vesperus, Noctulina, Vesperugo, Vespertilio, Myotis, Symotus, Plecotus nemekhez tartozó denevérek több faja: a rovarevők közül a vakondok (Talpa eurpaea), több cickány (Crossopus, Sorex, Crocidura) faj és a sün (Erinaceus europaeus); a ragadozók közül a vadmacska (Felis catus), hiuz (Lynx lynx), farkas (Canis lupus), róka (C. vulpes), nyuszt (Mustela martes), nyest (M. foina), görény (Putorius foetidus), menyét (P. vulgaris), hermelin (P. ermineus), vidra (Lutra vulgaris), borz (Meles taxus), barna medve (Ursus arctos); a rágcsálók közül a mókus (Sciurus vulgaris), három pele-faj (Myoxus), marmota (Arctomys marmota), hörcsök (Cricetus vulgaris), mezei egerek, pockok (Hypudeus, Arvicola) és valódi egerek (Mus) több faja, mezei és havasi nyul (Lepus timidus, L. variabilis); a kérődző pároscsülküekközül a zerge (Rupicapra rupicapra), őz (Cervus capreolus), szarvas (Cervus elaphus; a dámvad (C. dama), csak meghonosítva tenyészik vadaskertjeinkben; a nem kérődző piroscsülküek közül a vaddisznó (Sus scrofa). Ezekhez járult még aránylag rövid idő előtt a hód (Castor fiber) s a bölény (Bison europaeus). A hód történelmi adatok szerint hajdanában elég gyakori lehetett, sőt nem lehetetlen, hogy a Duna mentében itt-ott még ma is lappang; a hatvanas évek elején még lőttek néhány példányt Pozsony és Petronel tájékán, valamint Zimony mellett is; 1831. a főváros közelében, Némedi helység határában vertek egyet agyon. Bölények még a mult században éltek Erdély rengetegeiben, Benkő szerint Gyergyóban és Udvarhely vmegyében 1775 körül; sőt Petényi szerint az utolsó példány 1814. ejtették el.

2. A madarak helyváltoztatásuk könnyüsége következtében sokkal nagyobb területen terjedhetnek el, mint a földön mozgó állatok. Ez magyarázza meg azt, hogy hazánk madár-faunájában sokkal több a keleteurópai és mediterán faj, mint az emlős

Forrás: Pallas Nagylexikon