Manzoni

(ejtsd: -dzóni) Sándor gróf, a romantikus olasz iskola feje és legkiválóbb költője, szül. Milanóban 1785 márc. 7., megh. u. o. 1873 máj. 23. Anyja, Julia, a tudós Beccaria marchese leánya volt és nagy gonddal nevelte fiát, ki első tanulmányait Merateban és Luganóban, később pedig Milanóban végezte. Itt ismerte meg Montit, kinek iránya és költészete nagy hatással volt irodalmi működésére, 1805. anyja magával vitte őt Párisba, haol M. azonnal a legelőkelőbb körökbe jutott s megismerkedett a XVIII. sz. legkiválóbb filozofusaival; legbensőbb barátai voltak Fauriel és Destutt de Tracy, meg Imbonati, akinek halálára (In morte di C. Imbonati) irta legelső költeményét (1806); már ezen első kisérletében is, formai hibái mellett, mély érzelem, nemes fönség s gazdag költői kedély nyilatkozik. Visszatérve Olaszországba, Svájcon utazott keresztül s Genfben nőül vette (1808) Blondel bankár leányát, ki katolikussá lett, s azután a neofita buzgóságával fogott hozzá, hogy megtérítse M.-t is, aki az idő szerint el volt telve Voltaire és Rousseau szkeptikus filozofiájával. E befolyás eredménye csakhamar mutatkozott is, mert M., aki ettől fogva haláláig mindig áhitattal és tisztelettel viseltetett a katolicizmus dogmái és hierárkiája iránt (1812-15), megirta Vallásos énekeit (Inni sacri, első kiad. 1815). 1819-ben befejezte első tragédiáját: Il conte di Carmagnola, melyen már három év óta dolgozott. E művével, melyben nem annyira a dráma és a kifejlődés, mint inkább a remel lirai kórusok érdekelnek, heves polémiát idézett föl, melyek ellen M.-t maga Goethe vette védelmébe, ki ez alkalommal az olasz Schiller névvel tisztelte meg. Eközben meghalt I. Napoleon s M., ki őt hatalma tetőpontján ismerte meg Párisban, a megrendülés első pillanatában hatalmas szárnyalásu, merész ódát irt (Il cinque maggio, 1821, magyarra fordította Radó A.) a rettegett titán halálára, melyet azonban a milanói cenzura nem engedett kinyomatni, s az csak Velencében (1823) jelenhetett meg. Ezóta M., kit azosztrák rendőrség gyanus szemmel nézett, még jobban visszavonult és kizárólag csak tanulmányainak élt. 1822. megjelent másik tragédiája: Adelchi, melyet időközben meghalt neje emlékének ajánlott. Mialatt M. elvonulva tanult és dolgozott, egész Olaszországon, mintha földrengés rázta volna meg, forrongó, ideges nyugtalaság vett erőt, mely az irodalomban legelőször a klasszkusok és romantikusok küzdelmében nyilatkozott. Miután Carlo Porta (1821) meghalt, és Confalonieri meg Pellico s a többiek Splelberg börtöneiben sinylődtek, M.-nak, kit a rendőrség különben is szemmel tartott, ugyszólván nem maradt más bartája, ming Grossi, akihez nemcsak a személyes rokonszenv, hanem az eszmék közössége is fűzte. Ekkorirta A Jegyesek (I promessi sposi, storia milanese del sec. XVII., első kiad. 1825-29) c. regényét. Ez a «cantafera», mint M. regényét nevezte, amelyet a kritikusok kezdetben kicsinylőleg méltattak, csakhamar meghódította és elragadta az olasz nemzetet, s rövid időn minden móvelt nyelvre (legjobb magyar kiad. Családi könyvtár XVII. köt., Budapest 1884) lefordították. E regény, mely két szegény sorsu fiatal (Renzo és Lucia) szerelmét mondja el, egyszersmind korhű képet adott a XVII. sz. politikai és társadalmi viszonyairól; ez volt az első lépés, melyet az olasz irodalom, a klasszikus mintaképektől elfordulva, a természetes egyszerüség s a való élet ábrázolása felé tett. A kritika ugyan kifogásolja az egyszerüen szövött bonyadalomhoz adott tág keretet, melyet a tudós történelmi kutatásainak eredményével tarkit, néha a cselekmény gyors menetének hátrányára: de másrészt, e részletek nélkül a regény korhűsége hiányos volna. Ezután M. mind jobban visszavonult a nyilvános élettől, s midőn (1837) másodszor is megnősülve nőül vette Stampa grófnőt, csak legbensőbb barátai között élt. Ezek közt Rosmini nagy hatással volt reá, s az ő eszméinek befolyása alatt készült M. klasszikus párbeszéde A föltalálásról (Dell" invenzione). Noha M. korának forradalmi mozgalmaiban nem vett aktív részt, lantjával és példájával éppen ugy előljárt 1848., midőn a szubalpini parlament meghivását visszautasította, mint 1859., midőn zokogva borult a diadalmas Garibaldi karjaiba, 1860. elfogadta szenátori kineveztetését is, de a szenátus üléseiben csak kétszer vett részt. Összegyüjtött műveit Tommaseo adta ki (Opere, Firenze 1828-29); hagyatékából megjelent: Del trionfo della liberta (Verona 1877); Opere inedite e rare (Milano 1883 s köv.), kiadta Bonghi, M. életrajzával; leveleit (u. o. 1882) Sforza bocsátotta közre. Szülővárosa szobrot emelt M. emlékének és nevéről nevezte el legnagyobb drámai szinházát.

Forrás: Pallas Nagylexikon