Marcus Aurelius

Antoninus Philosophus (rövidítve Marc Aurel), római császár, tekintélyes nemesi családból származott, szül. Rómában Kr. u. 121 ápr. 26. Komoly és szorgalmas gyermekből tudnivágyó, józan, erkölcsös ifjuvá fejlődött. Tanárai és nevelői nem kisebb emberek voltak, mint Herodes Atticus (l. Herodes) és Fronto (l. o.). Legnagyobb befolyással azonban Hadrianus volt sorsára, aki M.-t rendkivül megkedvelte és nem nyugodott, amig őt Antonimus (l. o.) Pius nem adoptálta. Akkor vette fel a M. nevet és ugyancsak akkor lett (139) quesztor. Azonkivül feleségül vette nevelőatyjának leányát, Faustinát, aki nem egyszer megkeserítette férjének napjait. 161 március 7. lépett trónra, tüstént szemben találva magát egy nagy megpróbáltatással, a Rómában kitört éhhalállal, melynek lecsillapításában ő is, fogadott testvére Lucius verus is gondosan és körültekintőleg jártak el. Következett Germánia és Britannia lázadása, majd egy pártus háboru, melyet Lucius Verus 165. szerencsésen befejezett 164. minden eddiginél keményebb küzdelem várt reája, amarkomannok lázadása a mai Csehországban. A történetirók rendesen markomann háborut emlegetnek, de a hadjárat hivatalosneve bellum Germanicum sarmaticum volt. A császár a keleti háboru befejezésére várván, késedelmesen mozdult; ezalatt a barbárok betörtek, elözönlötték Dáciát, elfoglalták Alburnus majort (Verespatak) és keményen szorongatták Sarmisegethusát (Várhely). A főtámadás azonban Pannonián keresztül Itáliának vette útját. Aquilejáig jutottaka barbárok, Opitergiumot (Oderzo) földig rombolták. Hozzájárult a roppent ijedelemhez, melyet ez a betörés okozott, az a döghalál, mely még a sereget is megtizedelte. A császárok személyes megjelenésére egyes törzsek meghódoltak, mások szerződéseket ajánlottak, de M. átkelt az Alpokon és csak akkor fordult meg, mikor Illiricuot és Itáliát biztosította. 170. meghalt Verus és M. most már egymagában az eddiginél nagyobb eréllyel látott hozzá Pannonia és a szomszéd tartományok biztosításához. Kitartását siker koronázta. 170. megsemmisítette a markomannokat épp mikor a Dunán átkeltek; 172. Pompeianus és Pertinax a chattokat verték meg, csak Dáciában alakultak az ügyek kevésbbé jól. Fronto elesett és utódja Cornelius Clemens sem dicsekedhetett kiváló eredményekkel. De azért egészben a veszedelem Romától el volt hárítva. A quádokat egy kétesen induló csatában (173. a Garam mellékén) maga a császár verte meg, de kitüntette magát a melitenei keresztényekből álló legio fulminatrix is (l. o.). E győzelmek eredménye a támadó törzsek meghódolása. M. szándéka volt a meghódolt népek területéből két új provinciát (Sarmatia és Marcomannia) alakítani és igy északi védő vonallá a Kárpátokat választani, csakhogy ebben megakadályozta a keleti kényszerhelyzet. A pártusok ellen babérokat aratott hadvezére, Avidius Cassius ugyanis lázadást támasztott és igy M., aki 172. megkapta a Germanicus, 175. a Sarmaticus címet, kénytelen volt, a két új provincia megalakítását elhalasztva, keletre menni, de még igy is azon tudatban, hogy Pannoniát a rabszolgaságtól szabaditotta meg. Keleten nem jujtott hozzá, hogy hűtlen tábornokával összemérje fegyvereit, mert Cassiust rövid négy hónapi uralom után meggyilkolták, de M. hosszabb ideig tartózkodott keleten, s visszajövet Rómában mint nyolcadizben való imperator fiával, Commodusszal egyetemben megtartja diadalmenetét a barbárok felett (176 nov. 27.). Ez alkalommal az adókat részben elengedte és a polgárokat gazdagon megajándékozta. De alig pihente ki a császár némiképen fáradalmait, megint a Duna mellékére kellett sietnie. egyrészt a római katonák fellépése által sértve, másrészt a császár távolléte által felbátorítva, újból fellázadtak a markomannok, hermundurok, quádok és sarmaták, s Pannonia helytartói (a Quintiliusok) nem birtak velük. M. tehát előzetesen fiát Crispinával összeházasítván, 178 aug. 5. elment Rómából, melyet többé nem látott viszont. Nagy haderőt mozgósított, melynek elővédje Trauntenius Paternus vezetése alatt megverte a barbárokat, még mielőtt a császárok oda érkeztek volna. De bár katonái joggal üdvözölték tizedszer imperátornak, a Ny-i határ korántsem volt biztosítva és M. azért ott is maradt egészen 180 márc. 7., valószinüleg Sirmiumban (a mai Mitrovic) bekövetkezett haláláig. Halálos ágyán fiát a háboru befejezésére serkentette. Vele egyike a legjobb, legpéldásabb uralkodóknak, szállott a sirba. Habár uralkodásának java részét testi betegsége és saját egyéni hajlamainak ellenére a táborban töltötte, meg nem feledkezett népének belső szükségleteiről és kivált uralkodásának első éveiben egész sorozatát hozta és hozatta az üdvös törvényeknek, szaporította a biróságok számát és nagy tiszteletben tartotta a szenátust, melynek ülésein, amikor csak szerét tehette, részt vett. Emellett takarékos és józan életü volt, nem szerette sem afeltünést, sem a tékozlást. Szelid lelkü és barátságos volt, aki csak kényszerből ütött sebet másokon, de nyomban arra is gondolt, miképen lehetne azt behegeszteni. Egész lénye és világnézete kiviláglik bölcseleleti «önvallomásai»-ból (Eisz heauton), melynek 12 könyvéből a stoikus bölcselet világra árad, de áthatva M. egyéniségétől, mely enyhítette a stoa kemény tanait és szigoru volt önmagához, mig mások hibáit elnézte. Ezen dolgozott sátrában, ezen elmélkedett s benne talált vigaszt távol az örök várostól, az Al-Duna tábortüzei mellett. Művének régebbi kiadásai Gatakertől (1652) és Schulztól (1802), az újabbak Dübnertől (1840). Népe rendkivül tisztelte és szerette, ismételten meg van örökítve, de uralmának legbecsesebb művészeti emléke az az oszlop, mely fehér márványból faragva Rómában látható és jelenleg Pál apostolnak van szentelve. Emlékére egyedüli homályt a keresztények üldözése vet.

Forrás: Pallas Nagylexikon