Marhabőr

a cserzővargák legfontosabb nyersanyaga. Az állatok kora és neme szerint különbözően nevezik el (bikabőr, ökörbőr, tehénbőr, bittling v. pittling, borjubőr, kips stb.). Ama vidékeken, ahol a marhát háziállatnak használják, a bőre is más, mint ott, hol szabadon mozog és ahol abból táplálkoztak, ami véletlenül kinálkozik. A M. alkalmazása az állat kora és a bőr vastagsága szerint különböző. Azokból az ökörbőrökből, melyek súlya száraz állapotban 9-10 kg. és e fölött van, talpbőrt készítenek; az ökör bőréből még gépszíjbőrt, nyergesbőrt stb. gyártanak. A nagy ökörbőröket gyakran ketté hasítják és a felső részét lakkozzák (orosz lakkbőr v. lakkvachetták). A bika bőréből szintén talpbőrt és gépszíjbőrt csinálnak. A tehénbőrből nehéz felsőbőrt, kocsibőrt, szíjbőrt, nyergesbőrt fúrók számára, ostorokhoz, cipőbetétekhez való, bocskorbőrt készítenek. A pittingek finomabb felsőbőrt adnak; azonkivül bőrtáskákat stb. is készítenek belőle. Legnagyobb alkalmazása van a borjubőrnek, amely igen tartós cipőfelsőbőrt, kitünő bőrt táskáknak és egyéb finomabb bőráruknak, szíjaknak, nyergeknek szolgáltat. A M.-t nedvesen (zöld bőrök) vagy szárazon hozzák a kereskedelembe. A szárítás által a bőröket eltarthatóvá és szállíthatóvá teszik. A szárítás módja lényeges befolyást gyakorol a bőr minőségére és szinére. Legjobban megfelel a levegőn való szárítás. A teljesen kiszárított bőrt és a «zöld» bőr között körülbelül 40%-nyi súlykülönbség van. A bőrök konzerválásának egy másik módja az, hogy besózzák. A bőrök gyakran hibásak. Ilyen hibákat okoz a bőrnek vigyázatlanul való nyúzása, a bélyeg beégetése stb; a gulyákban legelő magyar marha sokat szenved a legyek csipésétől, mi a bőrt rontja; a gulyában való legeltetés egyik további hátránya az, hogy az állatok egymást szarvaikkal megszúrják; innét a bőrön olyan gyakran látható hasítások. A bőrt kisebb-nagyobb hibái szerint osztályozzák.

Forrás: Pallas Nagylexikon