(ejtsd: mazaren) Gyula, olaszul Mazarini, francia
államférfiu és bibornok, szül. Pescinában (az Abruzzókban) 1602 jul. 14., megh.
Vincennesben 1661 márc. 9. Atyja olasz nemes volt, ki fiát Rómában a
jezsuitáknál neveltette és azután Spanyolországba küldötte, hol M. Alcala és
Salamanca egyetemein teologiai és bölcsészeti tanulmányait folytatta.
Visszatérve Rómába, a pápai hadseregbe lépett és 1625. Veltlinben állomásozott
mint kapitány. A mantovai örökösödési háboru kitörése után (1630) Pancirola
bibornok titkáraként működött azoknál a tárgyalásoknál, melyek alapján azután
Francia- és Spanyolország a cheraskói békét egymással kötötték (1631). E háboru
folyamán ismerkedett meg Richelieuvel is (l. o.), ki nagy kedvet lelt a fiatal
olasz diplomatában. A háboru befejezése után M. Rómába tért vissza, ahol a
katonai egyenruhát a papi öltönnyel cserélte fel. Richelieunek köszönhette,
hogy azonnal az avignoni legációhoz került, nemsokára pedig mint pápai nuncius
Párisba küldetett. 1640. Richelieu sürgetésére végképen ott hagyta a pápai
szolgálatot és francia állami szolgálatba lépett át. A gyöngélkedő Richelieu
több fontos diplomáciai ügyet bizott rá és midőn M. ezekben kimutatta
tehetségeit, Richelieu a bibornoki kalapot eszközölte ki számára, s őt halálos
ágyán mint utódát XIII. Lajos király kegyeibe ajánlotta. A király
államtanácsossá nevezte ki M.-t, ki azután lépésről lépésre magas rangra és
befolyásra emelkedett második hazájában. Midőn XIII. Lajos néhány hónappal
később Richelieut a halálba is követte (1643), halálos ágyán fia kiskoruságának
idejére kormánytanácsot állított az ország élére, melynek M. is tagja volt.
Anna királyné azonban a kormánytanácsot mellőzte és a hatalmat kedveltjére,
M.-ra bizta. 1643 máj. 14. óta M. intézte, mint első miniszter, Franciaország
sorsát és annyira megtudta nyerni a királyné bizalmát, sőt szeretetét, hogy
hatalmát korlátlannak tekinthette. A közvélemény M.-t a királyné titkos
férjének tartotta. Nagy hatalmával azonban magára zúdította a királyi vérből
született főnemességnek és befolyásos családoknak irigységét és boszuját, kik
benne olasz szerencsefit láttak s a gyülölt kegyelt ellen ismételten
összeesküdtek. Ehhez járult, hogy a nép a 30 éves háboru okozta súlyos adók
ellen zúgolódott. Végre a Fronde (l. o.) emelte föl dacos fejét. A királynénak
és a kiskoru trónörökösnek Párisból menekülni kellett (1649 jan. elején). A
parlament nagy díjat tűzött M. fejére, akit mint a haza ellenségét és a közrend
megzavaróját Franciaországból örökre száműzött. Az ellenségeskedésnek a rueili
fegyverszünet vetett egy időre véget, mely alatt M. visszatért Párisba; sőt
1650 jan. 18. a Frondenak több tagját, többi között Condé, Conti és Longueville
hercegeket csellel letartóztatta. E hirre a polgárháboru újra kitört és M.-nak
külföldre kellett menekülnie. Előbb Lüttichben, majd Brühlben (Kölnnél)
tartózkodott családjával, az ország külügyeibe azonban innen is befolyt. 1651
végén 7000 zsoldos katonát toborzott és visszament Franciaországba, de a
parlament 50 000 tallérnyi díjt tűzött ki fejére, ellenségei oly elkeseredett
hangulatban fogadták és annyi gyalázó röpirat (Mazarinades) látott napvilágot,
hogy a király célszerübbnek látta miniszterét újból elküldeni, mire M. 1652
aug. Bouillonba (Lüttichnél) vonult vissza. Csak a Fronde leveretése után
szakadt vége M. számkivetésének, amidőn 1653 febr. 3. ugyszólván diadalmenetben
vonult be Párisba. Ezentul még korlátlanabbul kormányozta Franciaorságot mint
azelőtt, a tett engedményeket visszavonta és tovább fáradozott a Bourbonok abszolutisztikus
királyi hatalmának megszilárdítása körül. A tudomány és művészetek terén is
buzgólkodott;megalapította a Bibliotheque Mazarint, a szépművészetek
akadémiáját, a College des quatre nationst és ő honosította meg az olasz operát
francia földön.. Az ország nemzetgazdasági fejlődése, az ipar és kereskedelem
emeléseért azonban keveset tett. Igazi érdemeket csak a külügyi politika terén
szerzett, melyen a Richelieu által kijelölt úton haladt tovább. Ő kötötte meg a
vesztfáli békét (1648), mely Franciaországnak tulsúlyát Közép-Európában
megalapította és a Rajnáig tolta előre a francia határt; ő irta alá a pirenei
békét is (1659 nov.), melyből kifolyólag Spanyolország egykori fölénye végképen
Franciaországra szállott és M. eszközölte ki végre az olivai békét is (1660),
mely Franciaország szövetségesének, Svédországnak juttatta ÉK.-Európában az
első helyet. Ezeket a diadalokat egyébiránt már Richelieu készítette elő. A
pirenei béke egyik föltétele XIV. Lajosnak Mária Terézia spanyol hercegnővel
való eljegyzését is magában foglalta, ámábr a fiatal lajos M. szép unokahugába,
Mancini Máriába (l. o.) volt szerelmes, akit nejévé is akart tenni. De M. véget
vetett e szerelmi regénynek és Colonna tábornokhoz adta Máriát nőül. Midőn M.
végét közelegni érezte, arra intette a királyt, hogy maga vegye át a kormányt
és ne bizza azt többé első miniszterre, amit XIV. Lajos azután meg is tett. A
M. név a de la Meilleraie marquisra szállott, Mancini Hortense (M. másik
unokahuga) férjére, akik M. vagyonát is örökölték. Levelezéséből megjelent:
Lettres ou l"on voit les négociations de la paix des Pyrénées (Páris 1745, 2
köt.); Lettres a la reine Anna (u. o. 1836); Lettres relatives a la Fronde
(kiadta Tamizey 1861) és Lettres du cardinal M. pendant son ministere (kiadta
d"Avenel és Chéruel, eddig 7 kötet).
Forrás: Pallas Nagylexikon