Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Mazarin... ----

Magyar Magyar Német Német
Mazarin... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Mazarin

(ejtsd: mazaren) Gyula, olaszul Mazarini, francia államférfiu és bibornok, szül. Pescinában (az Abruzzókban) 1602 jul. 14., megh. Vincennesben 1661 márc. 9. Atyja olasz nemes volt, ki fiát Rómában a jezsuitáknál neveltette és azután Spanyolországba küldötte, hol M. Alcala és Salamanca egyetemein teologiai és bölcsészeti tanulmányait folytatta. Visszatérve Rómába, a pápai hadseregbe lépett és 1625. Veltlinben állomásozott mint kapitány. A mantovai örökösödési háboru kitörése után (1630) Pancirola bibornok titkáraként működött azoknál a tárgyalásoknál, melyek alapján azután Francia- és Spanyolország a cheraskói békét egymással kötötték (1631). E háboru folyamán ismerkedett meg Richelieuvel is (l. o.), ki nagy kedvet lelt a fiatal olasz diplomatában. A háboru befejezése után M. Rómába tért vissza, ahol a katonai egyenruhát a papi öltönnyel cserélte fel. Richelieunek köszönhette, hogy azonnal az avignoni legációhoz került, nemsokára pedig mint pápai nuncius Párisba küldetett. 1640. Richelieu sürgetésére végképen ott hagyta a pápai szolgálatot és francia állami szolgálatba lépett át. A gyöngélkedő Richelieu több fontos diplomáciai ügyet bizott rá és midőn M. ezekben kimutatta tehetségeit, Richelieu a bibornoki kalapot eszközölte ki számára, s őt halálos ágyán mint utódát XIII. Lajos király kegyeibe ajánlotta. A király államtanácsossá nevezte ki M.-t, ki azután lépésről lépésre magas rangra és befolyásra emelkedett második hazájában. Midőn XIII. Lajos néhány hónappal később Richelieut a halálba is követte (1643), halálos ágyán fia kiskoruságának idejére kormánytanácsot állított az ország élére, melynek M. is tagja volt. Anna királyné azonban a kormánytanácsot mellőzte és a hatalmat kedveltjére, M.-ra bizta. 1643 máj. 14. óta M. intézte, mint első miniszter, Franciaország sorsát és annyira megtudta nyerni a királyné bizalmát, sőt szeretetét, hogy hatalmát korlátlannak tekinthette. A közvélemény M.-t a királyné titkos férjének tartotta. Nagy hatalmával azonban magára zúdította a királyi vérből született főnemességnek és befolyásos családoknak irigységét és boszuját, kik benne olasz szerencsefit láttak s a gyülölt kegyelt ellen ismételten összeesküdtek. Ehhez járult, hogy a nép a 30 éves háboru okozta súlyos adók ellen zúgolódott. Végre a Fronde (l. o.) emelte föl dacos fejét. A királynénak és a kiskoru trónörökösnek Párisból menekülni kellett (1649 jan. elején). A parlament nagy díjat tűzött M. fejére, akit mint a haza ellenségét és a közrend megzavaróját Franciaországból örökre száműzött. Az ellenségeskedésnek a rueili fegyverszünet vetett egy időre véget, mely alatt M. visszatért Párisba; sőt 1650 jan. 18. a Frondenak több tagját, többi között Condé, Conti és Longueville hercegeket csellel letartóztatta. E hirre a polgárháboru újra kitört és M.-nak külföldre kellett menekülnie. Előbb Lüttichben, majd Brühlben (Kölnnél) tartózkodott családjával, az ország külügyeibe azonban innen is befolyt. 1651 végén 7000 zsoldos katonát toborzott és visszament Franciaországba, de a parlament 50 000 tallérnyi díjt tűzött ki fejére, ellenségei oly elkeseredett hangulatban fogadták és annyi gyalázó röpirat (Mazarinades) látott napvilágot, hogy a király célszerübbnek látta miniszterét újból elküldeni, mire M. 1652 aug. Bouillonba (Lüttichnél) vonult vissza. Csak a Fronde leveretése után szakadt vége M. számkivetésének, amidőn 1653 febr. 3. ugyszólván diadalmenetben vonult be Párisba. Ezentul még korlátlanabbul kormányozta Franciaorságot mint azelőtt, a tett engedményeket visszavonta és tovább fáradozott a Bourbonok abszolutisztikus királyi hatalmának megszilárdítása körül. A tudomány és művészetek terén is buzgólkodott;megalapította a Bibliotheque Mazarint, a szépművészetek akadémiáját, a College des quatre nationst és ő honosította meg az olasz operát francia földön.. Az ország nemzetgazdasági fejlődése, az ipar és kereskedelem emeléseért azonban keveset tett. Igazi érdemeket csak a külügyi politika terén szerzett, melyen a Richelieu által kijelölt úton haladt tovább. Ő kötötte meg a vesztfáli békét (1648), mely Franciaországnak tulsúlyát Közép-Európában megalapította és a Rajnáig tolta előre a francia határt; ő irta alá a pirenei békét is (1659 nov.), melyből kifolyólag Spanyolország egykori fölénye végképen Franciaországra szállott és M. eszközölte ki végre az olivai békét is (1660), mely Franciaország szövetségesének, Svédországnak juttatta ÉK.-Európában az első helyet. Ezeket a diadalokat egyébiránt már Richelieu készítette elő. A pirenei béke egyik föltétele XIV. Lajosnak Mária Terézia spanyol hercegnővel való eljegyzését is magában foglalta, ámábr a fiatal lajos M. szép unokahugába, Mancini Máriába (l. o.) volt szerelmes, akit nejévé is akart tenni. De M. véget vetett e szerelmi regénynek és Colonna tábornokhoz adta Máriát nőül. Midőn M. végét közelegni érezte, arra intette a királyt, hogy maga vegye át a kormányt és ne bizza azt többé első miniszterre, amit XIV. Lajos azután meg is tett. A M. név a de la Meilleraie marquisra szállott, Mancini Hortense (M. másik unokahuga) férjére, akik M. vagyonát is örökölték. Levelezéséből megjelent: Lettres ou l"on voit les négociations de la paix des Pyrénées (Páris 1745, 2 köt.); Lettres a la reine Anna (u. o. 1836); Lettres relatives a la Fronde (kiadta Tamizey 1861) és Lettres du cardinal M. pendant son ministere (kiadta d"Avenel és Chéruel, eddig 7 kötet).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is