Menzurális zene
A régi népeknél, de még a kereszténység első századaiban is
a M.-nek egészen más értelmevolt, mint a XV. sz.-tól kezdve a további
századokban egészen napjainkig. Már a görögök ismertek különbséget az egyes
zenei v.énekhangoknak többé-kevésbbé való kitartásával szemben. De e különbség
csakis a szótagok hangsúlya szerint alakult. A keresztény egyházi ambroziánus
és később a Gregoriánus énekek is alkalmazkodtak ehhez, de ez valami határozott
időméretes éneklést még nem jelentett, épp ugy mint még ma sem jelent, ha róm.
kat. v. egyesült s nem egyesült gör. kat. templomokban papi énekfrázisokat v.
responzoriumokat hallunk. Sőt még a protestáns zsoltárok énkelése sem tart
szorosabb időmértéket. S az ilyen inmenzurális ének és zene mindaddig tartotta
magát, mig az unisono éneklés és zenélés volt az uralkodó elem. De attól
kezdve, hogy az egyházi énekek unisonó szólamához más szólam is kezdett
csatlakozni, mint annak körülékesítése, szóval, mikor az ellenpontozás
művészete kezdett kifejlődni: mindinkább szükségessé vált az egyes szólamok
hangjegyeinek meghatározott időértéket adni s igy fokozatosan kifejlődött az a
M., melyből aztán az általános zeneművészet nagyszabásu polifoniája nőtt ki. Az
ily M.-t kezdetben figurális s későbben kontrapunktikus ének- s zenének
nevezték. A világi zene mind nagyobb kifejlődése jött aztán segítségére a
hangszeres zenétől is támogatva, s annak szárnyai alatt fejlődött ki aztán a
mai M. tökéletes rendszere, mely nélkül sem az ének, sem a hangszeres zene a
korábbi századokban nem volt képes valódi életre ébredni.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|