Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Metternich-... ----

Magyar Magyar Német Német
Metternich-... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Metternich-Winneburg

német hercegi család, melynek ősi fészke a Közép-Rajna mellékén állott. A család a XIV. sz.-ban ágazott ki a Hemmerich-(Hemberg-) nemzetségből és a Koblenztől nem messzire fekvő Metternich falutól kölcsönözte nevét. Őséül M. Károlyt tekintik (1350). Hajdanta a család 12 ágban virágzott; jelenleg azonban csak egyben, még pedig ugyanabban, amely 1635. a birodalmi bárói, 1679. a grófi és 1803 jun. 30. a birodalmi hercegi rangot kapta (1803. csak a szenior részére, 1813. pedig a család összes tagjai számára). Midőn a winneburgi és beilsteini ág a XVII. sz. elején kihalt és birtokai s az ilyennevü grófságok a trieri érsekségre szálltak, az akkori érsek, M. Lothár, ezeket a grófságokat unokatestvéreinek, M. Károly Henriknek és M. Fülöp Emerichnek adományozta hűbérül. A lunevillei béke értelmében a M.-család ezeket a birtokokat elvesztette, de kárpótlásul az ochsenhausi apátságot kapta, melyet utóbb azután winneburgi fejedelemségnek neveztek el. Ezt a württembergi király (1825) 1 300 000 forinton megvette a családtól. A család jelenlegi birtokai közül nevezendők: a königswarti és plasseni uradalom (Csehországban); a kojeteini (Morvaországban); a Közép-Rajna mentén a Gramme-, Bornbach-, Oberebe-, Reinhardsstein-féle uradalom s a boráról világhirü Johannisberg; a Boden-tó mellékén pedig a hersbergi uradalom. A család tagjai közül kiváltak:

1. M. Ferenc György Károly herceg, szül. Koblenzben 1746 márc. 9., megh. 1818 aug. 11. Mint a trieri érsek és választó-fejedelem követe szerepelt II. Lipót császár koronázásánál, aki őt azután osztrák kormánybiztos gyanánt 1791. Németalföldre küldötte. A rastadti kongresszuson is szerepelt M. mint Ausztria megbizottja s 1803. a birodalmi hercegi rangot kapta.

2. M. Kelemen Lothár Vencel herceg, osztrák államkancellár, az előbbinek és Kagenegg Mária grófnőnek fia, szül. Koblenzben 1773 máj. 15., megh. Bécsben 1859 jun. 11. Ifjuságát a három rajnai főpapi választó-fejedelem udvarában töltötte, első sorban Trierben. Strassburgban és Mainzban folytatta tanulmányait, melyeket azonban a francia forradalmi háboruk mitt több ízben félbe kellett szakítania. 1795. szülei kivánságára a dúsgazdag Kaunitz Eleonora grófnőt (a kancellár unokahugát) vette nőül. 1801 jan. Ferenc császár, ki a megnyerő külsejü és kedves modoru ifjut még Frankfurtból ismerte, követnek nevezte ki a szász udvarhoz és ezzel kezdődött M. diplomáciai pályája. Drezdában az volt a feladata, hogy a porosz befolyást ellensúlyozza. 1803 nov. Berlinbe helyezték át és azt szabták neki feladatául, hogy a porosz királyt az osztrák-orosz szövetségbe való belépésre rávegye. Erre a lépésre azonban III. Frigyes Vilmos csak 1805. (az ansbachi eset után) volt rávehető, amidőn azután az I. Napoleon ellen irányuló szövetséget aláirta. M. ekkor jutalmul a Szt. István-rend nagykeresztjét kapta Ferenctől. A szerencsétlen 1805. osztrák-orosz-francia háboru azonban a hármas-szövetséget felbontotta és M. 1806. (aug.) Párisba küldetett mint nagykövet. Itt különösen Talleyrandnal és Bonaparte Karolinával (Murat nejével) lépett közelebbi ismeretségre, sőt Napoleonnal is meg tudta magát kedveltetni. Rávette Napoleont, hogy a pozsonyi béke súlyos föltételeit az 1807 okt. 10. fontainebleaui szerződésben legalább Ausztriának olasz határaira vonatkozólag enyhítette; helyeselte a poroszok és oroszok ellen indított háborut, szintugy a spanyol háborut, melytől egyébiránt a francia hadsereg megtizedelését várta és remélte. 1808. (nov.) Ferenc császár Bécsbe hivta, hogy a tervezett háboru kérdésében tanácsát meghallgassa és csak most nyilatkozott M. a háboru mellett. 1809 jan. 1. visszatért Párisba, hol őt Napoleon, arról értesülvén, hogy a bécsi udvar háboru kitörése után a francia követség néhány tagját letartóztatta, kezesül visszatartotta és csak a háboru folyamában (Komáromban) szolgáltatta ki az osztrák előörsök kezébe. M. erre Ferenc táborába sietett, szemtanuja volt a wagrami csatának és azután a békekötés mellett buzgólkodott, bár a Lichtenstein herceg által elhamarkodottan létrehozott békeföltételeket rosszalta. Ekkor M. már (jul. 8. óta) külügyminiszter volt, mely állásban a császár őt okt. 8. véglegesen megerősítette. Ausztriában nem szivesen fogadták kineveztetését, mert a francia érdekek uszályhordozójának tartották. Hogy a francia császárral való békés viszonyt előmozdítsa, a Mária Lujzával való eljegyzést tervezte, melynek ő az igazi szerzője. Napoleon viszont azért ragadta meg az osztrák főhercegnő felajánlott kezét, mert az orosz barátság napja már leáldozó félben volt, s mert az osztrák szövetségre rászorult. Az orosz háborut M. is látta közelegni és éppen e háboru küszöbén fogott ravasz diplomáciai játékba. Egyik féllel sem akarván elrontani a dolgot, mindegyiket iparkodott magának lekenyerezni. 1812 márc. 14. Schwarzenberg osztrák követ M. megbizásából titkon szövetséget kötött Napoleonnal, melyben Ausztria segélyhad állítására kötelezte magát, mig Napoleon a háboru befejezése után területi kárpótlást helyezett Ferencnek kilátásba. Nyomban rá pedig M. azt tudatta Sándor cárral, hogy Ausztria legfölebb 30 000 embert fog az orosz határra küldeni és hogy nem szándéka komoly háborut viselni. Az osztrák csapatok ennek megfelelően csak lomhán és késedelmezve vettek részt az orosz háboruban és a nagy hadsereg szörnyü vége után, M. parancsára, beszüntették a harcot. 1813. M. mindenekelőtt arra törekedett, hogy szabad kezet nyerjen és az 1812. (francia) szerződés nyüge alól felszabaduljon, ami sikerült is. Mihelyt pedig egyik félnek sem volt többé lekenyerezve, az európai egyensúly és a legitimitás elvét irta zászlajára s a fegyveres közvetítő szerepére vállalkozott, mely szerepben hosszu sorát aratta a diplomáciai sikereknek. Előbb Sándor cár, majd III. Frigyes Vilmos bizalmát sikerült megnyernie, ugy hogy a nyári békealkudozások alkalmával azok nevében is felléphetett mint szószóló. Nagyon mérsékelt békeföltételekkel kinálta meg Napoleont, de a császár, aki vabanque-ot játszott, föltételeit nem fogadta el. Utoljára M. (1813 jun. 28.) Drezdában személyesen találkozott a világhódítóval, de ez a találkozás sem vezetett célhoz és Napoleon fenyegetések meg szitkok között bocsátotta el M.-et. Erre újra kitört a háboru; aug. 10. immár Ausztria is belépett a hadi felek sorába és maga M. lett a négyes koalició (Ausztria, Oroszország, Poroszország és Anglia) mérvadó tényezője. Csak miután a chatilloni békekongresszus (1814 febr.-márc.) is meddő véget ért, helyeselte M. is az erélyesebb támadást és ő kötötte Napoleonnal Páris megadása után a székvárosban azt a szerződést, melyben a császár trónjáról lemondott és Elba szigetét kapta kárpótlásul. Artois gróffal is M. alkudozott és ő irta alá máj. 30. az I. párisi békét. Hatalmának magaslatán a porosz király és a cár kiséretében Angliában járt, hol fényesen fogadták és az oxfordi egyetemtől doktori oklevelet kapott. Jul. 18. visszatért Bécsbe, hol kitüntetésekkel elhalmozva, a kongresszuson elnökölt és a diplomáciai szálakat kezében egyesíté. A legitim uralkodó családok trónjaikra való visszaültetése és a forradalom által összekúszált régi határok helyreállítása valának azok a vezérszempontok, amelyekért ő kardoskodott. A halottaiból feltámasztott Németországot, illetőleg a Bundot M. Ausztria befolyásának rendelte alá. Napoleon visszatérése és a 100 nap nem igen zavarta meg számításaiban. Anglia, Poroszország, Oroszország és Ausztria nyomban megújították szövetségüket, Blücher és Wellington pedig azonnal visszafordultak a francia határ felé. Ő maga Heidelbergában értesült a waterlooi csatáról és Párisba sietvén, megkötötte a II. párisi békét (november 20.). Ekkor Sándor cár, Ferenc császár és III. Frigyes Vilmos már aláirták a szent szövetséget. Rendszere immár kitartotta a tűzpróbát és mint győző térhetett vissza Bécsbe, ahol újabb kitüntetések és jutalmak várták. Ferenc császártól a birodalmi hercegi címet és a johannisbergi és a daruvári uradalmat, elvégre pedig az örökös magyar mágnásméltóságot kapta. Ferenc azonfelül korlátlan bizalmának jeléül megengedte azt is, hogy M. a császári család címerét vehesse föl saját címerébe. Sándor cár évidíjat biztosított számára, a restaurált fejedelmek pedig pénzben és rendjelekben rótták le iránta való hálájukat; a nápolyi király p. M.-et Portella hercegévé tette és 60 000 arany évi dotációval toldotta meg e kitüntetést. 1821 márc. 25. Ferenc császár «házi, udvari és államkancellárrá» nevezte ki a herceget, az egyetlen embert, akiben egyáltalában bizott és öt évvel később a spanyol király a grandok sorába emelte «a legitim elv őrangyalát».

1815-től 1848-ig lelke volt a legitim Európának, esküdt ellensége a forradalmi szellemnek, és, mint maga mondja emlékirataiban: «csinálta a történetet». Hangoztatta és Gentz tollával hirdettette a fejedelmi hatalom korlátlan voltát és kapva a Wartburg-ünnepélyen előfordult tüntetésen és az egyetemeken mutatkozó szabadabb szellem ébredésén, kongresszusokon gyüjtötte maga körül Európa koronás fejeit és minisztereit (igy 1818. Aachenben, 1819. Karlsbadban s Bécsben, 1820. Troppauban, 1821. Laibachban, 1822. pedig Veronában). E gyüléseken a szolidaritás elvét ojtotta hiveibe és arra az igéretre birta őket, hogy közös erővel fogják a forradalmi kisérleteket letiporni. Ez elv értlemében nyomták el osztrák katonák a piemonti és nápolyi mozgalmakat és ez elv gyakorlati alkalmazását vállalták magukra a francia csapatok a pirenei félszigeten. Mind hiába: a nemzetiségi eszmében rejlő erkölcsi erővel M. és rendszere kudarcot vallott. A görögök szabadságharcában bekövetkezett az, amit az utolsó pillanatig nem hitt lehetségesnek: az orosz cár (I. Miklós) és Anglia egyességre léptek egymással és a navarini csatatéren M. tekintélye is megrendült. Az 1828-29. török-orosz háboru újabb csalódást hozott M. fejére. Az orosszal szemben nem mert intervenálni és mindössze duzzogva semleges állásba helyezkedett. Megingott tekintélyére és az általa védelmezett stabilitás elvére az 1830-iki francia és belga forradalom újabb csapást mért. Ami pedig hazánkat illeti, annak politikai életében már régebben nem lüktetett erő; a ritkán összehivott országgyülések adót és ujoncokat megszavazó gépek szinvonalára sülyedtek és a cenzura s a titkos rendőrség nálunk majdnem nagyobb szigort fejtett ki, mint Ausztriában. 1813-25. a kormány egyáltalában nem hivott össze országgyülést és önkényileg szedte be az adót. Csak néhány megye szívós ellentállásán szenvedett a kormány ezen erőszakos eljárása hajótörést és I. Ferenc az 1825. pozsonyi gyülésen békejobbot nyujtott a nemzetnek. De a várt nemzeti és alkotmányos reformokat az 1832-35. gyülés sem birta megalkotni, mert M. meg a kormány sok akadályt gördített azok útjába és Széchenyinek az anyagi lendület érdekében tett reformjait is gyanus szemmel nézte. I. Ferenc halála (1835) sem változtatta meg Ausztriában a sivár helyzetet. Ferdinánd császár mindössze (1836) a belügyi kérdések elintézésére az állami konferenciát létesítette, melynek tagjai Lajos és Ferenc Károly főherceg, M. és Kolowrat A. valának; de ezek is idegenkedtek a már égető reformoktól és minden a régiben maradt. A 40-es évek folyamában M. szerencsecsillaga mind jobban elhalványult. Az egyiptomi-török háboru újból megingatta az európai monárkiák szolidaritását; a svájci federalisták leveretése pedig M.-nek közvetett vereségével ért fel. Ez a sok csalódás és a vész előérzete M. magatartását egészen megváltoztatták: pesszimista sejtelmek vettek rajta erőt és «rettentő krizist látott mindenütt». Hogy az új pápa, IX. Pius, az alkotmányos reformok útjára lépett, már sehogy sem illett rendszerébe és zavarba ejtette. A magyarországi viszonyok alakulása is kínosan érintette. Az 1839-40. és 1843-1844. országgyülésen az alkotmányos reformpárt,a kormánnyal szövetkezett aulikusok minden erőmegfeszítése dacára, követeléseit egymásután a törvénykönyvbe iktatta és midőn M. az adminisztrátori rendszerrel iparkodott magának többséget szerezni, az 1847. országgyülés többségével találta magát szemben, mely őt e gyülöletes intézmény elejtésére és a Deák meg Kossuth által sürgetett reformok jóváhagyására kényszerítette. M. ugyan még most sem engedett volna, ha nem érkezik meg az 1848 febr. páirisi forradalomnak a hire, mely egész Németországot lázba ejté és márc. 13. Bécs utcáin is visszhangot keltett. A dühöngő nép láttára M. beadta lemondását és nem minden veszély nélkül és titokban hagyta el a székvárost, hogy Lipcsén és Rotterdamon át az annyira ócsárolt szabad Angliában keressen menedékhelyet. Ott is maradt a forradalom elnyomásáig. 1849 nov. átjött Brüsszelbe, 1851 szept. 24. pedig Bécsbe tért vissza. Megélte még az 1859. francia-szárd-osztrák háboru kitörését és az olasz nemzeti egység érdekében vívott magentai csatát, melynek gyászos kimenetele az osztrák abszolutizmuson halálos sebet ejtett.

M. háromszor nősült. Első neje, Kaunitz Eleonora, 1825. hunyt el; két évvel később Leykam bárónőt vette nőül (aki ekkor a Beilstein grófnő címét kapta); ez 1829. halt el. Harmadik neje, Zichy-Ferraris Melanie grófnő, rendkivüli mértékben szerette, mondhatni bálványozta férjét, akit bukása után sem szünt meg védelmezni és odaadó szeretetével gondozni (megh. 1854.). M. összesen 3 fiut és 3 leánygyermeket hagyott hátra. Emlékiratai előbb franciául, 1880-84. pedig németül jelentek meg, 8 kötetben, melyeket fia, Rikárd (l. alább) és Klinckowström rendeztek sajtó alá («Aus M.-s hinterlassenen Papieren»). Feszült figyelemmel fogadták e publikációt, de a kritika csakhamar kiderítette, hogy az emlékiratszerü feljegyzések nem igen megbizhatók és hogy csak a mellékelt avagy közbeszúrt oklevelek és magánleveleknek van becse. Erre nézve v. ö. különösen Bailleu cikkét a Sybel-féle Histor. Zeitschrift-ban (új foly. VIII.).

3. M. Pál Kelemen Lothár, az előbbinek és Zichy Melanie grófnőnek fia, a család jelenlegi szeniora, szül. 1834 okt. 14., nyugalmazott őrnagy. Neje Zichy-Ferraris Melanie grófnő (szül. 1843.), legidősebb fia Kelemen (szül. 1869.), jogtudor és a máltai lovag-rend tagja.

4. M. Rikárd herceg, Kelemen (2) és Leykam bárónőnek fia, szül. 1829 jan. 7., megh. 1895 márc. 1. A diplomáciai pályára lépett és mint attaché Párisban és Londonban, 1856 óta pedig mint rendkivüli, miniszteri ranggal felruházott követ képviselte Drezdában Ausztriát. Az 1859. háboru alatt I. Ferenc József Veronába hivatta és a tervezett békére vonatkozólag tanácsához fordult, 1859 dec. pedig mint nagykövetet Párisba küldötte. Ebben az állásában M., nem kevésbbé szellemes neje (szül. Sándor Paulina grófnő) a fényes császári udvarban nagy szerepet játszottak és különösen a Compiegneben és St. Cloudban rendezett zenei és szinházi előadások alkalmával ragyogtatták tehetségeiket. Politikai tekintetben a herceg befolyása keveset nyomott. A császárság bukása után M. hercegné önfeláldozó barátsággal segítette Eugénia császárnét menekülése közben és azután férjével együtt otthagyta Franciaországot. M. herceg ezóta Bécsben lakott, a nyarat pedig birtokain töltötte; politikával többé nem foglalkozott, de sajtó alá rendezte atyja emlékiratait. A hercegné Bécsben is tudott magának befolyásos társadalmi állást szerezni és amennyiben fényes tehetségeivel a jótékonyság zászlajához szegődött, az alsóbb néposztályok soraiban is népszerüvé tette nevét. Magyarországban a bajnai, bicskei, biai és bothi uradalom a családé. A hercegi párnak két leánya született: Zsófia (szül. 1857.), ki Öttingen-Spielberg Albrecht herceg neje és Klementine (szül. 1870.).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is