Miniatur

szoros értelemben a skarlátvörös szinü ólomoxidporból, latinul miniumból készült festékkel előállított bármilyen irás, rajz és ábrázolás; szélesebb értelemben a kéziratoknak szépirásu betükkel és többféle szinü festői ábrázolásokkal való díszítése. Ilyen értelemben a M.-t magyarul képes kéziratnak nevezhetjük. Midőn utóbb a könyvnyomtatás és fametszés következtében a kézzel irt és rajzokkal meg festményekkel díszített könyvek idejöket multák, a pergamentre, elefántcsontra és eféle más anyagokra festett kis terjedelmü, kecses ábrázolásokat, arcképeket nevezték M.-nak, végül szokássá vált a kis alaku könyvet, s általában mindent, ami kicsiny, M.-nak (en miniature) mondani. Innét származik a téves nézet, mintha e szó a latin minus szóból származnék. A rómaiak minden élénk vörös szinü festéket miniumnak neveztek; Plinius a cinnóbert nevezi miniumnak, utóbb az ólomvörös a minium, a cinnóber pedig a rubrica nevet kapta. Vörös festékkel vonalozták az irásra szolgáló lapokat, vörös vonalak szegélyezték a teleirt lapokat, vörös festékkel irták a fejezetek címét, a kezdőbetüket és kezdősorokat. Miniatur és rubricator volt a neve annak, aki ezt a munkát végezte. Az irás szövegét kisérő ábrázolásokon az alak mezítelen tagjainak rajzolata vörös, s arcának egyes részeit, állát, ajakát vörös pontok jelölik; az alakok ruházata fekete. A középkori latinságban illuminare annyit jelentett, mint festeni, a festő neve pedig illuminator volt. Minthogy az irást és a festést gyakran egy személy végezte, a XIII. sz.-ban a miniare és az illuminare szónak már egy jelentménye van, utóbb az irnokot és a festőt egyszerüen miniatornak nevezték, később a miniator alatt csakis festőt értettek.

A kéziratokat képekkel díszíteni már szokás volt a régi Egyiptomban is. Újabb időben papiruszra irt számos kézirat került napvilágra, amelyeken a szöveget részint nádtollal rajzolt, részint pedig szinesre festett ábrázolások kisérik. A római irók említenek festményekkel díszített kéziratokat, ilyenféle emlékek azonban a görög-római művészetnek csakis legvégső idejéből maradtak fönn. Legnevezetesebbek: a IV. sz.-ból az Aeneis egy kézirata 16 képpel a vatikáni könyvtárban, az V. sz.-ból az Iliasz egy elveszett kéziratához tartozott 58 kép a milanói Ambrosiana-könyvtárban. A IV. sz. elejétől, I. Constantinus császár idejétől kezdve Bizáncban nagy gonddal művelték a festészet ez ágát, s jóval fölülmulták a Nyugatot, amiről tanuskodnak a képüldözés előtti időből, a IV-VII. sz.-ból nem nagy számban fönmaradt képes kéziratok. Az előkelők számára készült e könyvek kezdőbetüi vörösek, aranyosak, ezüstösek, címlapjukon ajánló kép (dedicatio) van, s a szöveget annak tartalmára vonatkozó szines ábrázolások kisérik. A tudományos könyveknél a képek célja nem annyira a dísz, mint inkább a szemléltetés.

Általában nagyobb művészeti értéküek a vallásos könyvek: az evangeliariumok, a zsoltárok (psalterium), az imakönyvek és a teologiai munkák képei. Az ajánló képen a fejedelem vagy más előkelő, akinek számára a kézirat készült, ünnepélyes tartásban trónon ül és valóságos személyek v. allegoriai alakok környezik. Az evangeliariumokat az evangelisták ülő v. álló alakjai díszítik. Gyakran fordul elő az Atyaisten és Krisztus trónon ülő alakja. A kéziratok tartalmára vonatkozó ábrázolások elbeszélő jellegüek, de néha cselekvést is fejeznek ki. A képek keretei és a lapok szélei hol egyszerübb, hol gazdagabb díszítményüek. A bizánci miniatorok, éppen ugy mint a miniatorok, általán v. egyenesen a pergamentre, vagy a pergamentet előbb gipsz-réteggel borítva, arra festettek, s v. viaszos festéket v. mézgával kevert vizes festéket (gouache) használtak. A viaszos festéket meleg állapotban rakták föl és aztán gondosan kisimították. A képek háttere aranyos v. biborvörös. A nagy fényűzésü kéziratokhoz a pergamentet egészen vörösre, ritkábban kékre festették, s aranyos v. ezüstös festékkel irták az irást. Az ábrázolások világos, élénk, de egészben véve egyszerü szinezésüek; a távlat, a rajz és az alakok elrendezése a legjobb bizánci miniaturokon is tökéletlen. A képüldözés utáni időből való kéziratok képeinek szinezése már nem oly tiszta, a rajz gyöngébb, a formák esetlenek, az alakok tartása esetlen. (L. Bizánci művészet.)

A VI. sz.-ban az itáliai és az bizánci M.-festészettől egészen önállóan fejlődött az irországi M., melynek rajza inkább kalligráfiai jellegü. Az állati és az emberi alakok, valamint az ékítmények geometriai vonalakból alkotvák, s nem egyebek, mint összetételei a kezdetleges szövő-művesség egyenes és a fém-művesség görbe vonalu díszítményeinek. A betük módjára cikornyás vonalakból előállított alakok ijesztően rútak. Az ékítmények azonban gazdagok, változatosak, rajtuk a tér helyes beosztása iránti érzék mutatkozik. Nevezetesebb emlékek: Szt. Columban evangeliariuma a VII. sz.-ból, Dublinban a Trinity College könyvtárában; Mac Durnan fiának, Maciel Brithnek evangeliariuma a VIII. sz.-ból, Londonban Lambeth Houseba, az érseki könyvtárban. Az ir szerzetesek Európa több vidékén zárdákat alapítva, a képes kéziratok e nemét is meghonosították, igy szt. Kilián Würzburgban. Az utóbbi helyen és St. Gallenben levő zárda fejtett ki legnagyobb tevékenységet az ir képek készítésében.

A VIII-IX. sz.-beli frank, gót és burgundi képes kéziratok annyiban térnek el az irországiaktól, hogy vonalak helyett szalagokból állítják elő az alakokat és az ékítmények inkább szalagfonatokhoz hasonlítanak. Nagy Károly és utódai alatt a képirás ez ágát az egész birodalomban, kivált pedig az aacheni udvari műhelyekben művelték. A kezdőbetükön és az ékítményeken meglátszik az irországi leszármazás. Klasszikus kori építészeti részletek, oszlopok is fordulnak elő. Az emberi alak megszabadul a kalligráfiai cikornyáktól, arányai azonban igen tökéletlenek, a ruházat formái elárulják a klasszikus művészet hatását. Nevezetesebb emlékek: Nagy Károly evangeliariuma 781-ből Párisban a nemzeti könyvtárban, Lothár és Kopasz Károly több evangeliariuma.

Nagy Károly birodalmának fölbomlása után a M.-festészet is hanyatlásának indult, azonban a X. sz.-ban a szász királyi udvar körében már mutatkoznak az újabb föllendülés jelei, amiben az olaszországi és bizánci hatásnak is volt része. A képek szinezése még kezdetleges, a formák esetlenek, az alakok tartásában azonban van némi kifejezés. nevezetesebb emlékek: a párisi és a gothai evangeliarium, továbbá a párisi Codex aureus. A XI. sz.-beli nagyszámu M.-ok durvább kimunkáltságuak. A XII. sz. második felén tul kezdődik a M.-festészet önálló és következetes fejlődése. A kezdőbetük gazdag változatosságu növényi ékítményt öltenek, sokszor igen nagyok, az egész lapot elfoglalják, egyiken-másikon ötletes ábrázolásokkal is tesznek kisérletet a miniatorok. Az alakok nem vetkőznek ki merevségükből, de mégis szabadabb tartásuak, arányaik karcsubbak, rajzuk szabatosabb, ruházatuk helyesebb. A XIII. sz.-ban a francia M. új utat tör, s a francia eredetü csúcsíves építési rendszerrel karöltve irányadóvá lett egész Nyugat-Európában. Egyidejüleg a művészetek gyakorlatában a szerzeteseket fölváltották a világiak, a vallásos tárgyu kéziratok mellett világi tárgyuak is készültek, az utóbbiakat díszítő M.-ok világiasak voltak, sőt a vallási kéziratokba is beférkőznek a tréfás, jobbára a papokat gúnyoló ábrázolások, igy a hágai francia misekönyvben farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a sátánt. Ez irányt a finom, szabatos tollrajz és a fölületes szinezés jellemzi; az alakok kis méretüek, arányosak, élénk, könnyed, kifejező mozgásuak, bár a végtagok nincsenek helyesen illesztve a törzshöz; az arc szép ovál, a szemek félig nyitottak, kifejezésük mindig egyforma mosolygás, a ruházat gazdag elrendezése nem emlékeztet a klasszikus művészetre; az ábrázolások keretét csúcsíves építési elemek képezik. E sz.-beli legszebb emlék Szt. Lajos zsoltárkönyve a párisi nemzeti könyvtárban. A XIV. sz.-ban a M. eddigi kiáltó szinei összhangzatosakká válnak és a formák domboruságára törekszenek. A század közepétől kezdve pedig kifejlődött a tulajdonképeni festői szinezés, az árnyékolás, ugy hogy az alakok a síkból némileg kiemelkednek, a vonal- és a légtávlat azonban hiányzik. A XIV. sz.-ból fönmaradt M.-ok száma igen nagy; a legszebbek közé tartoznak: Berry herceg kis és nagy imádságos könyve, de még ezeket is fölülmulja az Officium Beatae mariae Virginis kézirata, mely a középkori M. legnagyobb tökélyét képviseli. A német, az angol, a spanyol és a németalföldi M.-ok a XIV. sz.-ban kiállják a versenyt a franciákkal. Olaszországban a M. a toscanai festészet hatása alá került, de a francia ízlés is érvényben maradt. E sz.-ban éltek gubbiói Oderigi és bolognai Franco minatorok, kikről Dante megemlékezik. Kétségtelen, hogy a németalföldi kora renaissance festészet, Eyck és Memling benső fejlődési kapcsolatban van a francia, jelesül a burgundi XIV. sz.-beli M.-festészettel. A M. e század végéig bir kiválóbb fontossággal a festészet történetében, amennyiben ama korszakból a festészetnek egyéb emlékei csekély számban maradtak fönn.

A XV. sz.-ban a M. körülbelül egyenlő tökélyt ért el minden nyugati országban. Franciaországban Jean Fouquet a legkiválóbb miniator, Németországban Dürer és tanítványai még gyakorolták a festészet ez ágát. Dürer e fajbeli műve I. Miksa császár imádságos könyve. Olaszországban, ahol ekkor már végleges uralomra jutott a renaissance-művészet a M. terén is, a legjelesebb mesterek a veronai Antonio Liberale, a firenzei Attavante és horvátországi Giulio Clovio. I. Mátyás magyar király hires könyvtárának díszes kéziratai jobbára firenzei mesterek remekei (l. Korvina). A XV. sz. vége felé a könyvnyomtatás és a fametszetü dúcok a könyvek leirását, valamint M.-képekkel való díszítését fölöslegessé tették. Ekként a M.-festők tevékenysége a kisebb méretü képek előállítására szorítkozott, amivel közeli rokonságban van a XVII. és XVIII. sz.-ban dívott zománc-festészet. A Kelet azon országiban, ahol az alakos ábrázolást gyakorolták, mint Persiában, Indiában, szintén dívott a könyvek M.-képekkel való díszítése.

Forrás: Pallas Nagylexikon