(a lat. minister, eredeti értelmében a. m. szolga szóból),
az államfő által maga mellé vett organum, melynek hivatása, feladata és
hatásköre az államnak legfőbb központi igazgatása, a közügyeknek általános
intézése és vezetése. Az államigazgatási tárgyak bizonyos fő szakokra osztatnak
s minden ilyen fő szak egy M., mint az illető szaknak legfőbb központi hatósága
alá tartozik. Minden M. élén egy miniszter áll, aki Angliában államtitkárnak
(Secretary ok state) neveznek, mig nálunk az államtitkár az, akit a miniszter
maga mellé vesz, hogy a legfőbb vezetésben segítésére legyen. A M. a modern
állam alkotása; először Franciaországban keletkezett a nagy forradalom után s
azóta a kormánycentralizáció s a központi kormányzat leghelyesebb
államigazgatási szervezési módjának bizonyult, mely a középkorra visszanyuló
igazgatásmódokat egymásután mindenütt kiszorította. Hazánkban a M. intézménye
az 1848. III. t.-cikken alapszik. Az egyes M.-ok szorosan összefüggő s hasonló
alapelvek s célok szerint eljáró testületet alkotnak s kell is, hogy
alkossanak, máskülönben az államigazgatásban szükséges egység és szolidaritás
hiányzanék. Az egyes M.-okból álló egységes testületet szinte M.-nak v.
össz-M.-nak nevezik, mig az egyes M.-okat a szaknak megjelölésével
különböztetik meg; p. pénzügy-M. Az egyes M.-okhoz tartozó szakokat tárcának
(portefeuille) nevezik. Az össz-M.-nak feje a miniszterelnök, aki külön tárcát
csak kivételesen kezel. M. nemcsak alkotmányos, de abszolut államokban is
létezik, mert a legfőbb államigazgatási igényei ugyanazok, azzal a lényeges
különbséggel mindazonáltal, hogy abszolut államokban a M. kizárólag az
államfőnek orgánuma, utasításainak végrehajtója s csakis az államfőnek felelő;
alkotmányos államokban pedig a nemezképviselet többségéből kerül ki s
eljárásért az országgyülésnek felelős. S ez az a mód és út, amely által a
nemzetképviselet a végrehajtó hatalom gyakorlására is befolyást nyer s
biztosítja azt, hogy az általa alkotott törvények az ő szelleme értelmében
kezeltessenek s az államigazgatás megfeleljen azoknak az alapelveknek, melyeket
a nemzetképviselet többsége az ország érdekében levőknek tart és felismer. Ezt
a valódi alkotmányos államokban azáltal érik el, hogy minden fejedelmi
határozatnak vagy intézkedésnek formaszerü érvényéhez az illető szakminiszter
ellenjegyzése (l. o.) szükséges, amely ellenjegyzésért a miniszter az országgyülésnek
tartozik felelősséggel s a felelősség alól nem bujhatik ki azzal, hogy az az
államfő parancsára vagy óhajára történt.
A miniszteri felelősség kétféle: politikai és jogi
felelősség. A politikai felelősség inkább erkölcsi, de a parlamenttel szemben
(mint szorosan vett u. n. parlamenti felelősség) abban a gyakorlati eredményben
is nyilvánul, hogy oly M., amelynek eljárásával s elveivel a képviselőház
többsége megelégedve nincs, mely tehát a képviselőház többségének bizalmát nem
birja, lelépni s helyét más M.-nak átengedni tartozik. A parlamenti felelősség
szempontjából pedig csakis a képviselőház s nem a főrendiház irányadó, mert
csak amaz képezi kiváló értelemben a nemzetnek képviseletét; a főrendiháznak
pedig, bármennyire elismertetnék is szükségessége és célszerüsége, a
törvényhozó testületben más szerepe és hivatása van. A főrendiház kormányt sem
fenn nem tarthat, sem nem buktathat. A jogi felelősség törvény- s
alkotmánysértés esetében fog helyet. Az 1848. III. t.-c. a jogi felelősséget
következőleg szabályozza: «A miniszterek feleletre vonathatnak: a) minden oly
tettért vagy rendeletért, mely az ország függetlenségét, az alkotmány
biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, mely az ország függetlenségét,
az alkotmány biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, az egyéni
szabadságot vagy a tulajdon szentségét sérti s általuk hivatalos minőségükben
követtetik el vagy illetőleg adatik ki: b) a kezeikre bizott pénz s egyéb
értékek elsikkasztásáért vagy törvényellenes alkalmazásáért; c) a törvények
végrehajtásában, vagy a közcsend és bátorság fentartásában elkövetett
mulasztásokért, amennyiben ezek a törvény által rendelkezésükre bizott
végrehajtási eszközökkel elháríthatók valának.» Jogi felelősség esetében a
biráskodást a különböző államok törvényei különbözőkép szabályozzák.
Általánosan elfogadott elv azonban az, hogy a miniszterek jogai felelősségük
tekintetében nem a rendes, hanem kivételes biróság alá tartoznak, amit a magyar
törvényhozás is elfogadott. A hivatkozott törvény értelmében a minisztereknek
vád alá helyezését a képviselőház általános szótöbbséggel rendeli el. A
vádhatóság teendőit szinte a képviselőház látja el «a vádper elővitelére
kebeléből kiküldött biztosok» által. A bíróság a főrendiház tagjaiból alakul
akként, hogy a főrendiház saját kebeléből titkos szavazással 36 tagot választ,
kik közül a vádhatóság 12-őt, a vádlott miniszterek szinte 12-őt okadatolás
nélkül visszavethetnek; a megmaradt 12 tag alkotja a biróságot. Az alkotmány
egyik biztosítékának tekintik - és joggal - azt, hogy az államfőt ily esetekben
sem a pertörlés (abolitio), sem a kegyelmezés joga meg nem illeti. Hazai
törvényünk szerint az elitélt miniszterre nézve a királyi kegyelmezési jog meg
nem illeti. Hazai törvényünk szerint az elitélt miniszterre nézve a királyi
kegyelmezési jog nincs ugyan kizárva, de meg van szorítva annyiban, amennyiben
csak általános közbocsánat (amnestia) esetében gyakorolható. A törvény e
rendelkezéséből következik az is, hogy pertörlésnek helye nem lehet. A
kivételes biróság természetesen csak a minisztereknek, mint ilyeneknek jogi
felelőssége fölött itél. Hivatalos minőségükön kivül elkövetett büntetendő
cselekményre nézve a miniszterek a köztörvény alatt állanak, amit a törvény
határozottan ki is mond s ami szükségszerü folyománya az állampolgárok törvény
előtt való jogegyenlőségének, amely a jogállam eszméjének feltétlen
követelménye. Az össz-M.-nak egyes ügyszakokra (tárcákra) felosztása nem minden
államban egyforma. Néhol van külön rendészeti M., mely nálunk a belügyi tárcához
tartozik; nagy tengerészettel s gyarmatokkal biró államokban pedig külön
tengerészeti s külön gyarmatügyi M. A miniszterelnököt s az ő előterjesztésére
a többi minisztereket a király nevezi ki. L. még Magyarország (XII. köt. 127.
old.) és Közös minisztérium.
Forrás: Pallas Nagylexikon