Mirabeau

(ejtsd: -bó) Honoré Gábor Viktor Riguette, M. gróf, a francia forradalom egyik kiváló alakja, született Bignonban (Nemoursnál) 149 március 9., megh. Párisban 1791 április 2. Atyja, M. marquis (Viktor Riquetti 1715-89), az Ami des hommes címü munka (Páris 1755, 5 köt.) szerzője, zsarnoki módon éreztette családja tagjaival hatalmát, amint ezt különösen Honoré (másodszülött fia) tapasztalhatta. 15 éves korában rosszul nevelt és mindenben elmaradt fiu Párisban, egy katonai intézetbe került, ahonnan 1766. mint hadnagy lépett a Berry lovasezredbe, mely Saintesben állomásozott. Ebben az unalmas városkában M. oly kicsapongó életet élt és annyi adósságot csinált, hogy atyja 1768. Ré szigetén elzáratta, hat hónap mulva pedig a Korzikára induló légióba adta. Korzikán nemcsak alattvalói, hanem fölebbvalói is megkedvelték M.-t, de mert atyja a katonai pályához szükséges pénzsegélyt tőle megtagadta, 1770. a hadseregből kapitányi ranggal kilépett és Limousinban telepedett le, a család egyik birtokán, ahol atyja kivánsága szerint a fiziokrata rendszer elveit ültette át a gyakorlati életbe. De a gazdálkodással sem boldogult, adósságai egyre szaporodtak és végre (1772) atyja parancsára egy szép, de hiu és felületes műveltségü hölggyel, Marigman marquis leányával kelt egybe. Tette ezt abban a reményben, hogy apósa kifizeti majd adósságait. Ebben azonban csalatkozott, családi boldogságát sem lelte e frigyben és fényes háztartása folytán még több adósságba keveredett. Ezek hallatára boszus atyja Manosqueba internáltatta (1773), midőn pedig M. ebből a kis városból megszökött, egy lettres de cachet alapján If várba, 1775. pedig Jour várába záratta. Jourban ismerkedett meg M. az agg Monnier marquisnak és törvényszéki elnöknek fiatal és szép nejével, Ruffey Zsófiával, kivel bizalmas viszonyt kötött, melynek hirére atyja M.-t Dijonba vitette fogságba. Innen M. Zsófiával együtt Svájcba, 1776. pedig Amsterdamba menekült, hol letelepedett és Matthieu álnév alatt tolla után próbált megélni. Itt irta nagy feltünést keltő Essai sur le despotisme c. röpiratát, melyben arra szólította fel a hesseni népet, ne engedje magát hitvány fejedelme által az angoloknak eladatni, hanem fogjon fegyvert és üsse agyon zsarnokát. Más irataiban atyja és a részrehajló francia birák ellen fordítá epés tollát. Időközben a pontarlieri törvényszék M.-t házasságtörés címén halálra itélte és a besançoni törvényszék ezt az itéletet in effigie végre is hajtatta. Egyúttal Zsófia rokonai nyomára jöttek a szerelmes párnak, mire M. atyja 1777 máj. 14. Amsterdamban mindkettőt elfogatta és fiát a vincemesi várba, Zsófiát pedig a gieni apácakolostorba záratta. De ebben a börtönben sem sikerült ellenfeleinek őt megtörni, ellenkezőleg: ebben a 42 hónapig tartó fogságban irta egyik legszebb politikai essayjét (des lettres de cachet et des prisons d"étet, 2 köt., Hamburg 1782), melyben részben más iróktól kölcsönzött alapeszméiből kiindulva, szenvedély sugalta hangon és elragadó módon ostorozta a despotizmus kinövéseit. Ugyancsak Vincennes falai között intézte Zsófiához azokat a hires leveleket is, melyekből utóbb annyi szerelmes vigaszt és buzdítást merített. (Ezeket a leveleket Manuel találta meg a párisi rendőrség levéltárában és Lettres originales de M., écrits du donjon de Vincennes c. alatt kiadta, Páris 1792, 2 köt.). Csak 1780 dec. 13., törvényes fiának elhalta után nyerte vissza szabadságát, mire szívós eréllyel és bámulandó leleményességgel kezdette meg társadalmi rehabilitációját. Sikerült is neki (1782 szept.) a pontarlieri törvényszéket geniális, de egyúttal vakmerő önvédekezésével az ellene és Zsófia ellen hozott itélet megsemmisítésére birni. Azután nejével akart kibékülni, de mert ez nem sikerült, megindította (1783) a válópört, melyben a birák, noha magatartását és hűtlenségét fényesen igazolta, mégis őt marasztalták el mint vesztes félt. Nem sokkal később Zsófiával hasonlott meg, ki őt cserben hagyta, és utóbb (1789) öngyilkos módon vált meg az élettől. M. ekkor koldus létére megint a tollhoz fogott és 1784 végén Nehra Henrietta hollandi nő társaságában Angliába indult, hol mint iró s politikai ügynök kereste kenyerét. Megismerkedvén Franklinnal és Chamforddal, ezek megbizásából a Considérations sur l"ordre de Cincinnatus-t szerkesztett (1788), mely mű különösen É.-Amerikában aratott nagy sikert. Ugyancsak Londonban adta ki (meglehet a hollandi nemzeti párt zsoldjában) a II. József császár ellen irányuló Doutes sur la liberté de l" Escaute c. röpiratot. 1785. visszatért Párisba, hol a nagy bankárok megbizásából Calonne pénzügyminisztert támadta meg röpirataiban. A miniszter pénzzel birta őt hallgatásra és egyúttal azt a megbizást adta neki, hogy a spanyol Szt. Károly-bank ellen intézzen támadást, mihez Claviere szolgáltatta M.-nak az adatokat. Nem sokára azonban (a Sur les actions de la Compagnie des eaux de Paris c. irat következtében) újra meghasonlott Calonne-nal és miután Baumarchisvel is tollharcba keveredett, állása tarthatatlanná lett és ez okból kapva kapott Vergennes miniszter ajánlatán, aki titkos politikai ügynök minőségében a berlini udvarhoz küldötte. M. El is ment és Frigyes Vilmos herceg, a kiszemelt trónörökös környezetébe is bejutott; amellett Mauvillon porosz őrnagy útján több fontos katonai és politikai adatot sikerült megtudnia, melyeket azután, más pikáns hirekkel vegyest, Vergennes miniszter tudomására hozott. Párisba való visszatérése után (1786 május) emlékiratot szerkesztett, melyben rikító szinekkel festette Franciaországban hátramaradását és elszigeteltségét. Erre a kormány másodízben küldötte Berlinbe, hol M. a Mauvillontól szerzett anyag és saját tanulmányai alapján a De la monarchie prussienne sous Frédéric le Grande c. nagy munkát irta (4 köt. London 1787, 8 köt. u. o. 1788; németül Mauvillon- és Blankanbergtől, Lipcse 1794-96, 4 köt.), melyben a porosz állam bajait és hiányait, amint ezek Nagy Frigyes halála óta napról napra világosabban előtüntek, erősen szinezve, a világ előtt feltárta. Ekkor gyüjtötte egyúttal a Histoire secrete de la coour de Berlin c. művéhez való anyagot is, mely mű azonban csak 1789. került a könyvpiacra. Visszatérése után megint Calonne ellen irányozta támadásait, kinek a Dénonciation de l"agiotage au roi et a l"assemblée des notables c. pamgietjével (1787) erősen ártott, az 1788. kiadott Suite de la dénonciation de l"agiotage c. füzettel pedig Necker állását ingatta meg.

Következett immár az országos rendek egybehivása és az ancien régime bukása. M. ekkor mint a harmadik rend érdekeinek előharcosa és a despotizmus kérlelhetetlen ellenfele, már annyira népszerü politikus hirében állott, hogy a polgári választók nemcsak Aixben, hanem Marseilleben is követnek megválasztották. Ő az aixi mandátumot fogadta el. 1789 máj. elment Párisba és részt vett a versaillesi nemzetgyülés megnyitásán, mely alkalommal minden szem rajta csüggött. Máj. 7. a Journal des États Généraux c. lapot indította, melyet a kormány ugyan elnyomott, de melyet M. a Lettres du comte de M. a ses coommenttants c. alatt mégis folytatott. Végre kitört tehát belőle a szenvedély, és midőn az u. n. királyi ülésen a királyi udvarmester arra szólította fel: «Rabszolga, mondd meg uradnak, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt és csak a szuronyok hatalma űzhet el innen», a harmadik rendnek s a forradalmi Párisnak bálványa lett. Beszédeiben egyébiránt nem követelt holmi radikális dolgokat, amint belső javaslatokkal és aspirációkkal egyáltalában nem értett egyet. Politikai eszményképe a feudalizmus békóitól felszabadított és az abszolutizmus fekélyeitől megtisztított alkotmányos monárkia volt, melynek keretén belül a népfölség elve érvényesüljön. Az ancien régime lerombolása és az alkotmányos monárkia megalkotása volt első beszédeinek tárgya és arra törekedett, hogy XVI. Lajost is meggyőzze az alkotmányos reformok szükségességéről. E célból lépésről lépésre közeledett az udvarhoz és mig egyrészt a királyt és a harmadik rendet iparkodott kibékíteni, addig másrészt az udvaroncok által sürgetett államcsinynek törekedett elejét venni. Az alkotmány kidolgozása közben M. újból síkra szállt a királyi prerogativák érdekében és az ő érdeme, hogy a királyt a háboruizenés és a békekötés jogától meg nem fosztották (1790 máj.). De Lajos még most sem bizott benne és M. pedig folyton növekedő pénzzavarában mégis arra szorult, hogy a királytól adósságai törlesztésére pénzt fogadjon el. Lekötelezettségének érzése megbénította erejét és megzavarta lelki egyensúlyát. Elvégre olyan lett a helyzete, hogy sem az udvar, sem a gyanakvó nemzetgyülés nem biztak benne. Ily módon tétlenségre látta magát kárhoztatva és ez a tudat ágyba döntötte. Testi baja is megújult és elvégül oly roppant testi és lelki gyötrelmeket kellett szenvednie, hogy a halált megváltásnak tekintette. Halálának hire kibékítette ellenfeleit, akik pártkülönbség nélkül megsiratták. Tetemeit a St. Genevieve-templomban (Pantheon) helyezték nyugalomra, de két évvel később a fanatikus tömeg az ő sírját is meggyalázta és hamvait szétszórta. M.-ban halt meg az egyetlen ember, aki képes lett volna az alkotmányos monárkiát az anárkiától megoltalmazni és a demokrata haladást a törvényes mederbe terelni. A francia nemzet emlékezetében M. hibái és jellembeli fogyatkozásai dacára ma is ugy él, mint az alkotmányos elv megtestesülése.

Forrás: Pallas Nagylexikon