Misekönyv

(missale). A régi egyház szertartáskönyvei a mise szertartásait teljesen nem tartalmazták, hanem csak azt, amit az áldozó papnak kellett imádkoznia vagy mondania, azért az isteni tisztelet alkalmával más könyvek is szükségeltettek, nevezetesen antifonarium (l. o.), azután a lectionarium és az evangeliarium (l. o.). Ez egyes, a miseáldozat alkalmával használt minden könyv M.-nek neveztetett. Könnyen érthető, hogy ezt a négy külön könyvet szükséges volt egyesíteni azon helyek és alkalmak miatt, amikor és ahol az áldozó pap a diakonus és a szubdiakonus segédlete nélkül misézett, ez az egészet magában foglaló szertartáskönyv azután teljes M.-nek s később egyszerüen M.-nek neveztetett. Az ily részletes könyveket egyesítő teljes M.-ek már jóval a tridenti zsinat előtt mindenütt léteztek, de, jóllehet a Gergely-féle szertartás szolgált nekik alapul, egymástól igen elütő, oly sok hozzáadással bővítve, hogy az egység tekintetében újjászervezés után való vágy mind hangosabban nyilatkozott nemcsak a baseli és kölni, hanem a tridenti zsinaton is; az utóbbin e célból a zsinati atyák a 18-ik ülésben bizottságot neveztek ki, mely azonban a reá bizott munkát nem fejezhette be, amiért is a 25-ik ülésben határozatba ment, hogy a breviarium, rituale és M. a pápára bizassék. Ez a munka V. Pius alatt be lett végezve; a M. új kiadása 1570 jul. 14. jött ki, ezt követte két revizió VIII. Kelemen és VIII. Orbán pápa alatt.

Forrás: Pallas Nagylexikon