Miszticizmus
(gör.), a tudástól és hittől abban különböző iránya a lelki
életnek, hogy mig a tudás a gondolkodás közvetítésével szerez meggyőződést, a
hit e közvetítés nélkül, néha a gondolkodás ellenére fogad el valamit igaznak;
a misztika egynek érezvén magát a megismerendő tárggyal, közvetetlen
bizonyosságot érez a tárgy az istenség, mely az érzés szerint mindenütt jelen
van, mindenben van és amelyben minden van. Mivoltát tekintve tehát mindennemü
misztika közvetlen megismerés, azaz nem is megismerés, mert a megismerés
föltételezi, hogy a megismerő és megismerendő két külön való, hanem a megismerőnek
a megismerendővel való összeforrása, egyesülése; a misztika nem is teoretikus
elmebeli művelet, a M. élmény, belső esemény. De lényegéből folyik, hogy nem is
rendes állapota a léleknek, hanem estatikus rajongás, amelyről nem is lehet
világosan számot adni, nem lehet leirni magyarázni, közölni. Aki nem élte át,
sohasem is értheti. Nem tartozik a tudomány körébe; fantasztikus, a
panteizmushoz hajló vallási rajongás. A misztika az újplatonizmusban
jelentkezik határozottan, onnét utat talált a kereszténységbe (Dionysius
Areopagisa) s a hitélet külsőségeivel szemben időnkint mint energikus reakció
jelentkezik. Fő képviselői Bernát de Clairvaux, Hugo de St. Victor, de
hatalmasabbak a germán misztikusok: Eckhart mester, Tauler, Suso, Ruysbroek,
később Jacob Böhme, Angelus Silesius, Swedenborg, Baader, Schelling stb. V. ö.
Görres, Die christliche Mystik (2. kiad. 1879, 5 köt.); Noack, Die chr. Mystik;
Denifle, Blumenlese aus den deutschen Mystikern des 14. Jahrhunderts (2. kiad.
Graz 1878).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|