Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
mitológia mythology

Magyar Magyar Német Német
mitológia Mythologie ...

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Mitologia

(gör.) a. m. 1. mitoszok rendszere, 2. mitosz-tudomány. Minthogy pedig a mitosz ez összetételben használt jelentése szerint a. m. monda, rege: a M. (2. értelmében) a mondák, regék, tüzesebben vallási mondák, hitregék tudománya. Mint ilyen az egyetemes és összehasonlító vallástudománynak az a része, mely a mondákba, regékbe foglalt vallási képzetek és tanok eredetét, jelentését kutatja és fejtegeti. A M. tehát kezdeteiben azon értelmi és erkölcsi szükségérzet szülötte, amely az embereket vallási életük fejlődése bizonyos szakában arra készteti, hogy hitregéik elhomályosult vagy visszásnak tetsző elemeit saját koruk uralkodó felfogásával összhangba juttassák. Innen a kezdetleges mitoszmagyarázatok egy közös vonása és egyúttal alaptévedése: e magyarázatoknak többé-kevésbbé mindig az uralkodó szellemi divathoz való simulása. E tévedést csak a M. céljának a szubjektiv helyett objektiv alapra való áthelyezése igazítja ki. Nem is lehet e cél egyéb, mint az, hogy a lehetőségig megállapítsuk, miféle szellemi állapot s ennek előidézőjeképen milyen anyagi életkörülmények szülték a mitoszokban kifejezett vallási képzeteket; nem pedig az, hogy a mitoszokba más, az őket szülő korénál sokkal fejlettebb fokozat uralkodó eszméit magyarázzuk bele. Pedig ezt tették kevés kivétellel az ókor összes mitoszmagyarázói, s ugyane téves úton haladtak a velük vitázó keresztény szentatyák is, az egy Eusebius kivételével, kinek Praeparatio evangelica c. munkája tekinthető jóformán az első kisérletnek az exakt M.-i módszer irányában.

Ami azonban Eusebiusnál (Kr. u. IV. sz.), majd jóval később Spencernél (De Legibus Hebraeorum Ritualibus, Tübinga 1732) és Fontenellenél (De l"Origine des Fables, Oeuvres, Páris 1758, III, 270), De Brossenál (Les Dieux Fétiches, 1760) inkább csak sejtése a helyes útnak, azt csak a századunkban megerősödött antropologia tudományának keretében sikerült megbizható alapon rendszerbe foglalnia. Az antropologiai mitoszmagyarázat főképen egy másik, a közelmultban még uralkodó iskolával vívott harcaiban erősödött meg annyira, hogy ma már tanainak lényegét illetőleg alig van számbavehetőbb ellenfele. A másik a filologiai iskola, mely a szintén századunkban nagyranőtt összehasonlító nyelvtudomány emlőin táplálkozott, de fiatalos hevében amannak még nem is egészen kétségtelen eredményeit is kész igazságoknak véve, részben pedig szerényebb céljain jóval tulmenve, merésznél merészebb egybevetések és elhamarkodott következtetések útvesztőjébe tévedett. E mellett még attól a hibától sem óvakodott, amelyet már az ókori mitoszfejtegetőknek joggal szemükre vet a józan itéletü Eusebius s amelyet az imént abban láttunk, hogy fejlettebb korok eszméit hajlandó a kevésbbé fontolva járó mitologus a megoldásra váró hitregékbe belemagyarázni. Már maga a kiindulópont is, amelyből a filologiai s vele a ridegen történelmi (vagy első hirnevesb képviselőjétől), a Kr. e. 300 körül élt Euhemerostól auhemerisztikusnak is nevezett) iskola kalandos útjaira kel, annyiban helytelenül választott, hogy a mitoszokban csupa allegoriát lát, vagyis rejtett értelmet, más valamit keres mögöttük, mint amit mondanak. Erre az útra pedig csak a fönt említett erkölcsi és értelmi szükségérzet csalhatja a mitoszmagyarázót, amely a hitregéket a maga korának vallásos meggyőződésével vagy bölcseleti felfogásával össze nem egyeztethetőnek találja s vele mégis mindenáron össze kivánja egyeztetni.

Az ókorban, amikor a mitoszok még a többé-kevésbbé uralkodó vallásrendszer szerves tartozékai lévén, mint ilyenek bizonyos kegyelettel voltak elbirálandók, e törekvés minden esetre érthető s igy a belőle származó tévedés is menthetőbb; habár a tudománynak természetesen az ily célu mitoszfejtegetéshez, amely inkább a mitoszok rehabilitációja, mintsem magyarázata, semmi köze sincsen. Vagy legföljebb annyi, hogy a hitregék eredeti értelmének kihámozására irányuló kisérletek sorában ezekről az elhibázott alapon indult törekvésekről is tudomást vesz, de csak azt használja föl belőlük, ami a maga objektiv alapon álló szigorubb birálatát kiállja. Épp oly kevéssé lehet tudományosnak mondani azt a merőben polemikus álláspontot, amelyet a kereszténység egyházatyák az alkonyuló pogányság vallásrendszereinek megitélésében elfoglalnak (s e részben a helyesb sejtelmü Eusebius sem kivétel), midőn a magunk vallási felfogásával ugy vélik a szemükben ocsmány- és megbotránkoztató pogány hitregéket a legjobban megegyeztethetni, ha azokat egyenesen az ördög találmányainak v. legjobb esetben az elhomályosult őskinyilatkoztatás torzképeinek nyilvánítják.

Erre a sokáig uralkodó s még századunkban is föléledt, sőt bizonyos tudományosság látszatába öltöztetett elméletre csak azért kellett itt ráutalnunk, hogy benne egyúttal visszautasítsuk a mitoszmagyarázatnak még egy nevezetesb rendszerét: az u. n. szimbolikusok (Creuzer-féle iskola) tanát, mely nem egyéb, mint ama keresztény egyházatyák naiv felfogásának az összehasonlító nyelvtudomány első, tapogatódzó kisérleteivel érintkező felelevenítése. Századunk elejének uralkodó romantikus áramlata egy ideig dédelgette e tanítást, amely azonban csakhamar megérdemlett kemény leckét kapott az exakt filologiai módszer akkori képviselőitől. (V. ö. Voss s különösen Lobeck, Aglaophamus 1829). Ez az állást foglalt a már érintett etimologiai mitoszmagyarázók többnyire kétségtelenül szellemes, de nem mindig elég alapos egybevetései és következtetéseivel szemben is, amelyek terén a legkiválóbb hirnévre Müller Miksa, az oxfordi indogermanista és vallástörténész tett szert. Ő Kuhn Adalbert nyomain indulva, csakhamar ügyes népszerüsítőkre is akadt, kik tanait persze tulságba hajtva, tetszetős alakban meglehetős elterjedésre juttatták (Cox, Gubernatis) s mindaddig jóformán uralkodtak az összehasonlító mitosztudományban, amig ennek antropologiai iránya (az előbb kálatai után) Tylor E. B. és kivált Lang A. tanításaiban fölül nem kerekedett.

Ha a fenti meghatározás szerint a M. a hitregék tudománya, akkor körébe tartozik természetesen mindaz, ami a hitregék eredetét, fejlődését és jelentését s a bennük kifejezett vallási eszmékből levont összes következtetéseket valamikép megvilágítja. Mindenekelőtt tehát azzal kell tisztába jönnünk, mit tekinthetünk tulajdonképeni hitregének, mitosznak. E szó eredeti értelme, amely csak a. m. mese v. mondás egyáltalán, e kérdésre korántsem adja meg a feleletet. Mint a legtöbb szónál, ugy itt is csak a kiindulópontját jelzi az etimologiai magyarázat annak a fejlődési folyamatnak, amelyen a véle jelölt fogalom addig átment, ameddig oda jutott, ahol a szó értelme egyáltalán kérdésessé válhatott. A mitosz szó jelentése is csak oly korban lehet kérdés tárgya, amikor már maguknak a mitoszoknak az értelme is magyarázatra szorul; tehát amikor már a M. egyik vagy másik módszerü és alapfeltevésü iránya javában virágzik. Ehhez az alapfeltevéshez képest szűkül vagy tágul a mitosz értelme is, sőt másféleképen is módosul, nemcsak fogalmának köre tekintetében. Az ilyen többé-kevésbbé önkényes előfeltevésekhez szabott értelmezés alapján igazán tudományos meghatározását adni a mitosznak nem is igen lehetséges, amiért még az ilyenre való törekvést is ez uton egészen meddőnek tartván, jobb lesz azt a gyakorlatibb eljárást követnünk, amely nem ennek v. annak az elméletnek a keretéhez illeszti a mitosz fogalmát, hanem az összes elméletnek magyarázó kisérleteinek próbakövére vetett mitoszokból igyekszik azt levonni. Ilyenekül legalkalmasabb a görög nép hitregéi, a tulajdonképeni klasszikus és tipikus mitoszok kinálkoznak, amelyeken már a M. legrégibb kora óta napjainkig minden képzelhető magyarázó módszert végig próbáltak. Ami egyébféle mitosz a M. keretének tágultával rajtuk kivül még elemzés alá került, azt is mind a már régebben és első sorban a görög hitregéken kiélesített boncoló eszközök segítségével kezdték széttagolni és fejtegetni.

Ezek a tipikus hitregék pedig szólnak: 1. a világ, vagyis az ember és az emberen kivül lévő vagy csak képzelt dolgok eredetéről, természetéről, sorsáról és rendeltetéséről. 2. Az ember sorsát intézőkül elismert hatalmak kultuszáról vagyis arról, miként lehet e hatalmakat az ember érdekének kedvezőkké tenni, megnyerni, megengesztelni. A mitoszok egyik része e szerint dogmatikus, másika e dogmák alapján álló ritualis magot rejt.

A dogmatikus mitoszok ismét több osztályozást engednek meg. Ez osztályozások egyike, amely egyúttal a mitoszfejlődést is figyelembe veszi, az animizmus legmélyebb, legősibb rétegeiben gyökerező hitregéket vetvén legszélesb alapul, föléjük mind szűkebb körre szorítkozó rétegsorban helyezi el azokat a mitoszokat, amelyek magasb művelődési fok kitevői. Az osztályozás e módja kivált a tágabb körben mozgó összehasonlításnál ajánlatos, ahol segítségével a legszembetünőbben csoportosíthatók a legkülönbözőbb, egymással sem ismert genetikus, sem kimutatható históriai kapcsolatban nem álló népek mitoszainak analog fejleményei. Mig ellenben egy-egy nép hitregéinek osztályozásánál többnyire beérhetjük a határozottabban kidomborodó mitikus képzetek szerint való csoportosítással is, amely a hagyományos keretekhez alkalmazkodik; jóllehet ezeket minduntalan át meg átszövi a magyarázatok különfélesége szerint a Proteus módjára változó jelleg, melyet az ily értelmezéshez képest egy-egy mitosznak, vagy a benne szereplő alaknak az egyes elméletek tulajdonítanak.

Már az eddigiekből is kitetszik, hogy a M. első, alapvető része pusztán leiró; második, erre felépülő része pedig pragmatikus, vagyis oknyomozó és okfejtő. Amannak első sorban a filologia, emennek az etnologia néplélektani része világítja meg az utait. Amott a források kritikáján és helyes olvasásán fordul meg a dolog; emitt pedig leginkább azon, hogy a mitoszba valahogy olyat ne magyarázzunk bele, ami benne eredetének feltételei szerint nem lehet. A mitoszok rituális magvát és a belőlük levont következtetések kultuszban nyilvánuló hatását végül csak a tárgyi régiségek azon beható ismerete alapján deríthetjük fel, amely az archeologia (magasb műveltségü népeknél a műarcheologia, vagy művészettörténelem) segédtudományára utalja a M.-t.

Az egyes népek vagy népcsaládok szerint, melyeknek hitregéit rendszeres egészbe foglalva az eddigi M.-i munkák (többnyire inkább a nyelv-, mint a fajrokonság és kultura-egység alapján) előadni megkisérlik, az egyetemes M.-ának nevezetesebb és legfejlettebb ágai: a görög, a római, a germán s a szláv M. Az árják ősi nyelv- és népegysége alapján az említettek mellett még a kelta, litván (zamaita) és hindu mitikus képzetek összehasonlító, még pedig leginkább nyelvészeti módszerü egybefoglalása és elemzése alkotta meg az eddigelé legtágabb etnologiai körü indogermán M.-t, melyet azonban a fönt jelzett tévutakra vezetett (nagyon is egyoldalu filologiai módszerén kivül) a nyelvi és faji rokonság kötelékével sokszor fölérő kulturai hatások kevésbe vétele vagy teljes ignorálása. Más nyelv- és népcsaládok körében még az ural-altáji, tüzesebben az ugor népek némelyikének, leginkább a finneknek és voguloknak ősvallási képzeteit illetőleg áll legalább az anyaggyüjtés ma ott, hogy olyan értelemben, aminőben szláv és germán M.-ról szólhatunk, az említetteken kivül még a magyar s a többi ugor nép bevonásával az összehasonlító ugor M. körvonalait is megrajzolhatjuk. Legújabban (kivált Goldziher Ignác érdeméből) a sémi népekhez a zsidó s az ebből fejlett mohammedán monoteizmust megelőző mitikus képzetei is gazdagítják azt az anyagot, melyből a legszélesebb antropologiai alapon álló összehasonlító M. az összes vallásos képzetek és ilyekből fejlődött mitoszok közös elemeit törekszik kirostálni.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is