Mohaállatok

(Bryozoa), a Molluszkoideák állatkörének egyik osztálya, melynek képviselőit Ehrenberg először a polipok közé sorolta, a buvárok más része a rotatariákkal egyesítette, mig végre újabban a karlábuak társaságában külön állatkör egyik tagjának tekintik. Külsőleg nagyon hasonlítanak a hidroid-polipokhoz, amennyiben az egyes állategyének különböző forma állattelepekké egyesülnek. A telepek nagyon hasonlítanak a mohákhoz s ezért kapta ezen állatosztály a M. elnevezést. A telepeket alkotó egyes állatkák igen kicsinyek, általában hengeresek és külső burkukkal, tokjukkal (zooecium) szorosan összenőttek. A tok majd szarunemü, majd kocsonyás, majd pergamentszerü vagy meszes; fölül nyitott, néha fedővel (operculum) zárható; de alul sem teljesen zárt, mert finom nyilásokon át közlekedésben áll az egész teleppel s illetőleg a telepet alkotó többi egyénekkel. A tok külső rétegét különben ectocyst-nek nevezik, mig az alatta következő szemcsés réteget endocyst-nek, amelyben izomrostocskák futnak végig és melynek fölülete csillangós, a szájnyilásnál befelé türemlik. A szájnyilás kitolható és szegélyén karélyt visel (lophophorus), amely majd körforma, majd patkóforma és tapogatók alapja. A tapogatók üregesek, a testüreggel közlekednek, fölületük csillangós, vérnedvvel tölthetők meg s a lélekzésen kivül a tápláléknak a szájnyiláshoz való sodrására szolgálnak. Mozgatásukra több izom szolgál. Idegrendszerük sárgás, tojásforma vagy karélyos dúc a száj és alfel között; de van garat alatti és környéki idegrendszerük is. Némelyek szerint még telepidegrendszer is van, amely az egyes egyénekkel közlekedik. Külső érező szerveik nincsenek. Szájnyilásuk a tapogatókoszoru között fekszik, majd nyitott (gymnolaemata), majd felett (phylactolaemata) és rövid garatba vezet. A bárzsing hosszu, csillangós, mig a gyomorbél vakbélszerü, nagy. A vékonybél mell felé kanyarodik s aztán az alfelnél végződik, amely majd a tapogatókoszoruban (endoprocta), majd azonkivül (ectoprocta) fekszik. A gyomorbél az ugynevezett köteggel (funiculus) függ össze. Lélekzésük egész fölületükkel s a tapogatók segélyével történik. Szaporodásuk s a tapogatók segélyével történik. Szaporodásuk ivaros és ivartalan úton történik és legtöbbnyire himnősök; petefészkük a szájnyilás, heréjük a funiculus közelében fekszik s a termékenyítés az anyaállat belsejében történik. Az ivartalan szaporodásnál az ugynevezett statoblasztok játszanak nagy szerepet, amelyek ősz végén sarjadzás útján a funiculusból fejlődnek, lencseformák és levegővel telt, gyűrüben rendeződött sejtektől környezettek. Ezek azonban csupán az édesvizi fajoknál vannak meg, s a fajnak a tél hidege ellen való biztosítására és nagyobb elterjedésére szolgálnak. Kitelelnek s csak tavasszal fejlődnek az anyához hasonlóvá, még pedig meglehetős bonyolódott úton. Több fajnál feltünően módosult egyéneket is találunk, igy a madár csőréhez hasonló ugynevezett avikulariákat, amelyek a zsákmány megragadására szolgálnak, továbbá önkényes mozgásu, ostorforma egyéneket, a vibrakulákat, amelyek a zsákmány szállítását eszközlik és zoëciákat, amelyek a petéket fogadják magukba. Legnagyobb részben tengeriek, de van néhány édesvizi fajuk is, különösen a déli tengerekben van sok és helyhez kötött életet élnek. Manapság mintegy 600 élő fajt ismerünk s már a szilurképződményekben megjelennek s a krétaképződményekben legszámosabbak és számuk 2000-re tehető. Három csoportra osztatnak: 1. Endorprocta Nitsche, alfelnyilásuk a tapogatókoszorun belül esik; 2. Ectoprocta Nitsche, alfelnyilásuk a tapogatókoszorun kivül fekszik; 3. Pterobranchia Cl., melyeknél a tapogatók a szájnyilás két oldalán emelkedő karon két sorban sorakoznak. Az édesvizi fajok az Ectoprocta csoportból valók. A hazai fajokat az Vangel J. tanulmányai után ismerjük részletesebben. V. ö. Pótfüzetek a Term.-tud. Közlönyhöz (1894).

Forrás: Pallas Nagylexikon