Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Monárkia... ----

Magyar Magyar Német Német
Monárkia... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Monárkia

(gör.) a. m. egyeduralmi államforma; az államhatalomnak, uralkodása, a szuverénitásnak egy fizikai személyben összpontosítása. Ellentéte egyrészt az arisztokrácia (l. o.), amelyben az államhatalom önjogulag bizonyos kevés számu kiváltságolt kitünőknek birtokában van; másrészt a demokrácia (l. o.), ahol az állampolgárok összességét, a népet illeti a szuverénitás. A teokrácia, melyet sokan külön államformának tekintenek, tulajdonképen nem más, mint papi arisztokrácia. A szuverénitás ugyanis vagy egyet, vagy néhány keveset illethet, vagy a népnek összességét; s e három lehetőségnek megfelel a három alap-államforma: M., arisztokrácia, demokrácia, melyek mindegyikének lehetnek több fajai és - elfajulásai. Igy az arisztokráciában a szuverénitásban való részesülés alapja lehet születés, magas hivatal, magas kor, papi rend, vagyon (plutokrácia). Elfajulásai az oligárkia és timokrácia, amabban néhány származásánál fogva kitünő, tehát a szorosabb értelemben vett arisztokrata, emebben néhány különösen gazdag család ragadja magához tényleg a főhatalmat, s gyakorol döntő befolyást a kormányzatra. A demokráciánál legfontosabb az antik és a modern v. képviseleti demokrácia között fenálló különbség, a szerint, amint a főhatalmat s az uralkodást tényleg a szuverén nép a maga összességében v. választott helyettesek s képviselők által gyakorolja. Elfajulási a tömeguralom (demagogia) és az utcauralom (ochlokrácia).

A M.-nak lényege nem az, hogy a végrehajtó hatalom élén egy fizikai egyén áll, ami a köztársaságban is a köztársasági elnöknél fenforog, hanem a szuverénitásnak ez egyeduralkodó által nem származtatott, hanem önjogon való gyakorlása. Az egyeduralkodó a szuverénitásnak nem letéteményese, hanem önjogu birtokosa. A M.-nak lényeges ismérveihez tartozik azért az egyeduralkodónak jogi felelőtlensége; személyének szentsége és sérthetetlensége. A szuverénitás önjogu birtoka adja az egyeduralkodónak a felséget (majetus). A szuverénitásnak és a felségnek egy fizikai személyben összpontosulása alkotja ehhez képest a M. lényegét. Ahol a szuverénitás és a felség másnál, jelesül a népnél van, ott M.-ról szó nem lehet, habár a végrehajtó hatalom élén egy fizikai személy állana is, s habár hatáskörét az alkotmány kevésbbé szorítaná meg, mint az alkotmányos M.-kban előfordulhat. Mindezek dacára ez nem M., a hatalom élén álló egyén nem uralkodó, nem monárka, mert nem szuverén és nem felség. Az ellenben, hogy az egyén «Isten kegyelméből» v. «a nép akaratából» monárka, a M. lényegéhez nem tartozik. Jellemző példa ebben a tekintetben az olasz állam, ahol a király mindkét jogalapot felvette címébe, s magát: «Isten kegyelméből és a nép akaratából olasz király»-nak nevezi.

A M. fajait illetőleg meg lehet különböztetni abszolut, rendi vagy arisztokratikus és képviseleti vagy demokratikus M.-t. Az abszolut M.-nak lényege, hogy a monárka az államhatalmat nem csak jogi felelősség nélkül, mert ez mint láttuk, a M.-nak általában lényeges jellege és ismérve, hanem korlátlanul, az állampolgárok befolyásának teljes mellőzésével gyakorolja. Az abszolut M.-nak alapja főleg az ugynevezett legitimitás (l. o.), törvényesség. Nem szabad azonban az abszolut M.-t összetéveszteni a despotiával, zsarnoksággal. A despota (zsarnok) abszolut monárka, de nem minden abszolut monárka despota. Az abszolut monárka nem ismeri el a népnek politikai jogait, de emberi s polgári jogait tiszteletben tartja, s azoknak tiszteletben tartásával magát nem jogilag ugyan, de erkölcsileg felelősnek tekinti. «Sic volo, sic jubeo», ezt mondják az abszolut monárka és despota egyaránt, de az abszolut monárka és despota egyaránt, de az abszolut monárka az erkölcstörvények parancsait elismeri, a despota szeszélyének alattvalóinak nemcsak polgári, de emberi jogait is feláldozza. A rendi M.-ban (Ständische Monarchie) az uralkodó bizonyos korlátoknak van alávetve, s az alatt valóknak bizonyos részvétele a közügyek elintézésében törvényileg és alkotmányilag biztosítva van. De a közügyekben való részvétel nem a népet, a démoszt illeti, hanem bizonyos kiváltságos osztályokat, p. a nemességet, amely osztályok természetesen (s ez már természeti törvény) a hatalmat saját érdekökben igyekeznek felhasználni és kizsákmányolni. Az alkotmány sáncain kivül álló tömeg, a heloták épp oly jogtalanok, mint az abszolut M.-ban, sőt rosszabb sorsuk is lehet, mert a fenkölt szellem s a nemes sziv sokkal gyakoribb a trónon, mint a kiváltságos osztály zömében, ahol annak útját állja az önzés, az ön- és osztályérdek. (L. Arisztokrácia.) A demokratikus v. képviseleti M.-ban az amott a kiváltságos rendeket illető politikai jogok a nemzetet képező népnek összességét illetik, mely azokat nemcsak hogy választott képviselői által gyakorolja, hanem a nemzetek jogai szélesebb alapot, tágabb keretet is nyernek, amint hogy jelesül a nemzetnek az uralkodót megillető végrehajtó hatalomban a miniszteri ellenjegyzés s miniszteri felelősség (l. Minisztérium) útján részesülése egészen a modern képviseleti M. alkotása. (L. még Demokrácia.)

A trónra jutás módját tekintve a M. vagy örökletes, melyben az uralkodás s a trón bizonyos családban a megállapított örökségi rend szerint átszálló; vagy választási, melyben a monárka az arra jogosultak által történt választás alapján szerzi meg a szuverénitást. Hogy az örökletes és a választási M. között melyiket illeti az elsőbbség, hogy a nemzeti érdekek szempontjából melyik célszerübb és megfelelőbb, az iránt sokat vitatkoztak. a szakférfiak. A pro és contra felhozni szokott érveknek felsorolását azonban mellőzhetjük annyival inkább, mert a választási M. pártolóinak főérvét, hogy csak a választás biztosíthat a nemzetnek hivatása s feladata magaslatán álló, az uralkodáshoz szükséges erények és képességekkel biró fejedelmet; mert a fejedelmi családok sem kerülhetik ki az emberiségnek közös törvényét, s a gondviselés nem ruházza fel mindig az erényeknek egyenlő mértékével azokat, kik születésöknél fogva uralkodásra hivatvák, a tapasztalat megfosztotta élétől, mert bizonyítja, hogy a választás éppen nem feltétlen biztosítéka annak, hogy a trónt a legérdemesebb egyén nyeri el. És mert ha nem is vesszük tekintetbe egyrészt a választási rendszernek árnyoldalait, a választással járó s az országot lángba borítható belviszályokat, s az interregnum veszélyeit és hátrányait, másrészt az örökletes M. fényoldalait s előnyeit, amelynek között az uralkodóház és a nemzet között az együvé tartozás érzete által kifejlődő érdekközösség és szolidaritás, az uralkodásnak egysége, következetessége, ereje és állandósága, a kegyeleti viszony a nemzet és uralkodó között nem a legutolsó helyet foglalják el: a kérdés fölött jogérvényesen döntött a történelem az által a tény által, hogy a választási M.-k mind elenyésztek. Magyarország örökös királyság. Tisztán s határozottan szabályzott trónörökösödési rendszerint, mely az 1723. I. és II. t.-cikkekben, az ugynevezett pragmatica sanctión (l. o.) alapszik. De örökös királyság volt mát azelőtt is, minden esetre az alaptörvényi jelleggel biró 1687. II. és III. t.-cikkek óta, amelyek az örökösödési rendet az uralkodóháznak, de csak férfiágára, megállapították és az elsőszülöttség alapján szabályozták. a régibb időkre nézve alapvető munka, mely a mult század közepe óta felmerült különböző véleményeltéréseknek véget vetett, s a kérdést a magyar közjog alapján kétségtelen világításba helyezte Cziráky Antal M. gr. 1820. Budán (névtelenül) megjelent értekezése: Disquisito historica de modo consequende summum Imperium in Hungaria a primordiis monarchiae in haec tempora.

A M. világtörténeti fejlődésében - a részletekre nem nézve - meg kell különböztetnünk 1. az ókori M.-kat, melyeknek kimagasló alakzata az ó-római császárság, amely Julius Caesar s főleg Octavianus Augusztus alatt érte el fejlődésének tetőpontját s melyeknek közös jellemvonása az emberek egyéni jogait is abszorbeáló hatalomtelj, mely e jelmondatban: Quod principi placuit, legis habete vigorem - törvényerővel bir az, ami a fejedelemnek tetszik - megdöbbentő kifejezésre jut (l. Cezarizmus). 2. A középkori M.-t s ebben egyrészt a frank királyságot, kiválólag magánjogi (patrimonialis) szerkezetével, s kitünőleg keresztény vallásos egyházi irányával; másrészt a hűbéri, feudalis M.-t, a hűbéri viszonyon alapuló személyi hűség kötelmével s az arisztokráciának tulsúlyával, mely mellett az uralkodói hatalom egysége nem ritkán puszta alakisággá fajult. 3. Az újkori (modern) abszolut M.-t, mely a XV-XVI. sz.-ban felmerülve, Franciaországban XIV. Lajos alatt virágzásának tetőpontjára emelkedik, s ennek a fejedelemnek mondatában: L"Éat c"est moi (az állam én vagyok), emberibb irányban abban a mondatban: Tout pour le peuple, rien par le peuple (mindent a népért semmit a néppel) s a most kétértelmünek vehető, de akkor a fejedelmi teljhatalom kifejezésére használt mondatban: Le roi est le premier serviteur de l"État (a király az államnak első szolgája) találja jellemzését; végül 4. a képviseleti M., mely a XVII. sz. végén Angliából indulván ki, az autokratikus Kelettel határos vidék kivételével, a XVIII. sz. végén diadalra jutott szabadsági eszmék hatása alatt az egész Európát meghódította, s az államférfiak tulnyomó többségének nézete szerint az az államalkat, amely Európa jelen fejlődési fokának legjobban megfelel, mert mig egyrészt érvényesíti azokat az előnyöket, amelyek a M.-t a többi államformáktól előnyösen megkülönböztetik, s amelyek kellően, legalább legbiztosabban csakis a M.-ban érvényesülhetnek; másrészt a nemzetnek az államhatalomban részesítésével szerencsésen kikerüli az abszolut M. veszélyeit, amelyekre Montesquieu és Guizot helyesen utalnak; amaz azzal, hogy aki a hatalomnak birtokában van, természetes hajlammal bir arra, hogy a hatalommal visszaéljen; emez, midőn azt mondja, hogy az abszolut M.-nak épp az az átka, hogy az egyént oly magasra helyezi, hogy elszédül, s az alatta állók alig mernek reá feltekinteni, ami aztán könnyen arra az eredményre vezet, hogy a fejedelem Istennek tekinti magát, a nép pedig bálványozásra sülyed! Érvényesíti a nemzetfelségnek nagy eszméjét, amely szerint az államhatalom egyedüli forrása a nemzet akarata; az abszolut M. fenemlített elvével szemben: Tout pour le peuple, rien par le peuple, diadalra juttatja a méltóságának, hatalmának öntudatára ébredt néphez egyedül méltó épp ellenkező elvett: Nihil de nobis, sine nobis! (Semmi se történjék rólunk, mi nélkülünk). L. Képviseleti rendszer, Főrendiház és Felsőház.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is