Műfordítás

szépirodalmi művek áttétele egy nyelvből a másikba. Az ily fordítás már céljánál fogva sem törekedhetik másra, mint hogy a fordított mű ugyanazt a hatást tegye, azt a gyönyörérzetet keltse, amit az eredeti. Ebből következik, hogy költőt csak költő, lirai költőt csak lirai költő, gazdag képzeletü költőt szintén gazdag fantáziáju költő fordíthat méltókép, s általán a kongenialitás a költő és a fordító közt szükséges előfeltétel. Azt az elvet, hogy a fordított mű eredetijének hatását tegye, a hűség követelményének mondjuk. A hűséget kereshetjük vagy tisztán a tartalomban, vagy az előadásban (nyelv és nemeiről vitatkoznak, rendszerint kétféle fordítást szoktak megkülönböztetni: anyagilag hű és alakilag hű fordítást. Mivel a szépműnek külső alakja is jelentékeny tényezője a hatásnak, mindenesetre kivánatos volna, hogy eredeti alakjuk szerint legyenek áttéve más nyelvre. Azonban ezek a formai elemek nagy részt csak egy nemzet körére s egy nyelvre vannak korlátozva, ugy hogy egy más nyelven utánzásuk technikai nehézségekbe ütközik, melyeket gyakran le sem győzhetni, de ha a technikai akadályok elháríthatók is, az illető formák (ritmusok) a másik nyelv közönsége előtt érthetetlenek, hatástalanok, tehátnem felelnek meg annak a célnak, hogy az eredetinek hatását tegyék. Ezért nem helytelen azok okoskodása, kik a tartalmi hűséget tevén elsőnek, azt követelik, hogy például a görög nemzeti epikus formát adjuk vissza a mi epikus nemzeti formánkkal, a Zrinyi-verssel, mely elég naiv lehet (mint a Toldi elődásán látni); csakhogy itt meg könnyen tulságos magyaros ízü lesz a fordítás (Baksay Iliász-fordítása). Azt lehet mondani, hogy az anyagi hűség mulhatatlanul szükséges, az alaki pedig lehetőleg (Kazinczy mind a kettőt megkivánta; szerinte «sz a mesterség, hogy ugy, nem hogy azt»). A M. közvetíti a népek szellemi termékeit, s nagy jelentősége van az irodalmak történetében és fejlődésében. V. ö. Radó Antal, A magyar műfordítás története (1772-1831. (Egyet. Philol. Közl., VII. 1883).

Forrás: Pallas Nagylexikon