Nagy-oceán

(Csendes-tenger, Pacific-Oceán, Océan Pacifique), Ázsia, Ausztrália és Amerika közt elterülő világtenger, amelynek É-i határául a bering-szoros, D-i határául a déli sarkkört tekintik, az Atlanti-oceántól a Hoorn-fokon átvonuló, az Indiai-oceántól pedig a Liuwin-fokon átvonuló délkör választja el. A Khinai-tengert és a keletindiai archipelagust leszámítva, területe 161 125 673 km², azaz több mint az öt kontinens együttvéve. Átlagos mélységét Krümmel 3912 m.-re teszi. É-i részében nagy, 6000 m.-nél mélyebb depresszió van (Tuscarora-mélység), amelynek Ny-i részében találtak 8513 m.-nyi mélységre. Hasonló nagy, de kisebb terjedelmü mélység van a D.-amerikai kontinens közelében is. D-i része ellenben nagy mélyedésekben szegény. Az áramlatok mutatnak némi analogiát az Atlanti-oceán áramlataihoz. A passzátok az egyenlítő mindkét oldalán benne is Ny-felé hajtják a vizet. Ezen Ny-i irányu áramlatok É-i határa az É. sz. 24°, D-i határa a D. sz. 26°. E határok azonban, mint az Öböl-áramlatnál, az évszakok szerint változnak. Ezeken kivül a sík tenger csaknem teljesen nélkülözi az áramlatokat, de a kontinensek partjai mellett több helyütt teljesen ki vannak fejlődve. A Kuro-Szivo Japán partjai mellett meleg vizet visz É-felé. Folytatása É.-Amerika Ny-i partjain az aránylag meleg éghajlatban érezteti hatását. Az É.-Amerika K-i partján érezhető hideg áramlathoz hasonlít a N.-ban az Ohocki-tenger hideg áramlata, amely csaknem Koreáig jut el. Új-Dél-Wales partjain D-i áramlat, Ausztrália D-i partjain pedig K-i áramlat észlelhető, amely az előbbit Új-Zéland felé tereli el. A D. sz. 30°-tól D-re a szelek a vizet D.-Amerika nyugati partjai felé hajtják; ebből Patagonia partjain D-felé vonuló áramlat keletkezik; ugyanez a körülmény támasztja a hideg Peru- vagyis Humboldt-áramlatot, amely a Galapagos-szigeteken tulra terjed és az egész partvidékre oly jótékony hatást gyakorol. A Peru és Chile partjain ismeretes ködöket e hideg áramlattól származtatják. A hőmérséklet a felszinen az É. és D. sz. 28° között általában nem kevesebb 20°-nál, kivéve a perui áramlatot és Kalifornia partvidékét. Az egyenlítői ellenáramlatban azonban a viz ennél is melegebb; és ebben a vizben találhatók meg legnagyobb mértékben a zátonyépítő korállok életföltételei. Jellemzők még a N. Ny-i részében azon mély medencék, amelyeket tenger alatti földhátak fognak körül és a vizcirkulációtól elzárnak. Ilyen földhát köti össze mintegy 2600 m. mélységben Japánt a Bonin-szigetekkel, Marianákkal és Karolinákkal és 8400 m. mély medencét fog körül; hasonló földhátak fogják körül a Koráll-tengert, a Mindorói-, Celebeszi- és Szulu-tengereket. A szelek iránya is hasonlít nagyjában az Atlanti-oceán szeleinek irányához. Az É. sz. 25° és a D. sz. 25° közt tulnyomóak az ÉK-i és DK-i passzátok, amelyeket azonban egy az atlanti-oceáninál keskenyebb szélcsendöv választ el. É.-Amerika Ny-i partjai mentén csaknem állandóan gyenge, É-i és D.-Amerika Ny-i partjain csaknem állandóan D-i szelek fujnak. A N. Ny-i részei a monszunok övébe esnek. A magasabb szélességi fokok alatt Ny-i szelek az uralkodók. Az első európai ember, aki a N.-t megpillantotta, Vasco Nunez de Balboa; tulajdonképeni fölfedezője pedig Magalhaes; végre az első, aki Ny-ról K-felé rajta áthajózott, 1565. Urbaneta szerzetes és hajós volt. Első átkutatói közt azonban kétségkivül Cook foglalta el az első helyet. Rendes hajójáratok azonban csak akkor indultak meg, midőn az ausztráliai gyarmatok virágzásnak indultak. Az első rendes gőzhajójáratot Panama és Sydney közt rendezték be; azóta azonban nemcsak az ázsiai és amerikai partok közt járatnak rendes hajókat, hanem számos nagyobb európai hajózó társaság hajói is fölkeresik a partjain épült nagy kikötővárosokat.

Forrás: Pallas Nagylexikon