Nagyherceg
(ném. Grossherzog, franc. grandduc, ang. grand-duke, olasz.
granduca). A német és az idézett nyelvek e cím alatt ismerik a király és herceg
között álló személyt. Legelőször Olaszországban merül fel, hol V. Pius pápa
1569-ben I. Cosimo firenzei hercegnek adományozta e címet. Midőn 1669. Toscana
megalakult, a toscanai uralkodó vette föl e címet a királyi fenség
megszólítással együtt. 1805. Napoleon császár sógorának, Muratnak, mint a bergi
nagyhercegség uralkodójának adományozta e címet, 1806. pedig a bedeni válsztó,
a hessen-darmstadti tartománygróf és a würzburgi választó vették fel e címet,
csatlakozván a rajnai szövetséghez. A bécsi kongresszus határozata értelmében a
N. cím Hessen-Darmstadt, Baden, Szász-Weimar, Mecklenburg-Schwerin,
Mecklenburg-Strelitz és Oldenburg (utóbbit 1829 óta) uralkodóit illeti meg. A
N. címet viselik még az osztrák császár mint Toscana és Krakó, a porosz király
mint az alsórajnai vidék és Posen N.-e, és a német-alföldi király mint
Luxemburg N.-e. Megmaradt azonkivül e cím a Habsburg-Lotarintiai háznak
Toscanában uralkodott ágánál. A N. fia, illetve prezumtiv örökösének címe az
örökös N. Az orosz cár címében szintén előfordul, mint «veljikij knjazj
Szmolenszka, Ljitvy, Podolii i Finlandii» (Szmolenszk, Litvánia, Podolia és
Finnország nagyhercege), de főképen a cári uralkodóház belső tagjait illetik e
címmel. Ezek rangi címe viszocsesztvo (magasság), mig a cári házzal rokonságban
levők címe egyszerüen herceg (illetőleg hercegnő).
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|