Német nyelv

legtágabb értelemben véve az a nagy ága az indogermán nyelvtörzsnek, melyet máskép germán nyelvnek nevezünk (l. o.), szűkebben véve mindaz, amit nyelvi téren a fentebbi kereten belül a skandináv nyelvekkel szembe állíthatunk; tehát a nyugati germán nyelv, ide értve az al- és felnémeten kivül még a hollandiai nyelvet (l. Németalföldi nyelv és irodalom), a fríz és angolszász (angol) nyelveket. Még szűkebben és legszokottabban jelenti a N. mindama nyelvjárások összegét (természetesen az irodalmi nyelvet is ide értve), melyeket nemcsak a tulajdonképeni Németországban, hanem mindama területeken beszélnek, ahol a felnémet nyelv az irodalomak eszközéül szolgál. Ily felfogás szerint a N. csak egy része a germán nyelvek azon (nyugati) ágának, melynek csoportja a megoszlást megelőző időben magában foglalta a frízek, angolszászok, szászok, frankok és a felnémet törzsek (bajorok és alemannok) nyelvét. Ebből a csoportból a történelmi események folytán az angolszász nyelv vált ki legelébb (V. sz.), majd a többiek is két csoportra oszlottak, még pedig a VII. sz.-ban, melyen tul a N. keretén belül meg kell különböztetnünk az alnémetet és felnémetet. Ezt az elszakadást egy sajátszerü hangváltozás (németül Lautverschiebung, magyarul Petznél hangmozdítás, Lindnernél hangváltás) okozta; a második a N. életében (l. Grimm törvénye és Germán nyelvek). Ez különösen a kemény mássalhangzókat (t,p,k) érintette, melyek a szó közepén sziszegőkké (spirans) lettek, holott a szó kezdetén vagy a szó közepén hangzó után egészen más alakuláson mentek által (t-ből z, p-ből pf, k-ból ch). Példák az előbbire: gót tiuhan, ófelnémet ziohan, újfelnémet ziehen; gót swarts (ószász swart), ófelnémet swarz, újfelnémet schwarz. A lágy hangok közül a germán d szenvedett változást (gót dags, ófelnémet tac), b és g megmaradtak. A hangmozdítás folytán a felnémet annyira elszakadt nyugati germán rokonaitól, különösen a szász és alsó-frank nyelvektől, hogy ezeket alnémet nyelv néven szokás összefoglalni. Az alsó-frank nyelv, mely a hangmozdítástól teljesen érintetlenül maradt, a vagy frank néptörzs északi népeinek ajkán élt, holott a déli törzseket (a tulajdoképeni Frankonia, Pfalz és Rheingau) egészen a felnémet nyelvterülethez számíthatjuk. Átmenetül ott van a közép-frank nyelv (Triertől és koblenztől egészen Aacsen és Düsseldorfig), mely lényegében felnémet, de a szóvégi s helyében t-t mutat (dat, wat). Az alsófrankból lett előbb a közép-németalföldi, újabban a hollandi nyelv.

A mai német irodalmi nyelv keletkezése szempontjából (l. alább) fontos a közép- és alsó-frank nyelvek szomszédja: a szász nyelv. Legrégibb formájában (ószász) találjuk a IX. sz.-beli Heliandban (l. o.). A XIII. sz. óta irodalmat fejleszt, mely 1621-ig fenntartja magát; ezt az irodalmi nyelvet közép-alnémetnek nevezzük. Életképesebb és nagyobb szerepre termett volt nálánál a felnémet, melynek három korszaka közül az ófelnémet a VIII-XII. sz.-ra terjedő nyelvemlékeket foglalja magában. Jellemző tulajdonai a ragok hangzóinak teljessége és a ragozás dúsabb alakjai. Példa az elsőre: gibu, gibis, gibit (közép-felnémet gibe, gibest,gibet), az utóbbira a hano (kakas) szó dekliációja (egyes szám genitivus hanin, dativus hanin, accusativus hanun; közép-felnémet hane, hanen, hanen, henen). Fejlődésére nagy hatással voltak a latinból szolgai módon eszközölt fordítások. Három dialektusa közül (frank, bajor és alemann) kivált az utóbbi fontos (st.-galleni kolostori irodalom). A közép-felnémet nyelv fejlődését jellemzi a tőszótagot követő hangzóknak e-vé való gyöngülése. A közép-felnémet nyelv, vagy (amint újabban róla meggyőződtek) nyelvek mindaddig érvényesülnek, amig a kancellária irásmódjából (l. alább) a XV. sz. második felében ki nem alakul az általánosan érvényes irodalmi nyelv. A közép-felnémet keretén belül a következő nyelvjárások ismethetők fel, melyeket (minthogy külön-külön irodalmat termettek) külön nyelveknek is tekintenek: a) a felnémet nyelvek (alemann, sváb és bajor). Ezen irták a régibb német irodalom legkiválóbb termékeinek egész sorozatát, a Nibelung-éneket és Kudrunt; Hartmann von der Aue, Gottfried von Strassburg, sőt még a frank eredetü Wolfram von Eschenbach is ezen irták műveiket; b) a középnémet nyelvek, melyek ismét keleti és nyugati csoportra szakadnak; amahhoz tartozván a türingiai, felső-szász, sziléziai nyelvek és a német lovagrend egykori tartományainak nyelve; ehhez a frank nyelv a maga tájszólásaival. De az irodalom nyelve a közép-felnémet korban (XII-XV. sz.) még mindig nagyon közel áll a tájnyelvekhez; mihelyt az utóbbiaktól elválik és föléjük emelkedik, beköszönt az újfelnémet korszak. Ezen korszak nyelvének jellemző tulajdonai: a közép-felnémet rövid hangzóju szótövek hangjának meghosszabbodása (w?c-ből weg, gr?p-ból Grab), továbbá az i, u, a hangzóknak ei, au és äu-vé való változása (zit-ből Zeit, mus-ból Maus), egészben véve pedig az, hogy az irodalmi nyelv ezentul külön fejlődik a művelt osztályok ajkán, szinpadon és iskolában, szószéken és papiron, holott a nyelvjárások szintén külön fejlődnek és fejlődésüknek megfelelő speciális irodalmat is teremtenek (l. Német nyelvjárások). A német irodalmi nyelv, bár az idők folyamában maga is sokszoros változásokon ment keresztül, s teljes egységéhez csakis a XVIII. sz. közepén jutott, lényegében ma is az a nyelv, amelyet Luther Márton használt, de melyről maga is elismeri, hogy a szász kancelláriától vette kölcsön, mint amelynek nyevét «az összes német királyok és fejedelmek megértik», s amely «alkalmas, hogy felső és alsó németek egyaránt használják». A német irodalmi nyelv tehát a papiron keletkezett alkalmas kifejezések és fordulatok összevegyítéséből, melyekhez egyaránt járult az al- és felnémet, de kiválólag az osztrák tájszólás és ennek irodalma. S igy a nyelv lett a nagy német törzsnek összekötő kapcsa, jóval elébb, semmint szerencsés világtörténeti helyzetek a politikai egységet meghozták.

Forrás: Pallas Nagylexikon