Német nyelvjárások

e néven értjük a német nyelc (l. o.) régi tájszólásainak továbbfejlődését, amint az mai napig a nép ajkán él. Már e meghatározásból látjuk, hogy tulajdonkép szintugy oszthatjuk fel őket, ahogy a német nyelv régi tájszólásai az irodalmi nyelv kialakulása előtt csoportosultak. A két fő csoport itt is az alnémet (plattdeutsch) és a felnémet (hochdeutsch), mely utóbbi ismét felsőnémet és középnémet csoportra oszlik. A két utóbbinak természetesen határai vizrajziak: a Rajna völgyében a Murgnak alsó folyása; az Oosbach és Schwarzbach; azontul a Teinach, odáig, ahol a Nagolddal egyesül; a Neckartól a svábföldi Rezatig, a Rednitz és Pegnitz mentén egészen az utóbbinak forrásvidékéig, majd a Fichtel-hegység É-i szélén a Schwesnitz forrásáig, végül az Érchegység alján Klösterléig s az Eger mentén Launig, ahol szláv nyelvterülettel határos. A felnémet tájszólás jellegzetes tulajdona a régi kettőshangzóknak (ie, ue, üe) megmaradása, holott a középnémet és alnémet közt nyelvészileg a hangmozdítás (Lautverschiebung, l. Német nyelv) teszi a határ alapját (földrajzilag egyezvén Frankonia és Szászország természetes határával). Tovább folytatva a N. felosztását, a következő csoportokat kapjuk: a) Felnémet nyelvjárások, még pedig egyfelől az alemannok (svábok), másfelől a bajor-osztrákok; határuk a Lech folyó. Az irodalmi nyelvhez az utóbbi áll közelebb, de azért ősrégi formái vannak (p. a dualis) és a kicsinyítő képzőkben jellemző alakokat tüntet fel (bajor -el, -erl; alemann -li, é le). A lényegében rajnamelléki alemann nyelvjárások részint felsőalemannok (első sorban a svájciak), részint alsóalemannok (Basel, Elzász, Badennek D-i része). Amazoknak nyelvét az irodalomban különösen Hebel (l. o.) használta, az utóbbiakét Mähly, Arnold, Stöber. A bajor-osztrák nyelv keretén belül (melyeknek közös jellemvonása, hogy tiszta felnémet a-ja nincs, hanem középhangja a és o között) ismét különválik a torili, salzburgi és osztrák dialektus, nemkülönben a Cseherdő lakóinak tájnyelve. Az osztrák dialektus jelentékeny irodalmi neveket mutathat (Castelli; Seidl, Rosegger). b) A középnémet nyelv sorában az első felosztás a frank nyelv terén tehető (K-i és Ny-i frank, amaz a Majna felső, emez ugyanannak középső folyása mentén). A Saale és Werra mellett találjuk a hennebergi dialektust (Zit Zeit és Hus Haus helyett); az Ulster völgyében a Rhön-nyelvet (Häusle); a Ny-i frank csoportban a rajnait, a középső frankban a luxemburg-lüttichit, treirit, külnit és alsó-hessenit. Ugyancsak a középnémet nyelv tagjai a türingiai, felső-szász (meisseni) és a sziléziai. c) Az alnémet nyelvek csak két csoportot alkotnak: a vesztfáliait (nyugatra a Wesertől) és az alsó-szászt (a Weser és Elba között), de jelentékeny irodalmat fejlesztettek, melyből elég Fritz Reuterre utalnunk. A fentebb elsorolt N.-hoz tartoznak a magyarországi N. is, melyek azonban korántsem találtak rendszeres kutatókra és azért csak hozzávetőleg sorolhatók valamely N.-i csoportba (földrajzi elhelyezésüket l. a Magyarország a c. térképén: Magyarország népessége anyanyelv szerint). Ez idő szerint a nyelvtudomány a magyarországi N.-ban három csoportot különböztet meg: az erdélyi és szepesi szászokat, az észak-magyarországi németeket és a többi magyar földön élő németeket. Az erdélyi szászok nyelvét a moseli frank nyelvjáráshoz sorozzák, az észak-magyarországi németekét a keleti középnémet nyelvjáráshoz; a többit a bajor-osztrák csoporthoz, holott már a telepítés ideje különbséget mutat, de különös tünetekkel térnek el a hiencek, krikehájok (l. e kettőt külön is), soproni «ponzichter»-ek és németprónai svábok nyelvjárásai. De ez parlag mező a kutatás terén, mely emberére vár.

Forrás: Pallas Nagylexikon