Német zene

Történelmi fejlődés tekintetében a N. épp oly fázisokon ment keresztül, mint ős forrása, az olasz s vele párhuzamosan a francia zene. A zene az olaszoknál már virágkorát élte, mikor a németeknél még csak a bölcsőben feküdt, vagy legfeljebb amazt utánozta gyermeki gagyogással. De a XVII. sz.-ban már feleszmélt passzivitásából, a XVIII. sz.-ban már vezérszerepet játszott, a XIX. sz.-ban pedig magához hódítja az egész világot. Ebbeli szereplésében a sors is nagyon kedvezett neki, időnkint oly kimagasló géniuszokkal ajándékozván meg, kik átformálták s reformálták a zenét minden fajában, ugy szellem, mint tartalom s forma tekintetében.

Ha a történelmi fejlődés fázisait tekintjük, azt találjuk, hogy a N. is a keresztélység fokozatos megszilárdulásával s kihatóságával tartott párhuzamos fejlődési lépéseket. Az ősgermán nép zenei álláspontjára nézve épp ugy hiányzik minden megbizható hiteles adat, mint más népeknél. Csak annyit tudunk felőle, hogy az ősgermán nép is énekkel hódolt pogány isteni oltáránál, hogy hadi s házi hangszerekkel is rendelkezett, minők voltak a dobok, trombiták, cintányérok, kobzok s valószinüleg a keltáktól s a rómaiaktól kölcsönzött sípok, fuvolák és hárfák. De mindezek alkotó részeiről s énekeik, dallamaik jellegéről semmi hiteles adat nem maradt fenn. A keresztély vallásnak a germánok által való felvétele azok zenéjére is átalakító hatással volt. A római egyházi énekek lettek náluk is irányadók s templomaikban az orogonahangszer is használatba jött. Az egyházi énekek művésziesb kezelése utána IX. sz.-ban kiható lépések tétettek Maurus Rhabanus által, kinek tanítványa: Johannes, önálló szerzeményekkel is fejlesztette, s aki egyszersmind mint tanár is nagy tevékenységet fejtett ki Würzburg, Reichenau, St. Gallen s más városokban. A német eredeti egyházi énekek rendesen a népdalokra támaszkodtak. A német nyelv, az egyházi énekek s a hangszerek fejlesztése az általános zeneművészet fellendülését is eredményezték. Németországban, melyből a kiváltságos osztályok s a középkori Minnesängerek (l. o.) is kivették a maguk részét különböző dalnokversenyek alkalmával, melyekből különösen fenmaradt történelmileg a XIII. sz. elején (1206) megtartott hires wartburgi dalnokverseny, melyet Wagner Rikárd Tannhäuser operájával örökített meg. A német pedantizmus s a mesterségek terén náluk kifejlődött céh-rendszer aztán a zene mezején is megtermette náluk a nem igen épületes gyümölcsöket, ami Németországban a XIV-XV. sz.-beli mesterdalnokok (l. o.) szövetkezetére vezetett. Nagy lendületet adott a N.-nek a reformáció is, s különösen annak kezdeményezője: Luther Márton, aki az egyházi korál mellett a népdal elemet is bevitte a templomba s megteremtője lett a korál-irodalomnak, mely másfél századon keresztül a legszebb dallamvirágokat termette. Vele együtt kifejlődött a figurális korálzene is, mely téren egy Gallus Jakab, Schütz, Vulpius, Pretorius s mások maradandó becsü termékeket hagytak hátra. A harmincéves háboru alatt jó ideig szünetelt ugyan a zene komolyabb művelése Németországban, de amint Olaszországból oda is átcsapott az operai zene éltető szele, a német zeneirók e téren sem maradtak tétlenül Schütz Henrikkel az élükön. A hosszu háboruskodás után azután újult erővel fogtak a németek a zene fejlesztéséhez. Ezt nagyon elősegítette a más művelt nemzetekkel való bensőbb érintkezés, különösen az olaszokkal, kiknek dallamos zenéje mind nagyobb hódításokat tett a német fejedelmi udvaroknál, a hazai zene háttérbe szorításával. Ez áramlattal szemben is akadtak német zeneirók, kik hatásosan voltak képesek az idegen ízléssel versenyre kelni, mint a nagy elméleti tudományu s hires zeneiró Fux Bécsben s az első jelentősebb operairó: Keyser Hamburgban (1680-1725). A XVIII. sz. azután nagy vívmányok és kimagasló jelenségek központjává tette a német muzsát egy Bach Sebestyén és Händel Frigyes elévülhetetlen becsü termékeivel (1725-60). E két lángész lett aztán megteremtője s megtermékenyítője a német szellemnek a zenében. Az ellenpontozatos műformák, az egyházi zene, az oratorium, az opera, a kantate ez időben oly magasságot ért el Németországban, melyet sem azelőtt, sem azutá nem tudtak más nemzetek elérni. E korszak legelőkelőbb képviselői közé sorolhatók még: Hasse, Graun, Teleman és a sokoldalu Matheson, ki egyszersmind a német zenészeti kritka, esztetika és történelem ősapjának is nevezhető; majd fellép a nagy Bach Sebestyén méltó fia, Fülöp Emánuel, ki újjá teremtei a zongoravirtuozitást, korszakot alkot a zenepedagogia terén s a modern insturmentális zenei formáknak - kiváltképen pedig a szonátának - lesz megalapítója. Az olasz és francia drámai zenével szemben a XVIII. sz. vége felé Gluck Kristóf lesz irányító az operai irány terén, aki mellett a Magyarországon is működött Dittersdorf is (kivált a komikus opera terén) jelentős részt vesz ki magának e műfaj fejlesztésében. Az 1780-1800. terjedő korszaka a N.-nek Haydn József és Mozartban kulminál, kik arra felteszik a koronát, melynek ragyogása kihat az egész világra. Az egyházi zene, az oratorium, az opera, a szimfonia, a szonáta, a kamarazene s minden névvel nevezhető isntrumentális műforma a leggazdagabb virágzást termi, melyre a XIX. sz. első negyedéig ráteszi a zárkövet s minden idők legnagyobb zenegéniuszának, Beethovennek kimagaslása és utolérhetetlen teremtő ereje. S a N. hódító hatalma még ekkor sem éri el határát, mert a már megtört utakon tovább terjesztik azt egy Schubert, Weber, Spohr, Marschner, Mendelssohn, Schumann s végre a legújabb korban egy Wagner Rikárd reformjai.

A N. - szöveggel párosulva - dallamilag, prozodice s metrikailag leginkább a trocheus lábra támaszkodik (-?), e mellett legtöbbet használja még az amfibrakisz lábat, három tagu szavaival, (-), melynél rendesen az első rövid szótagot felütésnek (Auftakt) használja. Ennek oka nyelvének prozodikus lejtésében rejlik, miután két és három tagu szavainak tulnyomó többsége e két verslábra támaszkodik; ebből folyik aztán a német szózenének komoly, vontatott, patetikus jellege is, mely a kimért, nehézkes deklamációra a legalkalmasabb. E ritmikai sajátsága visszatükröződik intrumentális zenéjében is, mely e tekintetben is legjobban megfelel az ünnepélyes, komoly hangulatnak. Harmoniai fűzés tekintetében a N. sajátoságához tartozik a különféle hangzatok gazdag, változatos, sokszor kelleténél szövevényesebb felhalmozása, mi által a szólamok polifonikus vezetése válik szükségessé, ez által pedig a tételek tudományos szövése az ő legkarakterisztikusabb vonása. A N. azért etikailag a legtartalmasabb s irodalmában a zene minden válfajában a leggazdagabb hangulatokkal, a legszabályosabb formai kidolgozásokkal s a legváltozatosabb kifejezési hullámzatokkal lehet találkozni. E tekintetben egy nemzet irodalma sem vetélkedhetik vele. A N. szelleme kiváltképen a drámai zene s a nagy formákkal szemben Beethoven, Weber, Schubert, Mendelssohn, Schumann s Wagner alkotásai folytán e század első felétől kezdve uralkodó elemmé vált, s minden irányban annyira bofolyásolja az egész zenevilágot, hogy még a könnyebb vérü s szellemü olaszok és franciák is kénytelenek voltak neki meghódolni s a német szellem elemeivel impregnálni újabb kori alkotásaikat. Újabban a reakció azonban a N. több évi stagnálása, terméketlensége folytán erősen kezd ellene lábra kelni s tért hódítani. Minden nemzeti aspiráció érvényesíteni igyekszik magát szemben a német szellem egyeduralmával s e harc most a század végén a legerősebb forrongásban van.

Forrás: Pallas Nagylexikon