Németalföldi nyelv és irodalom

A németalföldi nyelv az alsó frank dialektus (l. Német nyelvjárások) azon alosztálya, mely most Hollandiának irodalmi nyelve, e néven értjük egyszersmind a Németalföldön és Belgium német részeiben használatos nyelvjárások összességét is. A N. legrégebb korából (IX. század) csak egyetlen töredék, egy zsoltár-fordítás maradt fenn, s csak a XIII. sz.-ban fejlődött ki gazdagabb irodalom: az u. n. közép-németalföldi. Az ezen korbeli nyelv maga három tájszólásra oszlik: a hollandiaira, a flandriaira és a brabantira, a legrégibb ismert emlékeit Heinrich von Veldekének (l. Heinrich18) köszönhetjük, bár legszebben Maerlant (l. o.) műveiben mutatkozik be. E nyelv, melyet azelőtt közönségesen Nederduitschnak hivtak, 1813 (a német-alföldi királyság alapítása) óta Nedrelandsch vagy Hollandsch néven ismeretes; Vlaamsch (flamand) elnevezés inkább provinciális jelentésü volt. A XVI. sz. kezdetén a hollandiai nyelv tulszárnyalja a többi dialektusokat és alapja lesz a mai irodalmi nyelvnek; ez különösen a Rederijker-klubok érdeme, melyeknek tagjai adták a hollandiai nyelv első rendszeres grammatikáját 1584.

Kevéssel előbb (1573) Plantin antwerpeni nyomdász összeállította a Thesaurus Teutonicae linguae-t, melynél becsesebb korrektorának, Cornelis van Kielnek műve: Corn. Kiliani Etimol. Teut. linguae (újra kiadta Hasselt, Utrecht 1777). A históriai alapon fejlesztett filologia megalapítója Lambert ten Kate volt (Aanleiding tot de kennisse van het verhevene deel der Nederduitsche sprake, Amsterdam 1723), ki mellett Huydecoper, a Melis Stoke rímes krónikájának kiadója jeleskedett. Nagy tevékenységet fejtett ki az 1766. alapított s ma is virágzó maatschappij van Nederl. Letterkunde Lejdában; ezzel egyidejüleg Cliguett, Steenwinkel, van Lelijfeld és Hinlopen filologiai kutatásai szépítgették és fejlesztették a N.-t, melynek oktatásában van der Palm közoktatásügyi miniszter (1799-1806) szerzett érdekmeket, amennyiben Siegenbeek nyomán (Verhandeling over de Nederduitsche spelling, Amsterdam 1804) a helyesirást végleg megállapította. Példáját követte Weiland, ki hivatalos nyelvtant (Nederduitsche Spraakkunst, u. o. 1805) és szótárt adott ki. E purista törekvések ellen ugyan többen (különösen Bilderdijk) fölszólaltak, de a viták csak hozzájárultak a N. fejlesztéséhez. Jeles munkásságot fejtettek ki: Ypey, Klinker, Willems, Lulofs, Jager és különösen Brill (Hollandsche spraakleer, Lejda 1846), Belgiumban pedig Willems, David, Snellaert, Bormans, Blommaert, a két Serrure és heremans. Az első teljes középnémetalföldi hang- és alaktant a német Franck (Lipcse 1833) irta, míg Hollandiában Jonckbloet és de Vries vezették e tudományt.

A németalföldi irodalom alig terjedt tul a kis ország határain, legjellemzőbb sajátossága az, hogy a nép gyakorlati irányának és egyéniségének megfelelően nem annyira a költészet szépségeivel és a képzelem merész szárnyalásával hat, mint inkább a mélyen gyökerező vallásosság és a polgári erények dicsőítésére törekszik.

Szépirodalom. A N. legrégibb emlékei az u. n. udvari eposzok, a XIII. századból, melyek tárgyukat a karolingi és az angolszász mondakörből merítik, és mivel kevés kivétellel francia fordítások, alig van irodalomtörténeti becsük. Magasan áll fölöttük az állatmondához tartozó Teinaert (kiadta Jonckbloet, Groningen 1856), az e korabeli németalföldi népköltészet egyetlen eredeti és önálló tehetsége. Midőn a polgári rend hatalomban és tekintélyben megnövekedett, a költészetnek egy egészen új neme támadt, mely főleg latin forrásokból merített és kiválóan dialektikus célokra törekedett. Fő képviselője Van Maerlant Jakab (l. o.) Követője volt Jan Bondale, más néven Jan de Clerc, a XIV. sz. legkivábóbb költője, az antwerpeni törvényszék irnoka, aki két rímes krónikát (Brabantsche yeesten, kiadta Willems, 1839-43 és Van den derden Edewaerd), továbbá számos tankölteményt irt; ezek közt a legjelentékenyebbek: Der Leken spieghel (kiadta de Vries, Lejda 1844-48) és Jans Teesteye (kiadta Snellaert, 1867). A legendák közt, melyek szintén e korban kezdtek divatba jönni, a legkiválóbbak: Theophilus (kiadta Blommaert, Gent 1850); Brandan (kiadta u. az, u. o. 1838-41) és a Beatrijs (kiadta Jonckbloet, Amsterdam 1859). Az e korbeli lirai költészet emlékeiből csak igen kevés maradt fönn; a drámai költészet jelntékenyebb volt. Belőle Hoffman von Fallersleben (Horae belgicae, 6. Köt.) és később Moltzer (1870) adott szemelvényeket.

A XIV. sz. közepe táján kezdett kialakulni a prózai nyelv, melynek első gyümölcse a bibliafordítás (Jan van Tuysbroek, 1350 körül) volt; ugyanekkor a rímes krónikákat, erkölcsi oktatásokat és tankölteményeket a rövidebb lirai költemények, dalok és rögtönzése - melyekben gyakran a mese és a morál együtt volt- szorították ki. A költészet ezen nemét legtöbbnyire vándor dalnokok űzték, kiknek neve Spreker volt; köztük nagy hirnévre tett szert Willem van hildegaersberch (dalait Bisschop és Verwijs adta ki, hága 1870), meg Boudevijn van der Loren, kinek költeményeit részben (Oude vlämische gerichten, Gent 1838 s köv.) Blommaert adta ki. A XV. sz. legkiválóbb költője Dirc Potter, már a középkorban divatos, keretes alakban irta meg Der minnen loep címü művét (kiadta Leendertz Lejda 1845-47), melyben kalandos szerelemi történeteket és erkölcsi oktatásokat kedves és megnyerő modorban adott elő. A nemesi és polgári osztály közeledésével alakultak a Rederijker-klubbok, az irodalmi akadémiák egy neme, melyekben a tagok felolvasásokat, költői versenyeket, sőt szini előadásokat is tartottak. Ezen irodalmi társaságok tagjai közt némi figyelmet érdemelnek Filips van marnix, Derc Coornheert, meg a két kereskedő: Roemer Visscher és hendrik laurenszoon Spiegel; de fő érdemük nem költészetükben fekszik, hanem abban, hogy a burgundi uralom alatt welsh elemekkel kevert anyanyelvüket eredeti tisztaságába helyezték vissza. Mintegy előkészítették az utat a N. három legkiválóbb eredeti költője számára, ezek közt időrendben az első Pieter Corneliszoon hooft, kinek prózája is klasszikus és tömör: egész munkásága pedig új korszakot nyit meg a N.-ban. Utána következik Joost van den Vondel, aki kötői tehetségre még Hooftot is felülmulta; dalai és szatirái méltán sorozhatók a világirodalom remekei közé: eposzai ellenben és drámai több fogyatkozással vannak. Konstantin Huygens, a hires matematikus atyja, különösen nagy nyelvi és irodalmi ismereteivel tünt ki; költeményeiben azonban gyakran keresett, homályos és nehezen érthető. Mellettük a dordrechti jakob Cats inkább a közpép és alsóbb rendü társadalom számára irt. A lirai költészet s az elegia művelésében kiváltak még: Daniel heinsius, a nevezetes nyelvész, Roemer Visscher leányai: Anna és Mária Tesselschade, D. R. Camphuisen egyházi énekeivel; J. J. Starter, az első számottevő erotikus költő; Jeremias de Decker; Joachim Oudaan, ki politikai dalaival ért el nagy hatást; s végül Vonder legtehetségesebb tanítványa, Joannes Antonides van der Goes, kinek De Ijstroom (Amsterdam dicsőitése) cimü köteménye s egyéb darabjai bővelkednek valódi szépségekben, noha gyakran dagályosak. Nevezetes hatást tett e korban a dráma: de a N. mégsem mutathat föl valóban klasszikus tragédiákat, Vondel egyik művét (Gijsbrecht van Amstel) újév napján még most is előadják. Ellenben egészen eredeti és nemzeti alkotás a hollandiai vígjáték, amelynek leghivatottabb művelője G. A. Bredero; kivüle Hooft és Huygens is szép sikereket értek el. A prózát különösen a már említett Derc V. Coornheert emelte a tökély magas fokára, hooft prózája magvas és erőteljes, de sokszor egyoldalu a Tacitus utánzása miatt. A többiek közül G. Brandt, J. van Heemskerk (Batavische Arcadia) és W. Swinnas érdemel említést. A XVII. sz. végén több körülmény közre játszott a N. hanyatlásának előidézésére; a francia protestánsok, akik a nantesi ediktum visszavonása (1685) után elözönlötték Hollandiát, a klasszikus francia irodalomhoz lévén szokva, kicsinyelték, sőt megvetették a N.-t, továbbá a hosszu békére következett tulságos jólétben a különben energikus nép tétlen semmittevésbe sülyedt. Midőn pedig (1780-1814) a háboru ismét kitört, idegen zsoldosok dúlták föl az országot, s a németalföldi irodalom és tudomány csak az 1814-iki béke után vett új lendületet. E szomoru kor költői közül említésre méltók: jan Luyken, a kivál rézmetsző és Jan van Broekhuizen, a legjobb lirikusok egyike; Hubert Corneliszoon Poot népies meg erotikus dalai Vondel és Hooft költői szárnyalására emlékeztetnek. A vígjáték legjelesebb művelői Pieter Bernagie, Abraham Alewijn és Pieter langendijk voltak. Kevesebb szerencsével, bár nagy buzgalommal, művelték az eposzt és a tragédiát, kivételt talán csak a két Zwier van haren testvérrel tehetünk, kik közül Ottonnak De Geusen c. lirai eposza valóban számot tevő alkotás; ellenben Arnold Hoogvliets eposzai ma már egészen feledésbe mentek. A regényirás első példáival is e korban találkozunk, két nő Elisabeth Wolff, szül. Bekker és Agatha Deken élénk tollal és mély emberismerettel rajzolták le koruk társadalmi viszonyait s erkölcseit. Kitüntek a XVIII. Sz. vége felé Rhynivis Feith, ki a vallásos költészetet művelte, és Willem Bilderdijk, aki különösen az epikus műfajban tünt ki. Nagy népszerüségre jutott a XIX. sz. elején Frederik helmers, hazfias dalaival, és H. Tollens családias jellegü költeményeivel. A. C. W. Staring első volt a N.-ban különben kevés számu humorisztikus költők közt is; jeles lirikusok voltak Corn. Loots és Jan Kinker; de mindnyájukat felülmulta Isaak da Costa, kinek Politieke pëzy és Slag bij Nieuvpoort c. kötetei a N. legbecsesebb költeményeit tartalmazzák. 1830-40 táján az új romanticizmus (Byron, Scott, Hugo) nagy hatással volt a N. irányára; különösen Jakob van Lennep volt ezen áramlat úttörője. Mellette Nikolaas Beets, A. Bogaers, E. J. Potgieter, J. A. Alberdingk Thijm, J. J. L. ten Kate, B. ter Haar stb., az ifjabbak közül H. J. Schimmel és P. A. de Génestet értek el nagyobb sikereket, akikhez még a gyermekdalok kedvelt költőjét, heijet is számíthatjuk. A drámában többé-kevésbé szerncsés kisérletet tettek: a már említett Bilderdijk és Schimmel, meg Feith Wiselius, h. van Berg, Hofdijk, J. van Lennep, D. Dekker, van Heyst stb. A próza Brandt óta nagyon lesülyedt, s a kevesek is, kik vele megpróbálkoztak, nem nagy sikereket értek el, köztük említésre méltók: Justus van Effen, O. Z. van haren és a történetiró, jan Wagenaar. A már említett Wolff és Dekken irónők hatása folytán a próza ugyan közvetlenebb és természetesebb lett, de csak egyeseknél, s ilyen volt Arend Fokke Simons. Javulás csak a XIX. sz. közepe táján állott be, Jakob Geel és Petrus van Limburg-Brouver föllépésével; nyomukba léptek: a szintén szatirikus Beets, van Lennep, ki számos regényt irt, Oltmans, több beszélyével, Kneppelhout, Potgieter beszélyeivel, ter Haar, J. Bosscha stb. A későbbiek közül kimagaslanak: Bosboom-Toussaint asszony, J. J. Cremer falusi történeteivel, E. Douwes Dekker (álnevén multatuli), M. P. Lindo, humorisztikus vázlataival, jan ten Brink, mint novellista és irodalomtörténetiró, C. Busken huet kritikai tanulmányaival, C. W. Opzoomer stb.

A tudományos irodalomnak sokkal nagyobb jelentősége van, mint a szépirodalomnak, mert Hollandia, miután kiváló iskolái voltak, már a korai középkorban a tudományok kitünő hazája volt és hires intézeteiből Németországnak meg Franciaországnak nem egy jeles tudósa és államférfia került ki. Legjobb nevük volt az utrechti és a st.-amandi kolostoriskoláknak, mely utóbbiban hucbald (l. o.) tanított, továbbá Lüttich, Lobbes, Stablo, Gemblours stb, intézeteinek, melyek már a XII. sz.-ban is virágoztak. Midőn a legtöbbnyire Benedek-rendüektől fentartott iskolák a renddel együtt hanyatlásnak indultak, a káptalaniskolák (hires volt a mechelni és a doorniki9 léptek helyükbe, melyeket laikusok is látogathattak, s ezek főleg a nemes ifjak kiképzésével foglalkoztak, később pedig (a XIV. sz óta) a polgári körökben alakult testületek (A közös élet testvérei) a keresztény érzület fejlesztése mellett az ifjak nevelését is feladatukká tették, s az egész országban szétszórt iskoláikból elsőrangu tudósok (köztük Agricola Rudolf, Rotterdami Erasmus stb.) kerültek ki. E kiváló tudósok, kik kiképeztetésüket rendszerint Olaszországban fejezték be, az ott éppen akkor újra felélesztett klasszikus kulturát átültették északra is, s ezzel előkészítették a reformáció útját, amellyel egyrészt Németalföldön a tudományok új, hatalmas lendülete vettek, másrészt pedig megkezdődtek a spanyol iga lerázására törekvő szabadságharcok. A függetlenség kivívása után a tudományok tovább fejlődése az egyetemek történetével függ egybe, amelyek, mint a szabad gondolkodás és a reformáció erős várai, csakhamar európai hirnévre vergődtek.

Az egyes szaktudományok közt a legelső és legfontosabb helyet a fiologia (l. o.) foglalja el. A történetirás csak a szabadságharcok kirában (XVII. sz.) emelkedett felül az egyszerü krónikák szinvonalán; az első becsesebb munkát munkát P. E. Hooft, a költő irta. Hozzá legközelebb áll hugo Grotius latin nyelvü munkája; szintén latinul irt ubbo Emmius Fríz hisztorikus is. Terjedelmes ugyan már Gerard Brandt is; de P. Valckenier s Liuwe van Aitzema az érdektelen részletezés miatt csaknem élvezhetetlenek. G. van loon műve silány kompiláció, ellenben Jan Wagenaar monumentális munkája elsőnek vetette meg a históriai kritika alapját; példáját követték Stijl Simon és J. W. te Water meg Kluit Adrián. A költő Bilderdijk könyvét abszolutisztikus szellem lengi át; van Wijn, az állami levéltárak igazgatója, az okmányok és források közrebocsátásával üdvös mozgalmat indított meg, követői közt legnagyobb érdemeket szerzett Groen van Prinsterer. Basnage a zsidók, M. Stuart a rómaik, Dozy a spanyolországi mórok monografikut történeteti irta meg, míg Ysbrand van Hamelsveld mint egyháztörténetiró lett nevezetes. Az irodalomtörténetirás terén becses forrásműveket irtak: Saxe, Wilsen Geysbeek, kinek művét van der Aa kipótolta és tovább folytatta. Önálló, rendszeres irodalomtörténetet csak századunkban irtak; Vries, Willems, van kampen, Siegenbeck stb. voltak az úttörők.

A filozofiában a N. keveset produkált: de mégis nagy érdeme Hollandiának, hogy a szabad gondolkodás üldözött apostolai mindig szivesen fogadta; Descartes és Spinoza ott dolgozták ki korszakalkotó rendszereiket, és Bayle Hollandiábaól indította meg szkeptikus irányával azt a filozofiai áramlatot, mely a tiszta ész birálatára és a szabad kritika diadalára vezetett. Descartesnek két tehetséges tanítványa akadt Heerebord és Geulings filozofusokban, míg Bekker mesterét igyekezett népszerü modorban ismertetni, többen Spinoza meg Hobbes rendszerét támadták, s köztük kivált "sGravesande. Később van hemert és Kinker megkisértették Kant filozofiáját meghonosítani, de kevés sikerrel. A görög filozofia művelői közt a legjelesebb Hemsterhuis és van heusde voltak, minden előzőiket fölülmulták opzoomer és Spruyt, míg h. van Alphen összefüggő rendszerűü esztetikával ajándékozta meg a N.-at.

A teologia a XVI. Sz.-ban kezdett a szabad vizsgálódás mezejére lépni. Az úttörő itt is Hugo Grotius volt, de a gomaristák (l. o.) és a remonstránsok vagy arminiánusok (l. o.) később pedig a jansenisták (l. o.) áldatlan vitái közt a tulajdonképeni teologia dogmatikus szőrszálhasogatássá fajult. Hasznosabb volt a bollandisták (l. o.) csendes tevékenysége. Sazbadabb és valóban tudományos irányt a teologia csak a XVIII. sz. vége felé vett, különösen Schultens, Bosveld és a dogmatikus van Voorst föllépésével, akikhez századunkban Borger, van Hengel, Holwerda, van der Palm, niermeyer, heringa stb. csatlakoztak. Később a reformált egyház három pártra szakadt: az ortodox pártot Kuyper alapította; az átmeneti párt fejei Doedes és van oosterzee utrechti professzorok; a modern vagy kiritkus iskola szóvivői Scholten és Kuenen lejdai tanárok; az u. n. groningeni iskola (Pareau és Hofstede de Groot) teljesen jelentéktelen szerepet visz. Az összehasonlító egyháztörténetet Tiele és La Saussaye művelték.

A jogtudomány különösen a XVII. sz. második felében firágzott föl, de csaknem kizárólag a római jog magyarázására szorítkozott. Az akkori jogászok közt legnevezetesebbek Voet János és Noodt Gerard, meg ennek ellenfele Corn. Van Bynkershoek, de legkivált Schulting Antal, kinek tanítványai közül van de Keessel és a filozofiai felfogásu h. Const. Cras, ismét új iskolákat alatítottak. A hollandi jog első kézikönyét H. Grotius irta meg s munkássága a nép- és államjogok kifejlődésének alapjául szolgált. Az egyházi jog magyarázásában van Espen európai hirnévre jutott. Az államjog legkiválóbb magyarázói az újabb korban az amsterdami kemper, az utrechti G. W. Vreede, a lejdai J. T. Buys stb. voltak: mint közgazdasági irók de Bruin Kops és Vissering nevezetesek.

Legfényesebb eredményt a N. a matematikai és természettudományok terén mutathat fel. Vesalius volt a modern tudományos anatomia megalapítója; Swammerdam és Leeuwenhoek a mikroszkópikus vizsgálódásokat tökéletesítették; Boerhaave az orvostudományok reformátora volt, s tanítványai közül van Swieten és a svájci Haller voltak a legjelesebbek. Ludolf van Ceulen hires matematikus volt (Ludolf-féle szám); Suell a sugártörés törvényeit és a délköri háromszögelést találta föl; Huygens Keresztély egyképen nagy volt mint matematikus, csillagász és fizikus, Mercator Gerhard a nevéről hivott térképprojekciót találta ki; Jansen (1590 táján) a teleszkópont, Cunäus a lejdai palackot találta föl stb.

Modern irodalom. A költészetben legkivált az epikus és elbeszélő műfajt kedvelik, e nemben jeleset adtak: ten Kate, Hofdyk; Bohl János, ki lefordította Dantét is, vosmaer meg az Iliászt és az Odisszeiát, Geyter egy romatikus eposzában V. Károly idejéről énekel, van Loghem, a legtehetségesebb hollandiai költők egyike (álnevén Fiore della neve); Emants Marcell, jeles drámairó is. A lirai költők közt kiváló Jan van Beers, kinek verseit az államdíjjal tüntették ki; Schimmel dalai nagyon népszerűüek; Schaepman magas lirai szárnyalással énekelte meg a konstantinápolyi Zsófia-templomot, míg az antwerpeni Pol de Mont kedves idilljeivel és dalaival ért el sikereket. Az ifjabb költői nemzedék előszeretettel fordul a szonett felé, s ezek közt a nevesebbek: van der Lans, Lovendaal, Couperus, helen Swarth stb, de mindnyájukat felülmuta a korán elhunyt van heynigen. Jonckbloet bibliai tárgyakat dolgoz fel, Verwey pedig az ó-görög mitologiából merít ihletet. A belga költők közt Simons, a Napoleon-ciklus lantosa, De Koninck, Rambout Matild (álnevén Hilda Ram), Coopman, Bernaert, Billiet stb. érdemelnek említést.

A regényirodalomban Wallis jeles történeti regényeket produkál; mellette kiválik Schimmel, a költő, továbbá van der Lans és Couperus, kinek egyik regényét (Eline Vere) az akadémia pályadíjjal tüntette ki. Heufftz (álnevén Huf van Buren) szintén történeti regényeket ir; Vosmaernek a bohéme-életből vett regényei a legjobbak közül valók, ugyanezt a műfajt kedvelik Wolter és Gram. A legolvasottabb regényirónő mindenesetre Sloot Marie (álnevén Melati van Java); Huygens Cornelia a modern főúri társadalomból veszi regényei tárgyát, van Westhreenens asszony és de Veers ellenben a mult századokból merítenek; ugyanigy tesz van Sorgens is. Nevesebb regényirók még: Terburch, C. van Nievelt és kuno (van Capelle asszony álneve), míg Fiore della neve kevés szerencsével próbálkozott a regényirásban. A tengerész-életet festi Werumeus Buning, feltünést keltett még Lövenling kisasszony és van Woude Johanna. A novellisták közt legkedveltebb Justus van Maurik, továbbá Beunke, Heering, Nagtglas, Ising, Banning, Seipgens stb. Geniális irói verve nyilatkozik Netscher műveiben, de a nyomában haladó naturalisták nagy része már pornografikus leirásokban tetszeleg.

A drámairodalomban kiválóan két irány érvényesül: a modern francia bohózatszerü vígjátékok és az Ibsen-utánzatok, e mellett a mult idők klasszikusai is kellő figyelemben részesülnek (Burgersdyk és Kok lefordította Shaksperet, Botsber-Wilson pedig Moliéret). Mendes da Costa nem váltotta be az első darabjához fűzött reményeket, annál nagyobb sikereket aratott a legnépszerübb iró, Justus van Maurik, aki mellett Rosier Faassen méltó helyet foglal el. Brooshooft és Meerbeke (álnevén van der Aa) csekélyebb jelentőségüek, ellenben maaldrinks a legtehetségesebb drámairók egyike. A jellem- és helyzet-vígjátékot szerencsével műveli van Eeden s a szinész Jan C. de Vos, míg Seipgen a népszinműben tünik ki. Legutóbb Emants Marcellus és Maeterlinck arat zajos sikereket. (V. ö. Sorgen, De too neelspeelkunst te Utrecht, 1890.)

Az irodalomtörténetirás terén jeles munkát végzetek Potgieter és van Huet; Honig átdolgozta Jonckbloet munkáját, Kalff pedig eredeti források nyomán dolgozta fel a középkori N.-at. Hartog, Stecher és pierson becses irodalomtörténeti monográfiákat adtak, Kruseman megirta a németalföldi könyvkereskedelem történetét. Kaakebens a német irodalom hatását kutatja a N.-ra, Jan ten Brink 20 kötetbe gyüjtve adta ki irodalomtörténeti tanulmányakt. Van Doorninck az álnevü irók lexikonját állította össze, Roever és Bredius pedig egy irodalom- és művészettörténeti folyóiratot adnak ki.

A történetirásban kiválik Fruin (fő műve Tien jaren uit den Tachtigjarigen Oorlog), mellette jelesek: Blok, Jorissen (Historische Bladen), a katolikus Nuijens és Nijhoff. A németalföldi gyarmatok történetét de Jogens irta meg, Dozy pedig a spanyolországi muzulmánok történetét dolgozta föl eredeti forrástanulmányai alapján. Kist és Royaards egyháztörténeti folyóitatot alapítottak, legújabban Moll és de Hoop Scheffe Amsterdamban, Acquoy és Wijbrand Lejdában foglalkoznak kiváló eredménnyel az egyháztörténelemmel.

Forrás: Pallas Nagylexikon