Népkönyvek

általában mindazok az irodalmi művek, melyek valamely nép minden rétegében elterjedtek, köztük maga a biblia, énekes könyvek, zsoltárok stb. Szorosabb értelemben igy nevezi az irodalomtörténet a nép körében támadt vagy legalább a nép számára irt és ott elterjedt mulattató könyveket, első sorban a prózai szépirodalomnak a nép állandó kedves olvasmányaivá lett termékeit. Legtöbb népkönyvünk eredete a XVI. sz.-ig nyulik vissza, amikor N. külföldön, nevezetesen a szomszédos Németországban is nagy számmal keletkeztek s a könyvnyomtatás segítségével rendkivüli mértékben terjedtek. Egyébként is népies jellemü XVI. sz.-beli irodalmunk szivesen gondoskodott a nép számára ily mulattató olvasmányokról, melyek nagyrészt az európai (részben középkori) közös tőkéből vannak merítve, de leginkább olaszból. Ide tartozik XVI. sz.-beli széphistóriáink és prózai elbeszéléseink legnagyobb része: a versesek közt mindenekelőtt Argirus királyfi Gyergyai Alberttól, s a Gesta Romanorumból, Boccaccióból, Aeneas Sylviusból átdolgozott regék (a Fortunatus német eredetü); a prózaiak közt vaskos néphumora miatt legkedveltebb volt és korunkig népkönyv maradt a deákból fordított Salamon és Markolf (ide való a talán magyar eredetü Mánkóci István kalandjai, de ez csak kódexben maradt fenn); kedvelt volt a Hét bölcs mester (Ponciánus históriája, 1573) is, mely németből került hozzánk. A XVII. sz.-ban fordították németből a Szép Magelónát. Igen kedves könyve lett a népnek s máig a ponyván forog Haller János grófnak Hármas Istóriája, különösen középső része, a Példabeszédek miatt, mely a Gesta Romanorum átdolgozása. E könyv mind középkori forrásokból keletkezett s kelet és nyugat sok mondáját egyesítette. Már a XVIII. sz.-ban kevés népkönyv keletkezett, leginkább a régieket nyomtatták újra. A N.-et külföldön is, nálunk is jón ideig lenézték, költői értéküket és kulturtörténeti fontosságukat csak újabban kezdték méltányolni. Először a német Görres I. emelte ki becsöket (Die deutschen Volksbücher, Heidelberga 1807). Általánosabb érdeklődést Schwab G. (Deutsche Volksbücher, Stuttgart 1836. 13. Kiad. 1880) és Marbach (Deutsche Volksbücher, 1838-1847, 44 köt.) kiadványai támasztottak irántuk. Legérdemesebb munkát végzett Simrock 1845-1867-ig 13 kötetben megjelent kiadásával. Angol N.-ből Thoms adott ki gyüjteményt (London 1828, 2 köt.); a franciákról v. ö. Nodier, Nouvelle bibliothEque bleue (Páris 1842). A magyar N. gyüjteményben nincsenek kiadva; elméletileg Toldy Ferenc, Ipolyi Arnold (Vizsgálódás a régi magyar népkönyvek felett, Új Magyar Muzeum, 1855. I.) kezdtek velök foglalkozni. V. ö. Még a Könyvszemle és az Irodalomtörténeti Közlemények köteteit, Beöthy Képes Irodalomtörténetét, s különösen Beöthy Szépprózai elbeszélés történetét, mely szépirodalmi népkönyveinket műfaji, irodalomtörténeti és összehasonlító irodalomtörténeti szempontból behatóan méltatja.

Forrás: Pallas Nagylexikon