A folklore (l. o.) epikai elemeinek összehasonlító irodalomtörténeti szempontból legfontosabb, de néplélektani tekintetben is érdekes része, mely a szóbeli hagyományok többi fajtáit majdnem mindenütt fölülmulja tömegben, s csak a népdalok még általánosabb népköltési műfajának áll kor- és népközi elterjedtségre nézve mögötte. A N. kategoriájába soroljuk a nem allegorizáló és nem didaktikus célzatu állatmesét is, melynek az Aesopus-féle apolog az egyik legnevezetesebb műirodalmi származéka. Másfelől az állatmeséknek egy-egy jelesb állat kalandjaiból összefűződő láncolata egész kis állateposszá kerekedik ki már a népköltésben is. Ezen irányban a műköltés tovább haladva, valóságos zárt szerkezetü s hosszabb terjedelmű és ritmikus formáju elbeszélő műveket alkot a meglevő népies elemekből. Az összefűzés egy sajátszerü módja, mely kivált Keleten honos már ősrégi idők óta, az u. n. keretes elbeszélések formája. Jóllehet ennek csirája is népies, előttünk lévő teljes kialakulásai mégis oly korból valók, amidőn már régtől fogva műirodalmi sablonná válhatott a mesefűzés a tetszetős és kényelmes módja. A keretes elbeszélések műirodalomtörténeti fontosságát illetőleg itt elég csak annyit megjegyeznünk, hogy az újabbkori belletrisztika egyik legnevezetesb műfajának, a novellának, e keleti származásu mesefüzérek az ősei.

A N. igen tág körü fogalma alá tehát, mint már az eddigiekből is kitetszik, vajmi sokféle eleme tartozik a folklorenak. A közös jegy, amely mégis valamennyit egy kategoriába sorolhatónak ismerteti fel s egyúttal más fajoktól legjellemzőbben megkülönbözteti, a képzelem legszabadabb csapongása ugy az elbeszélt események valószinüségét, mint a bennük szereplő személyek és dolgok természetét illetőleg. Ami pedig a mesét a vele egyébként elég közeli rokonságban álló mondától (l. Népmondák) legfelötlőbben megkülönbözteti, az a bennük foglaltak szubjektiv hitelességének más-más mértéke. Nem mintha a monda nem tartalmazna sokszor épp oly csodás, vagyis természetfölötti, a természet tapasztalati úton megismert rendjén kivül álló dolgokat, mint a legszilajabb fantáziával szőtt mese. Csakhogy míg a monda, legalább a maga tulajdonképpeni közönségével szemben (éppen ugy, mint a mondákból fejlődő naív eposz), mindig a hitelesség tekintélyével lép fel: addig a mesét, mint ilyent, még tulajdonképeni közönségnek az a része sem tartja egészében hihetőnek, amely annak egyes részleteivel és különösen az ezekben nyilvánuló világnézettel szemben még nem jutott el a kételkedés magasb értelmi fokozatára. Vagyis más szóval, a mese már a maga naivságában is azzal a játszi könnyedséggel lép fel, amely a legtöbbször nyiltan is bevallja, hogy nincs egyéb célja, mint hallgatóival a szabadon szárnyaló képzelem határtalan és szertelen világát bejárva, őket mulattatni. Hogy a mesét (a mondával ellentétben) maga a nép sem tartja «Igaz történet»-nek, azt többnyire már a N. hagyományos bekezdései s ugyancsak sablonos záradékai is kifejezik, melyeknek kivált a magyar N. elején és végén vannak fölötte kacskaringós változatai. Igen jellemző e tekintetben a magyar mesekezdések stereotip hol volt, hol nem volt szólásmódja, amely majdnem szó szerint egyezik az oláh, albán és oszmán-török mesék bekezdésével. A mesebeli dolgoknak a való élet tér- és időbeli kategoriáitól, valamint egyéb feltételeitől is teljesen emancipált, fantasztikus természetét eléggé világosan jelzi ugyancsak a legtöbb nép meséinek bekezdésében az olyanféle helyhatározás, aminő a magyar N.-ben «az óperencián tul, az üveghegyeken is tul» stb. Mindebből azonban még korántsem következik az, hogy a N.-ben foglaltak minden részlete csupán a játszi képzelem el nem hivésre szánt, tehát egészen olyan alkotása lenne, aminőnek ma már jobbára a nép is tartja. A N.-ben szereplő alakok, mint p. az óriások, törpék, szörnyeteg és egyéb csodalények, táltosok, tündérek stb., varázserejü tárgyak s a bűvölés egyéb nemei, valamint a mesebeli kalandok révén kitetsző társadalmi állapotok és helyzetek egyrészt valamikor általánosabb elterjedésü néphit és világnézet alapján állanak, másrészt valameddig csakugyan megvolt társadalmi életkörülmények elhalványult vagy módosult emlékei. Arról nem is szólván, hogy a népmesei motivumok egy további és nem csekély része örök emberi reális helyzeteken fordul meg, minők a gonosz mostohaanya gyülölete az első asszony gyermekei iránt, az irigy testvérek áskálódása a náluknál különb ifjabb testvér ellen, az anyósnak menyével való viszálkodása, a kitett vagy hazulról elüldözött gyermekek visszatérést stb. Ezek és hasonlók számos változattá kombinálható csoportjai alkotják a legtöbb mese kalandról kalandra bogozódó szövevényét, mely a legtöbb esetben néhány elemi motivumra bontható fel. E boncolgatás az összehasonlító mesevizsgálat egyik legelemibb feladata, melynek megoldása közben arra a fontos tanulsára jutunk, hogy az elemi motivumok feltünő egyezést mutatnak a világ majdnem minden népének meséiben. Sok a hasonlóság a néphitbeli elemek tekintetében is, aminek az ily részletek megalkotásánál közreműködő ősemberi világfelfogás és következtetési mód földkörüli egyöntetüségében van a természetes oka. Vannak azonban a N.-nek olya hasonló elemeik is, melyek már csak az eddiginél valamivel szűkebb körre szorítkozó egybevetésnél tünnek ki s határozottan faji és nyelvközösség kapcsolatára vallanak, tehát a legtágabb koru antropologiai elemzés keretét filologiai határok közé szűkítik. Csakhogy e határokat minduntalan átszökdösi a mesék majdnem korlátlan és igen régi idők óta kimutatható vándorlásából folyó azon kétségtelen tény, hogy semmiféle faji és nyelvi rokonságban sem álló népek meséi is feltünő hasonlóságokat mutathatnak még egyes apróbb részletekben is pusztán azért, mert a kért, egymástól merőben idegen nép történelmi érintkezése egyéb kulturai elemek kicserélése mellett a mesékét is lehetővé tette.

Ezekből önként következik már most, hogy a N. vizsgálatánál s az ebből levont tanulságok rendszerezésénél nagyon óvatosan és sokfelé körültekintően kell a kutatónak eljárnia, hogy egyoldalu és elhamarkodott elméletek felállításától tartózkodjék. Ily elméletek közül kivált kettő jutott nagyobb nevezetességre és tett tulzásai mellett is kiváló szolgálatokat az összehasonlító mesevizsgálat eddigi menetében. A folklorisztika ez aga, mely a szóbeli hagyományok néplélektani buvárlatának amugy sem régi keletü, egész rendszerében is még vajmi fiatal, az összehasonlító mitologia szolgálatában serdült fel. Tévedései ehhez képest ugyanazokon a csapásokon járnak, amelyek a mitoszmagyarázatot egyfelől euhemerisztikus (antropologiai és történelmi), más oldalon pedig allegorikus irányba vezették. Emennek az iránynak a mesevizsgálat terén a Grimm testvérek voltak az úttörői, kiknek nyomában Kuhn, Müller Miksa, Cox és Gubernatis az indogermán népek meséit és mondáit egyenlő erejü tanuságtételeknek véve, csupa mitoszt magvat hámoztak ki a nyelvi (de nem okvetlen faji) rokonságban is álló árja népek egybevetett meséiből s az ezen alapon rekonstruált közös mitologiai elemekből megalkották az árja ősnép őshitének fantasztikus épületét. Nem vették ugyanis e mellett figyelembe először is azt, hogy ezen egybehasonlított mesék nem csekély része legfeljebb csak egyes elemeiben lehet ama problematikus régiség emléke, amelyben valamikor az árják egy közös haza egységes népét alkották: míg a nagyobb részük oly társadalmi és műveltségi állapotok kétségtelen nyomait viseli magán, amelyek az árja népek eloszlásának koránál számos évszázaddal ifjabbak. Nem vetettek továbbá számot azzal, hogy igen sok oly egyezés is van a szerintök faji és nyelvi közösség mellett tanuskodók sorában, amely ilyen kapcsolatban egyáltalában nem álló népek meséiben is fellelhető s részint közös-emberi, részint külső érintkezés eredménye. - A Grimm-féle iskola tanainak korrekturája a Benfey Tódor úttörő munkássága nyomában megindult összehasonlító irodalomtörténeti, vagy szigorubban filologiai irány vezetett, amelyet azonban szintén tulzásokra ragadott nagyon is merev kizárólagossága. Ez ellen legtöbb pozitiv eredménnyel egy harmadik iskola, az antropologiai lépett fel, melynek az a kétségtelen érdeme, hogy a N.-et is meg tudta szólaltatni a társadaloméleti ősállapotokat megvilágító tanuvallomások sorában. (V. ö. Taylor E. B., Lang A., Gaidoz.)

A N. eredete- és elterjedéséről való nézetek e három irány eltérő tanítása értelmében a következő pontokba foglalhatók: 1. A mesében antropologiai magyarázat a mesék hasonlóságát a mesealkotó néplélek mindenütt egyenlő diszpozicióival és az ezeket részben feltételező hasonló életkörülményekkel okolja meg. 2. A N. a nyelvrokonság kötelékében álló népeknek a nyelvvel és mitosszal együtt nemzedékről nemzedékre szálló szellemi öröksége. Igy tanítja ez a Grimm-féle iskola. 3. A N. közös irodalmi forrásokból való származásuk miatt mutatnak annyi különféle népnél oly feltünő hasonlóságot: az a Benfey-féle összehasonlító irodalomtörténeti irány tanítása, melynek csak némi módosítása az, hogy az irodalmi forrást véve kiinduló pontnak, a tovább terjedés jórészt szájhagyomány útjtán történik, s innen a sok hasonlóság mellett mégis a nagy és részben lényeges eltérések. A 3. helyen említett nézet a közös irodalmi forrásokat Indiában vélte fellelhetni, amelynek kétségtelenül igen régi mesegyüjteményeiből csakugyan igen sokat vettek át kivált a középkorban (s egyetmást alighanem már az ókorban is) a nyugati népek, a nélkül azonban, hogy e jórészt igen késői átvételekkel a legtöbb nép meséinek leglényegesebb egyezései meg lennének magyarázhatók. Az idézett nézetek tévedései, amint látható, kizárólagosságukból folynak s mindhármuknak egyeztető alkalmazása mellett kerülhetők el a legjobban akként, ha abból a feltevésből indulnak ki: a) hogy a N. legősibb rétegét azok a közös elemek alkotják, melyek csakugyan az 1. (az antropologiai) tan értelmében a közös ősemberi diszpoziciók és őstársadalmi hasonló életfeltételek miatt egyeznek meg. b) Számos hasonlóságnak csakugyan a faji és nyelvi rokonság az egyetlen teljes magyarázata, ami kivált egymással közelebbről rokon s majdnem csak dialketusszerü változatu nyelveket beszélő népeknél kerül elő gyakran (p. a szlávoknál, a skandináv germánoknál, a nyugati román népeknél). c) A közös irodalmi források is lehetnek igen sok esetben egymással faji és nyelvi rokonságban éppen nem álló, csak történelmi és műveltségi kölcsönhatásba került népeknél meséig feltünő egyezésének okai, minthogy kétségtelen a meséknek ugy irodalmi úton, mint szájról szája szálló hagyomány útján való vándorlása. Különösen behatóbb és nyomról nyomra haladó pontos filologiai kutatások révén ki van mutatva több nevezetes indiai meseforrásnak persa, arab és héber (szirus), majd ezekből folyt latin csatornákon át a nyugateurópai mesekincsbe történt átszivárgása. A magyar N. gyüjtése nem sokkal a Grimm-féle német gyüjtemény megjelenése után indul meg századunk 20-as éveiben Mailáth gróf és Gaal György kisérleteivel, melyeket a Kisfaludy-társaság, majd a Nyelvőr nagyobb szabásu gyüjteményei követnek. Az eddigi gyüjtemények 1894. évf. 1. füzetében, A magyar népmese irodalma címen. L. még Mese.