Népvándorlás

igy nevezzük azt a harcias mozgalmat, melyet egyes barbár néptörzsek a Kr. u. IV. sz.-tól kezdve céltudatosan és következetesen a római világbirodalom ellen intéztek. A N. azt eredményezte, hogy Ny-i és D-i Európában a rómaiak hatalma összedőlt és hogy a Ny.-római császárság romjain új, barbár országok alakultak. A N. kezdetét rendesen a hunnoknak Európába való betörésétől (Kr. u. 375) szokták számítani, de a népek nagy mozgalmának első hullámárjai régebbi időkbe nyulnak vissza. Ilyeneknek tekinthetjük már a gallok vagy kelták betöréseit Itáliába és a Balkán félszigetre, szintugy Kis-Ázsiába, valamint a cimberek és teutonok és más germán törzsek vándorlásait és betöréseit a római birodalom területére. A rómaiak ugyan a Rajna és a Duna mentén hatalmas limesek és kastélyok emelése által határt szabni iparkodtak ennek a germán áramlatnak, de ez csak hatalmas császároknak és ezeknek is csak egy időre sikerült. Az alemannok, a gótok és a frankok gyakran áttörték a határsáncokat és tűzzel-vassal pusztították a római provinciákat. Az igazi támadást azonban az ismeretlen okokból Ázsiából K.-Európába nyomuló hunnok kezdték (375), akik a Volgán tul tanyázó alánokat gyors futásra késztették, azok szomszédait pedig, a K-i gótokat leigázták, míg a Ny-i gótok még jókor az Al-Dunán tuli vidékre menekülhettek, ahol a K.-római birodalom fejedelmei kényszerüségből végre szövetségeseknek fogadták a gótok főnökeit. Ezek közül Alarich (410) melegebb és gazdagabb haza reményében Olaszországba vezette népét, ahol Róma bevétele és kifosztása után nemsokára meghalt. Sógora és utóda, Ataulf, D-i Galliába kalauzolta a Ny-i gótokat, ahol a császár névleges fenhatósága alatt országot alapított, melyhez egyik utóda, Wallia, Hispania legnagyobb részét is csatolta. A Ny-i gótok az első barbárok, akik új hazájukban a kardot felcserélték az ekével.

Időközben más római provinciák is estek barbár kézbe. Vandalok, alánok és suevek É.-Gallián át Hispaniába rontottak, ahol a vandalok 409. a mai is nevüket viselő Andalusiát megszállották; midőn pedig 429. a Ny-i gótok őket onnan kiszorították, Geiserich király alatt É.-Afrikába keltek át és ott alapítottak új országot, honnan a Közép-tenger szigeteit és partjait, Itáliát sem véve ki, kalózok módjára kirabolták. Az alánok és suevek Hispania É.-i és Ny.-i érszein vetették meg lábaikat, de utóbb mind a ketten a Ny.-i gótok által leigáztattak. Az üresen maradt É.-Galliát pedig a frankok kerítették hatalmukba, míg a burgundok és alemannok a Jura és a Közép-Rajna vidékén fészkelték be magukat. 449. Britannia tartományban is elbukott a római kormány és műveltség. Ez évben ugyanis a Jütlandból átvándorló angolszászok ragadták magukhoz a hatalmat. Két évvel később a hunnok újabb felkelése ejté a még fennálló római keresztény világot rémületbe. Attila halálával a hunnok által leigázva tartott népek lerázták a hunn igát és az isten ostorának birodalmát maguk között felosztották. Ily módon került Dácia a gepidák, Pannonia és Illiria a K-i gótok kezébe. Magában Itáliában a hatalom 24 évvel később egy ismeretlen származásu kalandor, Odovakar kezébe került, aki az utolsó Ny.-római császárt, a gyermek Romulus Augustulust trónjától megfosztotta (476). Nemsokára azonban egy nálánál hatalmasabb barbár király, Theodorik, a K-i gótok királya, Odovakar hatalmának véget vetett (493), aki azután állandó országot igyekezett Itáliában megalapítani, mely célból a gót és a római elem összeolvasztását kisérelte meg. De a bölcs király minden fáradozása kárba vesz: a kat. rómaiak s az arianus hitü és barbár gótok között áthidalhatatlan ür tátongott, miről értesülvén Justinianus K.-római császár, Belizár és Narses vezérei által az utolsó gót királyok hatalmának véget vetett (553), amint megelőzőleg (534) a vandalok hatalmát is összetörte. De a bizánci exarcha hatalma sem volt tartós: már 568. vándoroltak be Pannoniából a longobardok a verőfényes Itáliába, melynek É-i és középső részein új hazát alkottak. Pannonia ekkor (a longobardok elvonulása után) a lovas avarok kezébe került, míg Moesiában a finn származásu, de új hazájukban elszlávosodó bolgárok telepedtek le. A Balkán-félsziget tekintélyes részén pedig, nemkülönben Horvátországban, 630-640 között déli szláv törzsek vetették meg lábukat.

E jövevény népek közül több rövid idő alatt a leigázott rómaiak magasabb kulturáját, nyelvét, művészetét ugyan elsajátította, de politikai függetlenségüket csak igen kevesen, köztük a frankok tudták biztosítani. A frankok fejedelme, Chlodvig (481-511) a kat. vallás felvétele által a keresztény-római, más szóval a műveltebb osztály rokonszenvét annyira tudta magának biztosítani, hogy a frank és a római elem Gallia földjén rövid idő alatt teljesen eggyé olvadt és a középkori civilizáció első rangu tényezőjévé vált. A frank birodalom hatalmán tört meg a VIII. sz. első felében (832) a világhódító arabok támadása, akik, miután É.-Afrikát hatalmukba kerítették és 711. a Ny-i gótok hispaniai országának is megadták a halálos döfést, 732. Martell Károly frank majordomustól Toursnál nagy vereslget szenvedtek. Ezzel a Ny-i keresztény világ az arab-pogány népáradattól meg volt mentve. Midőn pedig Károly egyik utóda, Kis Pippin a királyi koronát és méltóságot is megszerzé és a római pápákkal szövetséget kötött: megalakul a középkori, germán-keresztény monárkia eszméje, mely azután Nagy Károly alatt testet ölt (800). Pippin és Károly vetnek véget a még fennálló szkizmatikus v. pogány hitü barbár nép szabadságának, igy a longobardok, a szászok és az avarok függetlenségének és Nagy Károly oly világbirodalmat egyesít jogara alatt, amilyen fölött a N. előtt csak a Ny.-római császárok uralkodtak.

Ny.- és D.-Európában 800 körül némi szünet állott be a népek örökös hullámzásában, de a IX. sz. közepén újra megmozdul a sok népraj. Most É.-Európa, a skandináv félsziget kalandos germánjait, a normannokat (l. o.) szállja meg a vándor- és rablókedv, mely őket különösen Angliába s a frankok országába hajtja. A IX. sz.-ban jelentek meg végül Európában a magyarok is, kik hosszu kóborlás után a Duna és Tisza mentén, a Kárpátok alján alapítottak maguknak új hazát. Azután újból szünet áll be a nagy vándorlásban, mignem a XIII. sz. közepén a tatárok v. mongolok megérkezése zavarta meg a nyugalmat, a XIV. sz.-ban pedig a törökök jelentek meg a N. utolsó hullámárja gyanánt Európában. Egészben véve azonban a N. korát a magyarok letelepedésével befejezettnek mondhatjuk.

Forrás: Pallas Nagylexikon