Neumák
(gör.), a középkori keresztény századokban az énekhangok
lejtésének betű- v. különböző alaku jegyei. E jegyek kezdetben bizonyos
énekfrázisokra, melyeket a szöveg utolsó magánhangzójára kellett énekelni, vagy
pedig maguk az énekhangok különböző fekvésére vonatkoznak. Hogy e jegyeket
nemcsak a tanult énekesek, hanem maga a nép is megértse s a szerint igazodjék
el az éneklésben: mind több-több ily neumát hoztak a gyakorlatba, míg végre a
X. sz.-ban Arezzói Guidó egyszerüsítette a hangjegyirást az öt vonal- és négy
vonalközre helyezett N.-kal, melyek későbben az azok sokféle alakjából leszűrődött
mai hangjegyirási rendszerre vezettek. A N. alakzatainak megfejtése s a mi
zenerendszerünkbe való megérthető beillesztési problémájával igen sokan
foglalkoztak a zenetudósok közül, kik között legtöbb eredménnyel jártak el
Fétis, Donjon, Nisard s Coussemaker francia zenebúvár az ő Historie de
l"Harmonie au moyen âge címü munkájában (Páris 1852). Továbbá: Lambilotte,
Antiphonar der St. Gregir (u. o. 1851); Schubiger, Die Sängerschulen St.
Gallens (Einsiedeln 1858); Ambros, Allgemeine Musikgeschichte stb., kik
műveikben nemcsak a különféle századok neumáinak összes fenmaradt alakzatait
mutatják be, hanem azok alapos megfejtését is szemlélhetővé teszik.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|