Névszóképzés

a nyelvtanban új névszóknak rendesen képzők által való alkotása (néha más módon is, l. Szóképzés és Képzők). A N.-t is, mint az igeképzést (l. o.), két részre szoktuk osztani, a szerint, amint névszóbol vagy igéből képezzük az új névszót. Ez a kettő osztás itt is jelentéstani különbségen alapszik: egyik esetben ugyanis már meglevő tárgyfogalmat módosítunk, a másikban pedig cselekvésből indulunk ki a tárgyfogalom alkotásában, ugy hogy a tárgyat az illető cselekvéshez kötöttnek tünteti föl a nyelv. A tárgyfogalomnak új tárgyfogalommá való összes módosulásai négy szempont alá eshetnek: egyik a szám, másik a mérték, harmadik az összetartozás, negyedik az elvonás.

A) Számra nézve ugy módosítjuk a szó jelentését, hogy aztán nem egyszer jelenti a tárgyat, hanem többszörözve. Meg kell azonban különböztetnünk itt két esetet. Egyik az, mikor új szó egyszerűen azonos tárgyaknak többes számát jelüli, p. házak, házéi, házaim, egyém v. enyémek stb. (Kettes szám, minőt a görögben, héberben, továbbá a lapp, osztják, vogul nyelvekben lelünk, a magyarban nincsen.) Másik az, mikor a szó több tárgyat egységbe foglalva nevez meg; az ilyen szót nevezzük gyülytő névnek. Szóképzésünknek két eszköze van e célra: a) minthogy a többséghez az egység hozzátartozik, a gyülytő fogalmakat kifejezhetjük az összetartozást jelentő -s képzővel: ménes, nádas, fenyves, csemetés; b) minthogy a tulajdonságok egyezése teszi a tárgyakat összetartozókká, az egyedi névből tulajdonságjelölőt képezünk s ezzel fejezzük ki a gyülytő fogalmakat: katonaság, ifjuság, erdőség, népség, nedvesség (a. m. nedvek, p. a nedvesség kiszivárog a falból). A gyüjtő fogalmakhoz számíthatjuk még a számneveket s a gyüjtő képzésekhez az ilyeneket: kett-ő, hárm-ó-nkat; ketten, hárman, negyven-ötven.

B) Mérték tekintetében háromféle fogalmi kategóriát fejlesztett a nyelv: A kicsinyítő neveket, minők házacska, jócska, nagyobbacska, magácska, anyó és anyóka, fiók és fióka, gyöngéd és gyöngéded. A nagyító neveket, melyek gyakran nem egyebek, mint ironiával mondott kicsinyítők, p. pofók, szemők, Erzsók. Ide való azonban a rendes fokozás, a közép-fok és felső fok képzése: szebb, emberebb, elsőbb és legelső v. legelsőbbb stb. Az összemérő neveket, minők ökölnyi, mogyorónyi, embernyi, anyányi, karomnyi stb. Ez egyike azon képzőinknek, melyeknek eredetét biztosan megállapíthatjuk. Régibb alakja -nyé (nyelvemlékeinkben ilyen alakok is vannak: annyéjat), s ezt könnyen visszavihetjük a nyáj főnévre, ugy hogy p. a mindannyian alakban csak a mutató az elemmel van több, mint ebben a rokon értelmű szóban: mindnyájan.

C) Az összetartozást jelölő névszóknak három osztályát kell megkülönböztetnünk: egyik fajta a tárgyat azon tárgyról nevezi el, melyhez hozzátartozik,p. a vizi lényt a viz-ről; a második a tárgyat azon tárgyról nevezi el, amely hozzá tartozik amellyel el van látva, p. a pikkelyes halat a pikkelyről vagy a vizes tárgyat a vizről; a harmadik osztályban az új névszó ugyanazon tárgyat nevezi meg, mint az alapszó, csakhogy a tárgyat mint személyhez tartozót, mint birtokot tünteti föl, p. erdő: erdőm, kar: karja. A viz-i-féle szavak térben vagy gondolatban való hozzátartozást s az utóbbi esetben gyakran valóságos birtokviszonyt jelölnek, p. királyi pálca, vezéri hatalom; és a vizé, királyé, vezéré-féle birtokos szók eredetileg azonosak velök s csak azért tartották meg a hosszú hangzót, mert önállók, nem jelzők, mint amazok. Ide valók még a -béli v.-beli és -féle (régente -féli, -féliek, -félék) képzős szók, továbbá a szél-ső és társai, melyek tisztán térbenegyüttlétet jelölnek és a harmad-, negyed- féle helyzetjelentő számnevek. Itt meg kell végül említenünk a nőt jelentő -né-t, mely valóságos képzővé lett, mint az illető főneveknek ragozása mutatja: mosóné-nak, nem mosó-nének (még a XVI. században sokkal szabadabb volt e né használata s azt mondták: Szalai Kelemen uramnénak, «az néhai Márton porkolábné, Brigitt asszony» (Lev. T. I. 70. 152.). vizes-féle ellátottságot jelentő szavakhoz valók még az -ú, -ű képzősek (jóhiszem-ű) és a -talan és -atlan képzős fosztó nevek. A birtokszókat, minők vizünk, kezem stb., szóval a «személyragos» névszókat szintén a szóképzésbe vonhatjuk, mert párhuzamosak a birtokos összetételekkel; p. asztalláb és lábam között csak a különbség, hogy az elsőben a birtokost még külön szó fejezi ki (asztal) s igy a fogalomnak szerkesztett volta még élénken érezhető, holott a másikban a birtokos neve (-m) már képzővé, formális elemmé lett. Szóval az -m, -d «ragokat» birtok-képzők-nek nevezhetjük, mert a láb-a-m épp olyan képzett nominativus, akár a láb-a-s v. láb-u, s épp ugy járulnak hozzá a viszonyragok, mint azokhoz: lábam-ra stb.

D) Az elvonás vagyis abstrakció, mely az eddigiekhez képest egészen új gondolati működés, nyelvünk s egy-két rokon nyelv eszejárásában nagyon érdekes úton jutott kifejezéséhez. A mai -ség képző eredetileg napot, időt jelentett s ha azt mondták: gyermekségében, vénségemben, ez annyi volt, mint gyermekkorában, vén koromban. Más kifejezésekben már átvitt értelmet vett föl: az illető korral járó állapot jelentését (öreg napjaimra), ugy hogy boldogség, vezérség nem csak boldog időt, hanem boldog állapotot, hangulatot, vezéri minőséget is jelentett. Igy lett a -ség lassankint állapotot és tulajdonságot jelentő képzővé s akkor aztán hangalakja is az előtaghoz illeszkedett: boldogság. V. ö. bővebben: Simonyi Zs., Tüzetes M. Nyelvtan, I. köt. 1895.

Forrás: Pallas Nagylexikon