(igazi német nevén der Nibelunge Nt), naív német népeposz,
mely egyúttal a világirodalom legjelentősebb epikus alkotásainak egyike. Mondai
tartalma szerint a hős Siegfried szereti és nőül kéri Günther burgundi király
hugát Krimhildát, de hogy ezt elnyerhesse, olyan kalandokba bocsátkozik, melyek
eleinte az ő halálát, majd Krimhilda boszuja folytán a burgundok vesztét
okozzák (l. Kriemhild). Ez a monda ugy tartalmára, mint alakjára nézve egyaránt
hosszas fejlődés eredménye. Mondai magva egy régi mitosz, mely a mai mesékben
is megállapítható és lényegében a következő: Siegfried a sárkányölő,
megszabadítja a Brunhild nevü valkürt, de akkor maga hatalmába kerül
Grimhilnek, aki éjjeli démon és testvéreinek a niebelungoknak, akik megtorolják
rajta, amiért egykor egy kincset elragadott tőlök. Ezzel a mitoszi maggal frank
földön az V. sz.-ban összeolvadt az a történeti monda, mely a burgundoknak a
hunokkal való harcát tárgyalja (l. Burgundia) és Attila halálára is
kiterjeszkedik. A monda bejárta egész Németországot, sajátos alakban átment az
izlandi (nord) irodalomba is, de végre gyökeret vert déli Németországban, ahol
különösen Krimhild alakja nyert jelentőségben, ugy hogy lassankint fölülmúlta
az eredetileg sokkal hősiesebb Brunhildát. Történeti alakok is szövődtek a
mondába, jelesül Attila hunn király, a gótok hires hőse veronai detre, kinek
monloknyiláról a magyarok is regéltek, továbbá a címermondából ismeretes lantos
Volker és Irnfried az utolsó türingiai király. Amily népszerű volt ez a monda
és annak epikus feldolgozásai (köztük a N.) az egész középkorban, oly kevéssé
foglalkoztak vele az újabb idők emberei, amíg egy Bodmerrel társalkodó orvos,
Obereit Herrman, a mult század derekán Hohenemsben felfedezte a N. egyik
kéziratát. Ebből adta ki a költemény második felét Bodmer (Zürich 1757), majd
az egészet Miller (Berlin 1782), a nélkül azonban, hogy a politikai és irodalmi
világ figyelmét magára vonta volna (Geothe bele sem nézett). Csak von der Hagen
Frigyes (l. o.) kutatásai keltették fel az érdeklődést, amely még fokozódott,
midőn Lachmann Wolf Frigyesnek a homerosi költemények kritikájában (l. Homeros)
elfoglalt álláspontját a N.-re alkalmazván, azt állította, hogy az régebbi
balladaszerü költemények alapján készült tákolás (l. Lachmann). Ez az elmélet
(Liedertheorie) csak 1854. ingott meg Holtzmann támadása folytán, kinek nézete
szerint a mű egységes, szerzője pedig Konrád, Pilgrim passaui püspök iródiákja.
Még jobban megingatták Lachmann elméletét Pfeiffer, ki a versforma alapján és
Bartsch, ki a versalkotás és rímelés szempontjából szintén egy szerző mellett
kardoskodtak és ezt a Kürenberg (l. o.) nevü minnesingerben látták. Lachmann
hivei (Rieger, Müllenhof, Liliencron, Scherer, Henning) nem adták meg magukat,
de ellenkezésök dacára a vita eredményei a következőkben foglalhatók össze:
eleinte egyes dalokban terjedt a monda, melyek kiváló hősöket vagy mozzanatokat
domborítottak ki (Siegfried halála, a sárkányviadal). A lovagkori műeposz
idején (Heinrich G. szerint 1170 kör.) aztán akadt egy osztrák költő, aki az
egész anyagot egységes terv szerint feldolgozta és ez alkalommal a nibelungi
strófát használta. Az első feldolgozást aztán 1190 és 1200 közt két költő
egyszerre újból dolgozta át, s ennek eredménye egyfelől a sanktgelleni kézirat,
másfelöl a Lassberg-féle (donaueschingeni) kézirat szövege. Esztétikai
szépségeivel a N. akkora hatást gyakorolt az utána következő német (sőt részben
magyar) irodalomra és művészetre, mely Homeros kivételével páratlannak
mondható. A németeknél a drámai téren Raupach, Geibel és Heddel; a zenei dráma
terén Wagner, az eposzban Jordan V. használták fel és fejlesztették tovább a N.
anyagát, a képzőművészetben méltó hirnévre jutottak Schnorr müncheni freskói
(kicsinyben meg vannak a N. Szász Károly-féle fordításának Ráth-féle
díszkiadásában, l. az irodalmat). A magyar költészetben Arany János Buda halála
tünteti fel a N. hatását, nemkülönben a Hun utódok Váraditól.
Forrás: Pallas Nagylexikon