Niembsch von Strehlenau

(költői néven Lenau) Miklós, osztrák-német költő, szül. Csatádon (Temes) 1802 aug. 15., megh. Oberdöblingben (Bécs mellett) 1850 aug. 22. Anyja, Maygraber Teréz, Pest város egyik tisztviselőjének leánya, atyja régi nemesi családnak veszni indult gyermeke volt, ki a lovastiszti fényes pályát a kincstári irnokével cserélte fel, de keservesen éreztette ezt családjával, melyet könnyelvűsége által jóformán a koldusbotra hozott. Kora halála után N. anyja gyermekeivel és vagyonának romjaival Budára költözött, egy kisded házba a Vérmező mellett, hol egykor Martinovicsék tetemei a kivégzés után pihentek. Ekkor látogatta N. a kegyesrendiek iskoláját. De csakhamar távoznia kellett Budáról, mert anyja másodszor férjhez ment egy tokaji orvoshoz, az ifju N. pedig Bécsbe került, atyjának szüleihez, kik anyagi jóllétéről gondoskodtak, de elszakították édes anyjától, akit forrón szeretett. A bécsi egyetemen előbb jogot akart végezni, majd az orvosi tanulmányok felé fordult, a nélkül azonban, hogy bármelyiket is elvégezte volna. Része volt ebben egy korán kötött szerelmi viszonynak, mely N.-t kenyérkeresetre utalta, de még inkább ama hajlamnak, mely őt az irodalmi pálya felé vonzotta. Búskomor és mégis szenvedélyes költeményeivel, melyekben helyenkint valóságos sirva vigadó magyar jellem tükröződik, korán népszerüségre jutott. A 30-as évek elején Stuttgartban sajtó alá rendezvén költeményeit, megismerkedett a sváb költők körével, kik közül egyesekkel (Justinus Kerner, Schwab) benső baráti viszonyba lépett. Viszoynai kedvezően alakultak, régi szeretkezéseivel szakított, de azért mégis távozni óhajtott, hogy Amerikába utazzék. 1832. végre meglátta az Egyesült-Államokat, de bár komolyan hozzáfogott a megtelepüléshez, földet is vásárolt, csak csalódásokkal telten került vissza. Hirneve egyre emelkedett, de egyúttal nőtt benső meghasonlása is, melyet egy szerencsétlen szenvedély is fokozott. 1833-43-ig fölváltva élt Bécsben és a sváb földön, amott fogva tartotta egy barátjának Löwenthal, született Kleyle Zsófia, ki sem N.-val szakítani, sem a világ előtt övé lenni nem akart. A költő 1844 nyarán jegyet váltott egy más nővel, de a kettős érzelem harca siettette amugy is beteg, szomoru ifjukori emlékektől kínzott, önmagával és a világgal meghasonlott kedélyének katasztrófáját. Pár hónappal eljegyzése után megőrült és mint gyógyíthatatlan elmebeteg Széchenyi Istvánnal egy fedél alatt végezte szomoru napjait. N. költői egyénisége kétségtelenül lirai költeményeiben mutatkozik legfényesebben. Alaphangjuk a csöndes búskomorság, mely azonban hirtelen csap át féktelen szenvedélybe és nem csak motivumaival (Die drei Zigeuner, Die Haideschänke, Mischka an der Theiss), hanem ritmusával erősen magán viseli a magyarság bélyegét. Jellemző tulajdonai továbbá N. költészetének a lángoló szabadságszeretet és a természetnek kultusza, amiben nagyon sok rokon vonásra találunk Petőfivel. Gyengéje azonban a kompozició lazasága, ami nemcsak epikus költeményeinek hatását gyengíti, hanem drámai terveit is töredékessé teszi. Elbeszélő költeményei közül Savonarola, Die Albigenser gyönyörü részleteik mellett is csak szingazdag életképek sorozatából állanak, drámái közül Faustot csak Gramming átdolgozásában lehetett szinpadra vinni, Don Juanja pedig, melyet már nagy betegen vetett papirra, megmaradt annak, ami N. egész élete volt: geniális töredéknek.

Forrás: Pallas Nagylexikon