A norvégek nyelve, kivéve a lappokét, az É-i nyelvekhez
tartozik (l. Északi nyelv és irodalom), de, amennyire régi emlékeiből
következtethetjük, sohasem volt egységes nyelv. A középkorban Norvégia Ny-i
részében az izlandihoz, É-i részében az É.-svédhez hasonló nyelvet beszéltek. A
nyelvegység e hiánya miatt a XIV. sz.-ban könnyü diadala lett a dán nyelvnek,
mely azóta a művelt közönség irodalmi és társalgási nyelve egész Norvégiában.
Az ország ősrégi nyelve, különösen a hegylakók közt, számos dialektusban maradt
fönn s ezekből, Aesen (l. o.) nyelvészeti és lexikális munkássága nyomán, egy e
célra alakult párt (Norsk-norske Maalstraevere) új norvég irodalmi nyelvet akar
képezni; eredményre azonban kevés kilátása van. E mozgalommal szemben mások
(Norsk-danske Maalstraevere) elégnek tartják a dán szavaknak helyettesítését
általánosan érthető norvég szavakkal.
Az ó-norvég irodalom szorosan összefügg az ó-izlandival.
Harfago Harald udvarában (IX. sz.) a skald költészet virágzott; az öreg Bragi
(850 körül) és a hvini Thjodholz (900 táján), kiktől daltöredékek is maradtak
fönn, norvég skaldok voltak. A vikikngek hőskora volt a költészet forrása, de
az előkelő családokkal ez is Izlandba költözött s a XVI. sz. közepe felé már
Norvégiában nyoma is alig volt. A próza-irodalom kezdetén ugyanoly munkássággal
találkozunk Norvégiában is, mint Svédországban és Dániában; a törvények és
jogok gyüjteményein kivül vallásos tartalmu iratok fordításai teszik az első
nyelvemlékeket. A hazai történetet először latinul (Theodoricus Monachus, 1175
táján), s csak később, valószinüleg izlandi befolyásra irták hazai nyelven
(Olafsaga). Sverrir király (megh. 1202.) korában, ki állítólag maga is irt egy
enciklopedikus munkát (Speculum regale), és az öreg Hakon alatt (megh. 1263.),
kinek rendeletére a déli romantikus irodalom több emlékét lefordították, a
prózairodalom nagyobb lendületet vett; ekkor keletkezett a Thidrekssaga is (l.
o.), de azután a dán nyelv elhatalmasodván, a norvég nyelvü irodalom
lehanyatlott. Dán nyelven irt mindenki, még Holberg is, aki norvég létére a
leghíresebb dán költő lett. Csak a XIX. sz.-ban, mióta Norvégia külön vált
Dániától (1814) s a kristianiai egyetemet megalapították (1811), kezd fejlődni
egy norvég nemzeti irodalom, bár az úttörők (Bjerregard 1972-1842 és Hansen
1794-1842) munkássága sikertelen volt. Tulajdonképen csak Wergeland, Welhaven
és Munch költők munkássága vetette meg alapját az önálló és eredeti norvég
irodalomnak; követőik közt Jensen, Kjerulf, Monsen, stb. érdemelnek említést,
de különösen Moe Jörgen, ki Asbjörnsennal kiadta az ó-norvég népmondákat. Jó
regényeket és novellákat irtak: Collet Camilla (szül. Wergeland) és Thoresen
Magdolna; továbbá újabban Lie Jónás, Elster, Garborg Arne, Kjelland, stb.
Korunkban különösen a dráma-irodalmat művelik; ez Björnson és Ibsen érdeme, kik
a fiatal norvég irodalomnak európai nevet szereztek. Népszerü iratokat irtak:
Ole Vig, A. O. Vinje, C. Janson, Eilert Sundt, L. K. Daa, stb; irodalmi,
történelmi és nyelvészeti kutatásokat végeztek: R. Keyser, Chr. Lange, P. A.
Munch, J. E. Sars, G. Storm, E. R. Unger, Sophus Bugge, Qu. Reigh, stb.
Forrás: Pallas Nagylexikon