Nyelv

alatt szellemi tekintetben kétfélét lehet érteni: egyfelől a beszélő tehetséget és tevékenységet (Humboldt Vilmosnak definiciója szerint a nyelv «az emberi szellemnek örökösen ismétlődő munkája, mely a szótagolt hangot a gondolat kifejezésére akarja alkalmassá tenni»), másrészt egyéni és konkrét dolgot: azon szavak és formák összegét, melyeket valamely nép a kölcsönös érintkezés eszközéül használ, v. pedig (holt nyel) használt. Az egyes nyelv tehát nemcsak a beszélő tehetség eredménye, hanem egyúttal a közlekedő hajlamé is. A nyelv nem kevésbbé fontos tulajdona az embernek, mint a jog és erkölcs, vallás és művészet. Megjegyzendő, hogy a nyelv már a szellemi fejlődésnek legalsóbb fokán, a gyermeknél és műveletlen embernél is mutatkozik, sőt éppen a legdurvább természeti állapotban lévő népeknél sokszor legélénkebb a nyelvképződés, és a nyelvnek élete, fejlődése, változása, amelyet az ily népeknél néha közvetlenül meg lehet figyelni, rendkivül gyors. Igy p. Braziliában akkora nyelvkülönbség uralkodik, hogy néha valamely folyónak mentében, melynek összes hossza nem haladja meg a 300-500 kilométert, hét-nyolcféle nyelv uralkodik. Műveltebb népek nyelvében a változások rendszerint sokkal lassabban állnak be. Egészen új szókat csak a gyermekek szoktak föltalálni, de azok egy pár évi használat után rendesen feledésbe mennek. (l. Gyermeknyelv). Az irás, újabb időben pedig a könyvnyomtatás, oly hatásos eszköz a nyelv változása ellen, hogy annál hatalmasabbat csak a közlekedő eszközök fejlődésében találhatunk. Mind a mellett nagy tévedés lenne azt hinni, hogy bármely modern nyelv tökéletesen meg volna állapodva. Történik változás, különösen pedig a nyelvkincsnek gazdagodása folytán az új fogalmak keletkeztével, melyeket a műveltség haladása hoz magával. Igy p. a XIX. sz.-ban az összes művelt nemzetek nyelvkincse tetemesen fölszaporodott a természettudományok és a technika előhaladása által, melyek új fogalmak kezetkezésével okvetlenül egész sereg új szót tettek szükségessé. Más szók idők folyamában értelmet cseréltek (l. Jelentés, Jelentéstan). S nemcsak a szókincs, hanem a kiejtés, a grammatikai formák és a mondatalkotás is megváltozhatnak. Egyáltalában bebizonyult a nyelvészeti kutatások nyomán, hogy a hangok, szók és szerkezetek elváltozásának nincs határa, és sokszor az egymástól látszólag legtávolabb álló nyelvek a fejlődésnek különféle útjain át egyazon alapnyelvre vihetők vissza.

Ha már aztán az összes történetileg kimutatható alapnyelveket történetelőtti időben egészen kiinduló pontjukig folytatva képzeljük, nagyon könnyen fölmerülhet az a kérdés, vajjon ezen kiinduló pont nem közös-e valamennyijöknél és vajjon az összes nyelvtörzsek nem vezethetők-e vissza egy és ugyanazon ősnyelvre. Ezen kérdés, melyet azelőtt, részben vallási előitéletnél fogva, elhamarkodva igennel szoktak volt elütni, a tudománynak mai álláspontjáról inkább nemmel oldandó meg. Minden kisérlet, mely arra irányult, hogy a nyelveknek eredeti egységét kimutassa, hajótörést szenvedett és igy a nyelvbuvár jobbára bele nyugszik, hogy eleitől fogva önálló nyelveket fogadjon el, hasonlóan az etnologushoz, ki az ember nemét több rendbeli, egymástól független fajra osztja föl. Mihelyt ez ténnyé vált, okvetlenül fontos változásnak kellett beállania egy más probléma fölfogásában is. Ugyanis a nyelv eredetének kérdése, mely már Platót és Aristotelest, Epikurt és a Stoikusokat foglalkoztatta, átváltozott ama kérdéssé, mely az egyes alapnyelveknek eredetére vonatkozik. Hogy milyen volt ez a kezdet, azt a mostani segédeszközökkel históriai úton megbizonyítani nem lehet, azonkivül nehézséget okoz az, hogy a legjelesebb tudósok között erre nézve elvi eltérés van. Az egyik párt (jelesül Humboldt Vilmos, Müller Miksa és Steinthat) azt állítja, hogy az első embereknél okvetlenül határozott fogalmak fűződtek határozott hangokhoz, hogy tehát a nyelv és értelem fejlődése összeesik (nativizmus), mig a másik párt (jelesül Whitney, Geiger, Bleek, Marty, Madvig stb.) a nyelv és gondolatnak jelenleg tapasztalt kölcsönös függetlenségéből kiindulva, a kettőnek összefüggését tagadják és a multban is lehetetlennek nyilvánítják (empirizmus). Mindazonáltal újabban némileg enyhült ez az ellentét, nevezetesen elálltak attól, hogy a nyelvet az ősembernek valami sajátságos tehetségére vezessék vissza, mely később elveszett volna. Általában mindazon következtetésekben, melyek a nyelv eredetének kutatásában történnek, okvetlenül ama tényleges alapra kell helyezkedni, melyet a nyelv élete a történeti korszakokban s általában a tapasztalatunk alá eső fejlődésben föltüntet. Ebben a következő tételek irányadók, még pedig mind a nyelv eredetének, mint lényegének megitélésében: 1. A nyelv és értelem nem azonos egymással. Noha egymásra folytonos hatással vannak, mégis függetlenül is létezhetnek, illetőleg értelem van nyelv nélkül és viszont. Ugyanazért a beszéd sokkalta korlátoltabb tehetség a gondolatnál és még a legműveltebb nyelvek sem képesek a gondolatnak számtalan fimon árnyéklatát kifejezni. Vannak gondolatok és érzelmek, melyeket egy-egy hanggal vagy taglejtéssel sokkal határozottabban lehet kifejezni, mint egy egész sor szóval; különösen a gyermeknél és élénk természetü embernél az arcjátéknak, taglejtésnek mindenkor fontos szerepe van. A siketnémák, kiktől bizonyára senki sem fogja eltagadni a szellemi tehetséget, rendkivül mesterséges jelnyelven beszélnek. A matematika számos tétele, melyet szóval vagy éppen nem, vagy csak nehezen lehet kifejezni, egy pár egyszerü jel, vagy pedig egyetlen rajz által megérthetővé válik. A zene és festés önálló művészetek a költészet mellett, melynek anyaga a nyelv. Azonkivül a gondolkodástannak vagy logikának törvényei lényegesen különböznek a grammatika szabályaitól. Igy p. ez a magyar mondat: «a golyó négyszögletes» nyelvtanilag tökéletesen helyes, de logikainak senki sem fogja tartani. Ezek szerint tehát lehetett olyan idő, amikor a gondolkodás már megvolt, de nyelv még nem volt. 2. Gyermekek és műveletlen emberek különösen szeretik egy-egy állatnak vagy tárgynak jelölésére a tőle hallgató hangot vagy zörejt utánozni. A nyelvbeli jelölés ezen legegyszerübb módjának, melyet hangutánzónak neveznek, kétségkivül fontos szerepe volt mindenféle ősnyelvben, habár ily úton nem vagyunk képesek minden szót megfejteni. 3. Fölkiáltások, vagyis indulatszók még felnőtt és művelt emberek beszédében is nagy szerepet játszanak, s valószinüleg még nagyobb mértékben megvoltak a nyelvképződés régi korában. 4. E szerint az első szók alkalmasint reflex hangokból váltak, melyeket az indulat hozott létre, épp ugy, mint valami rángást vagy más önkénytelen reflex mozdulatot. 5. Csak másod sorban használták aztán a hangokat a közlés eszközeül, miután sokszor tapasztalták, hogy általuk fölkelthetik másoknak figyelmét. Épp igy fejlődtek a taglejtések eredeti reflex-mozdulatokból az indusoknál tökéletesen jelnyelvvé. (V. ö. Mallery rendkivül érdekes közléseit a Techmer-féle Internationale Zeitschrift-ban.) Az irás is durva képirásból fejlődött olyan tökéletes közlekedő eszközzé. 6. Az első kifejezések tagolatlan mondatok voltak, minők p. még ma is «Segítség!» villámlik, s más effélék. Csak később fejlődtek ki a mondatrészek és beszédrészek különbségei. L. még Nyelvtudomány.

Forrás: Pallas Nagylexikon