Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Nyelvtörtén... ----

Magyar Magyar Német Német
Nyelvtörtén... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Nyelvtörténet

A nyelv folyton változik. Ebben a változásban, fejlődésben, ebben a szakadatlan enyészetben és tenyészetben áll a nyelvnek valóságos élete. Abban áll a nyelvésznek legérdekesebb foglalkozása, hogy megfigyeli ama lélektani mozzanatokat, melyek egy-egy szónak vagy szerkezetnek jelentését kitágítják vagy korlátozzák vagy képpé változtatják, s így lassanként fölépíti, rekonstruálja egyikét a legtanulságosabb életrajzoknak: a nyelvét, s vele az emberi gondolkodásért, a nemzeti észjárásét. Mert a nyelvnek e története nincs megirva krónikákban; a nyelvésznek kell ugyszólván kitalálnia. Vannak azonban olyan forrásaink, melyek a szók és szerkezetek életének egyes fokozatait, jelenségeit megőrizték, még pedig v. történeti egymásutánjokban: ezek a nyelvemlékek; vagy egymás mellett a régibbet és újabbat: ezek a nyelvjárások és a rokon nyelvek. Számtalan esetben cserben hagyna bennünket tudományunk, ha a szónak eredetibb alakját vagy régibb jelentését, vagy az illető szerkezetnek egy eredetibb és világosabb fordulatát meg nem találnók nyelvünknek régi emlékeiben, vagy dialektusaiban, vagy rokonaiban. Az előbbiekben megőrzött adatokat szokás összességökben Ny.-nek s a velök foglalkozó tudományágat történeti nyelvtannak nevezni. De tulajdonképen ez adatok csak egyes megmaradt kövek, melyekből nekünk kell fölépítenünk a nyelv történeti, éppen mert a nyelv szerkezetének fokozatos fejlődését törekszik földeríteni. A nyelvemlékek megbecsülhetetlen segítséget nyujtanak a tudományunknak, s tökéletes ismeretök és földolgozásuk mulhatatlan föltétele minden nyelvészeti vizsgálatnak. A hangtan, szófejtés, mondattan fontosabb kérdései nem juthatnak kielégítő megoldáshoz a régi nyelvemlékek meghallgatása nélkül, de sokszor még a legegyszerübb s legcsekélyebb dolgokban sem igazodhatunk el nálok nélkül.

A magyar nyelvnek nincsenek olyan régi emlékei, mint a németnek, vagy éppen a latinnak, görögnek. Az u. n. hun-székely irás lehetett a honfoglaló magyarok irása, de ami efféle irás fönmaradt, az sokkal később korból való. Még a magyar kereszténység első két századából sem maradt fönn összefüggő nyelvemlék. Van azonban a XI. és XII. sz.-ból számos latin oklevelünk, melyekben igen sok magyar tulajdonnév és köznév fordul elő. Érdekesek ezek közt a pogány magyar személynevek, melyeket utóbb a keresztény keresztnevek teljesen kiszorítottak. Árpádkori határleiró oklevelekben számtalanszor találkozunk utak, vizek, fák és más effélék neveivel, melyek vagy pusztán, vagy latin fordításukkal vannak beleszőve a latin szövegbe, ilyenformán: In quadam via vulgariter Arkusuth vocata (azaz árkus út, árkos út). Fluvius zuchugo (zuhogó-nak hivják Háromszékben ma is a patakbeli vizesést). Számos becses adatot szolgáltatnak a latinul irt krónikák is, kivált Anonymusé, Béla király névtelen jegyzőjéé, a XIII. sz.-ból s az u. n. Váradi Regestrom szintén a XIII. sz. elejéről, nagyváradi istenitéletek jegyzőkönyve, végre az Árpád-házi királyoktól fönmaradt törvények és szabadalomlevelek. Már ezekben a szétszórt apró maradványokban is nemcsak szókincsünknek találjuk legrégibb példáit, hanem a hangtan és szótan történetéhez is becses adalékokat, de még többet találunk a Halotti Beszédben (l. o.), mely első összefüggő nyelvemlékünk 1220 tájban. Ezután következnek a Königsbergi Töredékek (l. o.) a XIV. sz. első feléből. Továbbá a Schlägli s a Besztercei szójegyzék (l. o.) a XV. sz. elejéről. Legtöbb irott nyelvemlékünk van a kódexek korából, mely körülbelül az 1440 és 1540 közti századot foglalja el s a könyvnyomtatás koráig terjed. A kódexek közül legfontosabbak a XV. sz.-ból az Ehrenfeld-kódex, az összetartozó Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex, a XVI. sz.-ból a Jordánszky- és Érdy-kódex, a Margit-legenda, az Érsekújvári-kódex (l. ezeket külön cikkekben). A kódexek irói mind a maguk nyelvjárását irják; csak a könyvnyomtatás korában kezd az irodalmi köznyelv kifejlődni s ez csak Pázmány korában és hatása alatt állapodik meg némileg. Később, a XIX. sz. elején nagy változást szenved az irodalmi nyelvkincs a nyelvújítás által (l. o.), s ismét a XIX. sz. közepe óta a népies irány felülkerekedésével. A magyar nyelvemlékekről legjobb összefoglaló munka, mely az ide vonatkozó többi irodalmat is fölsorolja, Zolnai Gyula könyve: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig, 26 hasonmással (Budapest 1894).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is