A nyelv folyton változik. Ebben a változásban, fejlődésben,
ebben a szakadatlan enyészetben és tenyészetben áll a nyelvnek valóságos élete.
Abban áll a nyelvésznek legérdekesebb foglalkozása, hogy megfigyeli ama
lélektani mozzanatokat, melyek egy-egy szónak vagy szerkezetnek jelentését
kitágítják vagy korlátozzák vagy képpé változtatják, s így lassanként fölépíti,
rekonstruálja egyikét a legtanulságosabb életrajzoknak: a nyelvét, s vele az emberi
gondolkodásért, a nemzeti észjárásét. Mert a nyelvnek e története nincs megirva
krónikákban; a nyelvésznek kell ugyszólván kitalálnia. Vannak azonban olyan
forrásaink, melyek a szók és szerkezetek életének egyes fokozatait, jelenségeit
megőrizték, még pedig v. történeti egymásutánjokban: ezek a nyelvemlékek; vagy
egymás mellett a régibbet és újabbat: ezek a nyelvjárások és a rokon nyelvek.
Számtalan esetben cserben hagyna bennünket tudományunk, ha a szónak eredetibb
alakját vagy régibb jelentését, vagy az illető szerkezetnek egy eredetibb és
világosabb fordulatát meg nem találnók nyelvünknek régi emlékeiben, vagy
dialektusaiban, vagy rokonaiban. Az előbbiekben megőrzött adatokat szokás
összességökben Ny.-nek s a velök foglalkozó tudományágat történeti nyelvtannak
nevezni. De tulajdonképen ez adatok csak egyes megmaradt kövek, melyekből
nekünk kell fölépítenünk a nyelv történeti, éppen mert a nyelv szerkezetének
fokozatos fejlődését törekszik földeríteni. A nyelvemlékek megbecsülhetetlen
segítséget nyujtanak a tudományunknak, s tökéletes ismeretök és földolgozásuk
mulhatatlan föltétele minden nyelvészeti vizsgálatnak. A hangtan, szófejtés,
mondattan fontosabb kérdései nem juthatnak kielégítő megoldáshoz a régi
nyelvemlékek meghallgatása nélkül, de sokszor még a legegyszerübb s
legcsekélyebb dolgokban sem igazodhatunk el nálok nélkül.
A magyar nyelvnek nincsenek olyan régi emlékei, mint a
németnek, vagy éppen a latinnak, görögnek. Az u. n. hun-székely irás lehetett a
honfoglaló magyarok irása, de ami efféle irás fönmaradt, az sokkal később
korból való. Még a magyar kereszténység első két századából sem maradt fönn
összefüggő nyelvemlék. Van azonban a XI. és XII. sz.-ból számos latin
oklevelünk, melyekben igen sok magyar tulajdonnév és köznév fordul elő. Érdekesek
ezek közt a pogány magyar személynevek, melyeket utóbb a keresztény
keresztnevek teljesen kiszorítottak. Árpádkori határleiró oklevelekben
számtalanszor találkozunk utak, vizek, fák és más effélék neveivel, melyek vagy
pusztán, vagy latin fordításukkal vannak beleszőve a latin szövegbe,
ilyenformán: In quadam via vulgariter Arkusuth vocata (azaz árkus út, árkos
út). Fluvius zuchugo (zuhogó-nak hivják Háromszékben ma is a patakbeli
vizesést). Számos becses adatot szolgáltatnak a latinul irt krónikák is, kivált
Anonymusé, Béla király névtelen jegyzőjéé, a XIII. sz.-ból s az u. n. Váradi
Regestrom szintén a XIII. sz. elejéről, nagyváradi istenitéletek jegyzőkönyve,
végre az Árpád-házi királyoktól fönmaradt törvények és szabadalomlevelek. Már
ezekben a szétszórt apró maradványokban is nemcsak szókincsünknek találjuk
legrégibb példáit, hanem a hangtan és szótan történetéhez is becses adalékokat,
de még többet találunk a Halotti Beszédben (l. o.), mely első összefüggő
nyelvemlékünk 1220 tájban. Ezután következnek a Königsbergi Töredékek (l. o.) a
XIV. sz. első feléből. Továbbá a Schlägli s a Besztercei szójegyzék (l. o.) a
XV. sz. elejéről. Legtöbb irott nyelvemlékünk van a kódexek korából, mely
körülbelül az 1440 és 1540 közti századot foglalja el s a könyvnyomtatás koráig
terjed. A kódexek közül legfontosabbak a XV. sz.-ból az Ehrenfeld-kódex, az
összetartozó Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex, a XVI. sz.-ból a Jordánszky- és
Érdy-kódex, a Margit-legenda, az Érsekújvári-kódex (l. ezeket külön cikkekben).
A kódexek irói mind a maguk nyelvjárását irják; csak a könyvnyomtatás korában
kezd az irodalmi köznyelv kifejlődni s ez csak Pázmány korában és hatása alatt
állapodik meg némileg. Később, a XIX. sz. elején nagy változást szenved az
irodalmi nyelvkincs a nyelvújítás által (l. o.), s ismét a XIX. sz. közepe óta
a népies irány felülkerekedésével. A magyar nyelvemlékekről legjobb
összefoglaló munka, mely az ide vonatkozó többi irodalmat is fölsorolja, Zolnai
Gyula könyve: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig, 26 hasonmással (Budapest
1894).
Forrás: Pallas Nagylexikon