Nyelvtudomány

(máskép nyelvészet, lingvisztika), mint rendszeres tudomány egyike a legfiatalabbaknak és csak a XIX. sz. gyermeke. Mert a rómaiak és görögök grammatikája és a régi hinduknak, később az araboknak nem kevésbbé jelentékeny kutatásai, már ama tulajdonságuknál fogva, hogy csak egy, vagy legföljebb két nyelvre szorítkoztak, nélkülözték a Ny. egyik legfőbb és leghatósabb eszközét, a nyelvhasonlítást. A középkortól egészen az újkorig különösen amaz előítélet szolgált nagy akadályul, mintha a héber nyelv volna a nyelveknek közös anyja. Csak az indek régi szent nyelvének, a szanszkritnak, a XVIII. sz.-beli fölfedezése és a közeli összefüggésnek földerítése, amelyben ez Európa legfőbb kulturnyelvével áll, adott alkalmat kiterjedtebb nyelvészeti tanulmányokra, melyeknek - mint minden tudománynak - éltető eleme az összehasonlítás. Schlegel Frigyes, Bopp és utódaik kutatása az indogermán nyelvcsaládot állapította meg (l. Indogermánok) s a hozzája tartozó nyelvcsoportok grammatikai természetét földerítette. Egyúttal Humboldt Vilmosnak messzeható kutatásai nagyszerü eredményeket létesítettek távol eső nyelvek terén s a nyelvfilozofiában, másrészt pedig a Grimm és Dieztől, de nálunk már előbb Révaitól megalapított nyelvtörténeti irány egyes nyelvek beható vizsgálatát indította meg. Azóta a nyelvészetnek haladása három uralkodó irányában, jelesül mint históriai, összehasonlító és filozofiai mindegyre halad és máris a legszebb eredményeket mutathatja föl. A nyelvhasonlítás vagy összehasonlító Ny. a nyelveknek roppant zavarába, ezen igazán «bábeli nyelvzavarba», rendet és áttekintést hozott, megalkotta a nyelveknek osztályozását és a legfontosabb élő és kihalt nyelveket visszavezette bizonyos számu nyelvcsaládra stb. l. Nyelvek. A nyelveknek ezen beosztását genealogiai föloszlásnak szokás nevezni. Ez utóbbi közvetve magában foglalja egyszersmind az illető népek osztályozását, mely népek ezen nyelveket beszélik és tökéletes joggal lehet szó például indogermán népcsaládról, mint mely gondolatainak kifejezéseül az indogermán nyelveket használta. Általában a nyelvhasonlítás a legmegbízhatóbb vezér mindazon kutatásokban, amelyek az emberiség őstörténetére vonatkoznak, minthogy nemcsak a hieroglifeknek és ékiratoknak rég elfeledett nyelvét megfejtette, hanem az őskor művelődéstörténeti viszonyait is megvilágította. - Származásukon és elágazásukon kivül még egy második elv is érvényesül a nyelveknek fölosztásában és ez a nyelveknek grammatikai alkatára vonatkozik: morfologiai fölosztás. Ennek alapján többnyire háromféle nyelvet különböztetnek meg: egytagu (elszigetelő, izoláló) nyelveket, továbbá agglutinálókat v. ragozókat és hajlító nyelveket. (L. Egytagu nyelvek, Agglutináló nyelvek, Flektálás.) Különben nemcsak az tény, hogy az izoláló nyelvekben a ragozó és hajlító elv szerint való képzések fordulnak elő, hanem fordítva is áll a dolog, ugy hogy a morfologiai hármas fölosztást következetesen alkalmazni alig lehet és azt csak könnyü áttekinthetősége és azon körülmény teszi nélkülözhetetlenné, hogy a históriai fejlődéssel és a nyelvek történetével mindenképen összeegyeztethető. Mert a legnagyobb valószinüséggel állíthatni, hogy még a flektáló nyelveknek is (milyenek például az indogermánok) volt egy-egy agglutináló vagy pedig izoláló korszakuk is, amelynek végeztével a flexió ugy állott be, hogy két eredetileg különböző jelentésü szó összeragadt és új jelentést vett föl, szakasztott ugy amint néha két szóból új szó áll elő kopás által (p. e két finn-ugor szóból né (nő) + pi (fi, férfi) új szó: nép, melyet bajosan fog a nem nyelvész összetett szónak tartani).

Ami a Ny.-nak módszerét illeti, az újabb fejlődésében többnyire szigoruan tapasztalati és induktiv. Ezen exakt módszernél fogva hasonlították a természettudományokhoz, melyekhez csakugyan nagyon közel áll, a nélkül azonban, hogy közéjük tartoznék, minthogy tárgya (a nyelv) az emberi tevékenység eredménye lévén, határozottan a történeti tudományok körébe utasítja. Legközelebbi érintkezése (amennyiben irodalmi nyelvekre vonatkozik) a filologiával van; a filozofiára (kivált a lélektanra) nézve különös érdekkel bir a nyelvnek az értelemmel való összefüggése, mig az etnologia a nyelveknek pontos osztályozását sürgeti. Mindazonáltal a természettudományokkal is összefügg a hangtan által, melynek alapját mindazon körülményeknek pontos megfigyelése képezi, melyek között a hangok képződnek. A Ny.-nak beosztása önként előáll, ama fő alkatrészekhez képest, amelyekből minden nyelv áll. A hangtan foglalkozik a hangok kiejtésével s történeti változásaival. A modern Ny.-nak legbiztosabb alapja a hangoknak pontos megfigyelése. Aztán következik a szótan, még pedig először a jelentéstan (l. o.), másodszor az alaktan, mely az összetételt. szóképzést és ragozást tárgyalja. A szótanhoz tartozik a szófejtés is (l. o.) v. etimologia. Végül ide sorakozik még a mondattan, mely a szavaknak mondatokká való fűzését figyeli meg. A Ny.-nak mindezen ágai először is az indogermán nyelvészetben indultak nagy virágzásnak (l. Indogermánok), de e példát követve más nyelvcsaládok tudományos buvárlata is nagyon föllendült. Az utolsó évtizedekben a hangtan tökéletesítése mellett különösen lélektani alapon fejlődött nagyon a Ny., s mai módszerében nagy szerepük van az analogiás magyarázatoknak (l. Analogia); ebben Steinthal H. mellett legnagyobb érdemük volt az u. n. új-grammatikusoknak a 70-es, 80-as években.

A magyar Ny. eleinte szintén ama hibás irányban haladt, mely a magyar nyelvnek a héberrel való rokonságát igyekezett kimutatni. Erdősi (Sylvester) János a XVI. sz.-ban, továbbá a XVII. sz. nyelvtanítói és egyhangulag pengették a magyar nyelvnek keletiségét, vagyis ami náluk ugyanegy, a héberrel való rokonságát. És csakugyan a héber névmási ragok nyomán ismerték föl az e korbeli magyar nyelvészek a magyar személy- és birtokragoknak névmási eredetét stb. Tüzetesen a nyelvnek anyagára, a szókra alkalmazva, ezen hasonlítást Otrokocsi Fóris Ferenc (l. Fóris) űzte egykor nagy hirü művében Origines Hungaricae (Franekerae 1693). Ebben számtalan magyar szót, magát a «magyar» szót is a hébertől származtatta. Otrokocsi működése azért nevezetes a magyar Ny. történetében, mert külön iskolája támadt, mely a legkalandosabb etimologiákban tetszelegve egészen a legújabb időkig föntartotta magát. Ide sorozandók Horvát István páratlan fantáziával készített történelmi szófejtései s még előbb Kalmár György (l. o.) hirhedt Prodromus-a, ámbár Kalmár külföldi egyetemeken képződvén, elődeinél alaposabban tárgyalta a nyelvet. Ezalatt külföldön fölmerült a finn-magyar rokonság eszméje, tehát az összehasonlító nyelvészetnek a megfelelő nyelvekre való alkalmazása. A XVII. sz.-ban Fogel Márton hamburgi orvos, a XVIII. sz.-ban Strahlenberg F. J. és Fischer J. E. a magyar s a finn-ugor nyelvek rokonságának már sok fontos tényét megállapították.

Ily módon már a talaj elő volt készítve és csak alkalom kellett hozzá, hogy valamely született magyar alapos készültséggel dolgozza fel. Ez be is következett akkor, midőn Sajnovics János jezsuita mint csillagász bejárta a lappok földjét és a lapp nyelv tulajdonságait megfigyelvén, kiadta nagyjelentőségü művét: Demonstratio idioma Ungerorum et Lapponum idem esse (Kopenhága 1770). A magyar közönség roppant ellenszenvvel fogadta ezen művet, de csakhamar következett Gyarmathi Sámuel fontos műve: Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (Göttinga 1799). Gyarmathi kortársa, Révai Miklós (l. o.) volt a történeti módszer fölfedezője és legelső alkalmazója nemcsak a magyar nyelvészetben, hanem egyáltalán a Ny.-ban, azonban halála után évtizedeken át igen kevés történt a magyar Ny. terén. Egyetlen fontosabb mozzanat az akadémia két első évtizedében (1830-1850) a Régi magyar nyelvemlékek négy kötetének kiadása (szerk. Döbrentei Gábor). A negyvenes években a finn Castrén (l. o.) s a magyar Reguly (l. o.) tettek sokat az ural-altáji nyelvek megismerése érdekében s ezáltal közvetve a magyar Ny.-t is előmozdították. Az ötvenes években föllépett Hunfalvy Pál s az általa alapított Magyar Nyelvészet c. folyóiratban igen sokat tett a magyar nyelvhasonlítás fölvirágoztatására, főleg mióta Reguly Antal vogul gyüjtéseit földolgozta. Mindjárt Hunfalvy után szintén igen eredményes működést fejtett ki e téren a finn Donner Ottó, a magyar Riedl Szende, a különösen a mi Budenz Józsefünk (l. o.), kinek magyar-ugor szótára és ugor alaktana az összehasonlító nyelvészet legjelentősebb eseményei közé tartozik. Budenz vette által Hunfalvy kezéből a Nyelvtudományi Közleményeket, mely az ügyes nyelvbuvárok iskolája lett. Budenz tanítványai Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Halász Ignác, Munkácsy Bernát (l. o.). Az összehasonlító Ny. mellett nagy virágzásnak indult a történeti Ny., a nyelvjárások földolgozása s a nyelvművelésre vonatkozó irodalom. Ezeknek művelői közül említendők: Szarvas Gábor, P. Thewrewk Emil, Volf György, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Balassa József, Zolnai Gyula, Lehr Albert (l. o.) s még a Magyar nyelvtörténeti szótár és Magyar Nyelvőr c. cikkeket.

Forrás: Pallas Nagylexikon