Nyugateurópai versformák

költői technikánk mindama versalakjai, melyek irodalmi hatás révén a nyugati nemzetek irodalmából kerültek hozzánk. Versszak- és periodus-szerkezet tekintetében meg volt e hatás már a keresztélység fölvétele óta, mióta nyelvünkre az egyház énekeit fordítani kezdték, még jobban erősödött a reformáció óta (Szenci Molnár Albert) s irodalmunkba igy számos oly versalak, strófaszerkezet került, melynek mintái a nyugati népeknél kereshetők (Faludi, Amade, Kisfaludy Sándor). Mindezekben inkább a szerkezetek összeállítása volt idegen hatás eredménye, maga a versek ritmusa a rendes ereszkedő magyar ritmus maradt. Csak mióta a klasszikai versformák behozatalával, az u. n. időmértékes merselésben kiképezték költőink nyelvünket s a legnevezetesebb sorfajokat: trocheust és daktulust, jambust és anapesztust magyarul is elő lehetett állítani: azóta tettek rendszeres kisérleteket arra, hogy Ny. tirmusát is hiven utánozzák. Úttörő e téren Ráday Gedeon volt, ki már 1735. irt rimes (azaz nem klasszikai, hanem nyugateurópai) trocheust, s már a XVIII. sz. közepén stanzákban költött. Róla nevezte el tiszteletből Kazinczy a Ny.-at Ráday versnek. Az irodalmi felujulás idején Kazinczy, Földi, Verseghy buzgólkodtak a Ny. behozatala mellett, amelyeket akkor mértékes-rimes verseknek neveztek s az uralkodó nézet szerint a kalsszikai formák után egyedül jogosaknak tartottak; a modern stilre, a dalszerü költeményekre a Ny.-at fogadták el. Mellette a magyar versforma, mint fölösleges, háttérbe szorult; különben a Ny.-at alig látták egyébnek, mint a magyar rimes versalak mértékkel való megnemesítésének. Igy bejöttek a rimes trocheusok, jambusok, daktilusok és anapesztusok mindenféle alakjai, az olasz, rancia, német romantikus versalakok, a szonett, terzina, stanza, nibelungi vers, valamint a rimtelen jambusi és trocheusi formák, mint a drámai jambus (Hank verse) stb. A klasszicizmus letüntével a Ny. majdnem egyedül uralkodókká váltak költészetünkben, jelesül a romanticizmus korában, az Aurora és Athenaeum költőinél. E korból való legnemzetibb énekeink, a Szózat (Vörösmarty), a Hymnus (Kölcsey) nyugateurópai formájuak. A nemzeties költészet aranykorában szünt meg ismért a Ny., eme tulságos egyeduralma, amikor Petőfi és Arany a magyar nemzeti versidomot ismét művészi jogaiba emelték. Azóta a Ny. nemzeti versidomunkkal együtt uralkodnak költészetünkben; a Ny. a nemzetközi elemet képviselik, minden hang és eszmekör tolmácsai, a nemzeti formák inkább szorosan magyaros tárgynál és magyaros stilkép nyernek alkalmazást. V. ö. Négyesy, A mértékes magyar verselés története (Budapest 1892).

Forrás: Pallas Nagylexikon