Ok

okozat, okság. A jelenségek, változások beálltát és rendjét szükségesnek tekintjük; ha két jelenség van: A és B, és e kettőt olyannak tekintjük, hogy ha A történik, B-nek is történnnie kell, akkor A-t nevennük oknak, B-t okozatnak, s e kettő közt fennálló szükségesnek tekintett viszonyt okságnak. Az okság törvényét igy formulázhatjuk: Ugyanazon ok ugyanazon körülmények mellett mindig ugyanazt az okozatot szüli. Az oksági viszonyt e szükséges kapcsolato különbözeteti meg a véletlen egmásutántól, melyet tapasztalunk; s mert e kapcsolatot szükségesnek kell gondolnunk, monduk, hogy az okozat az okból származik, az ok szüli, idézi elő az okozatot. De ezek a kifejezések mind csak képek; tényleg a jelenségeknek nem egymásból való származását, hanem csak egymás után való következését tapasztalhatjuk; hé két jelenség A és B csak véletlenül következik egymásra, ez az egymásra következsét semmiben sem különbözik egy oly A és B egymásra következésétől, melyek oksági viszonyában vannak; csak ha okunk van feltételezni, hogy ez az utóbbi egymásután szükséges, azaz mindig előfordult és mindig elő fog fordulni, mondjuk, hogy A ok, B okozat. Szóval a szükséges egymásután és a véletlen egymásután külsőleg semmikép sem különböznek egymástól, csak a szükségesség fogalma, melyet az egyikhez hozzáfűzük, a másikhoz nem, teszi a különbséget. Innét van, hogy már az ókorban akadtak, akik az okság törvényét kétellyel illették, míg újjabban Hume (l.o.) rendszeres fejtegetésekkel támadta meg ez elv objektiv érvényességét. Gyakorlati szempontból, mint Hume is mondja, meg kell maradnunk ama meghatározás mellett, hogy okság a dolgok szükséges rendjét jelenti. Az oksági viszonyok kikutatása a legtöbb tudománynak legfőbb célja. E célra szolgálnak az indukció módszerei, a megfigyelés és kisérlet, melyek mind feltételezik, hogy ily szükséges kapcsolatok vannak és nekünk feladatunk a szükséges kapcsolatokat a véletlenektől megkülönböztetni. (l. Indukció). Az oksági viszonyok osztályozására is történtek kisérletek. Aristoteles négyféle okot különböztet meg: az anyagot, formát, okot és célt. Leibniz fontosabb különbséget állapít meg azon ok közt, melynél fogva valami történik s azon ok közt, melynél fogva valamit igaznak tartunk s igy formulázza: semmiféle tény nem lehet se igaz, se tényleg létező, semmiféle kijelentés nem lehet igaz, ha nincs elengendő oka (raison suffisante, ratio sufficiens), miért ilyen és nem már. Ez az elégséges ok tétele (principium rationis sufficientis). Ehhez Schopenhauer még két fajtát csatolt, a motiváció és a lét-ok elvét, de ez utóbbit csak átvitt értelemben sorozhatni ide, a motiváció elve pedig az okság elvéhez tartozik. Vajjon Leibniz megkülönböztetése az igazságok oka és az események oka közt rejlik-e, vajjon az igazságok megokolását általában ide sorozhatni-e: vitás kérdés. Fölötte fontos az okság kérdése az etikában. Ha cselekedeteinek is szükségesek, van-e erkölcsi beszámíthatóság? Ha pedig erkölcsi beszámíthatóság és felelősség van, nem kell-e feltételeznünk, hogy az akarat szabad, azaz nincsen az okság törvényének alávetve. Ez egyike azoknak a problemáknak, emyleknek eldöntése egész világfelfogásunkra nézve döntő. Az ismerettanban fontos az a kérdés, vajjon az okság elve a tapasztalatból származik-e vagy elménk eredeti birtokát teszi. Ez utóbbi nézeten van Kant és Schopenhauer és az újabbkori filozofusok közül is számosan.

Forrás: Pallas Nagylexikon