Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Olasz festé... ----

Magyar Magyar Német Német
Olasz festé... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Olasz festészet

A szobrászattal egyidejüleg kezdett kifejlődni az O. is az ó-keresztény művészetből, de ezt is ugyanaz a merevség és élettelen, kifejezés nélküli üresség jellemzi. A XI.sz.-ban a montecassinói apát a lehanyatlott mozaik-festészet újjáteremtésére művészeket hozatott Bizáncból, akik aztán Velencében Salernóban és Monrealéban meg palermóban is sokat dolgoztak. Hatásuk legjobban látszik a firenzei baptiszteriumban (XIII.sz.), melyet Jacopo szerzetes és később Andrea Tafi remek mozaik-képekkel díszítettek. A művészi önállóság gyönke kezdeteivel csak a XIII.sz.vége felé találkozunk Cimabue és a sienai Duccio di Buoninsegna munkáiban, akik bár a kompozicióban nem szakítottak a középkori merevséggel, alakjaikba mégis némi mozgékonyságot és életet öntöttek. Giotto di Bondone, aki állítólag Cimbaue tanítványa volt, tekinthető az olasz festészet első mesterének, amennyiben a természethez közelebb álló, realisztikus modorban dolgozott, művészetének keretébe az allegoriát, arcképfestést és a történelmet is fölvette, sőt magának a festészetnek technikáját is javította (tempera-festés). Hatását nemcsak Firenze, hanem egész Olaszország megérezte, s a XIV.sz.-beli összes olasz festők többé-kevésbé Giotto utánzói és irányának továbbfejlesztői lettek. Legkiválóbb tanítványa Taddeo Gaddi volt, de modorában festettek még: Orcagna, a pisai Campo Santo hires freskóinak ismeretlen festője, Agnolo Gaddi, Spinello Aretino és Lorenzo Manaco, aki már a XV.sz.-ban halt el s az utolsó érdemesebb giottista volt.

A XV.sz.-dal új fordulatot vett az olasz festé-szet, melyben az alakrajzot a természet után kezdték készíteni, a festőanyagot pedig lágyabb, egyöntetübb ábrázolásra alkalmasabbá tették. Az első lépést a magasabb tökély felé a firenzei Paolo uccello tette, aki a vonaltávlattal foglalkozott, de őt jóval fölülmulta korának három legtehetségesebb művésze: Masaccio, aki az erősebb árnyékolással és anyagiasabb fölfogással plasztikusakká tudta tenni alakjait, s egyben a kompozicióban is nagy haladást ett; Fra Filippo Lippi, aki az életet a valóságnak megfelelően törekedett ábrázolni és Fra Angelico fiesole, aki a kedélyvilágot igyekezett alakjaiban megjeleníteni. Ennek az utóbbinak iránya nyilatkozik kortársai, Gentile da Fabriano, a sienai Taddeo di Bartoli és az umbriai iskola (főleg Niccolo Alunno) műveiben, míg másfelől a festészet fő törekvését a természetnek lehetőleg hű ábrázolására és a technika kiművelődésére irányozta. Ide tartoznak: Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Cosimo Rosselli és Alessio Baldovinetti, de mindnyájunkat fölülmulta Benozzo Gozzoli és Domenico Ghirlandajo, akik a természethűség fejlesztésében sassankint szem elől kezdték téveszteni tárgyuk ideális, vallásos és történelmi jelentőségét s inkább koruk társadalmát s annak mozgalmas életét ábrázolták festményeiken. Ugyanebben a korban kezdté tanulmányozni a meztelen testet és anatomiát, s e téren az elsők voltak Andrea del Castagno, Antonio Pollajulo és Andrea del Verocchio, meg Luca Signorelli, aki legszerencsésebb volt mindnyájuk közt az emberi test ábrázolásában. Egyesek a klasszikus korban keresték a finomabb ízlés és művészet forrásait, a padovai Francesco Squarcione görögországi utazásaiban nagy csomó antik műtárgyat gyüjtött, melyekkel szülővárosában igen látogatott festő-akadémiát nyitott. Ebből került ki Andrea Mantegna, akinek természetességre és történelmi hűségre törekvő műveiben meglátszanak anatomiai, perspektivai, történelmi stb.ismeretei. A velencei Giovanni Bellini meg Pietro Perugino, az umbriai iskola feje és Francesco Francia festményein mély vallásos érzelem és bizonyos eszményi gyöngédség ömlik el, míg Cima da Conegliano, Carpaccio és Pinturicchio a szinek erőteljesebb ellentétében keresték a hatást.

Azonban, bár a festészet haladása kétségtelen és határozott volt, mégis a XVI.sz.elején hiányzott abból valami a művészi tökéletességhez. Ezt a valamit leginkább hat kiváló mester pótolta (a cinquecentisták), kik egyúttal korszakot is alkottak a művészet történetében. Legelül áll köztük Leonardo da Vinci, aki, jártas lévén az anatomiában, s különben is éles megfigyelő tehetséggel lévén megáldva, a rajzot a művészi befejezettség soha utól nem ért magaslatára vitte. A mozdulatok élénkségét és a formák változatosságát Michelangelo vitte be a festészetbe, mely Ráfáel műveiben megnemesül az ideális felfogástól, s egyben az élet és valószerüség hű ábrázolásává is lesz. Az az idő, mikor Ráfáel és Michelangelo (1508-20) versengve festették Rómában legszebb képeiket, volt az O.fénykora. Hozzájuk sorakozik Correggio, kinek technikája (különösen a chiaroscuro hatásos alkalmazása) és szinezése sok tekintetben páratlan és különösen alkalmas arra, hogy a meztelen testnek lágyságot adjon. A velencei Giorgione a kompozicióban élénkségre és kifejezésre törekedett, a kezelésben pedig szélesebb technikát és fénylő, harmonikus szineket használt; nyomába Tiziano lépett, aki erőt öntött alakjaiba, s egyúttal a ragyogó kolorit valódi mestere volt, s főleg az eleven hús ábrázolásában ritkítja párját. E nagyobb mesterek mellett említésre méltók tanítványaik és követőik is: a firenzei Fra Bartomommeo és Andrea del Srato, a sienai Sodoma és Beccafumi, a veronai Caroto, a velencei Palma Vecchio, Pordenone és Paris Bordone, a ferrarai Dosso Dossi stb. leonardót utánozták Milánóban Bernardino Luini, Cesare da Sesto, Gaudenzio Ferrari és Andrea Solario; Daniele da volterre a legtehetségesebb volt Michelangelo tanítványai közt, míg Ráfáel iskolájában Giulio Romano volt a legnagyobb, kihez még Perino del Vaga, Francesco penni, Garofalo stb.is csatlakoztak. Correggio művészetének egy részét Parmeggianino örökölte, Giorgione tanítványai közül Sebastiano del Piombo vált ki, míg Tizianót Bonifazio (III.), Veneziano és Buonvicino (Moretto) utánozták.

A XVI.sz.közepétől az O.egyre jobban hanyatlott, s az előbbi nagyság utánzására szorítkozott. A lombard iskola (Luini, Lomazzo) nem tudta ellesni és visszaadni mesterének Leonardónak gyöngéd, átszellemült nőalakjait, a római ráfáelisták (Sermoneta, Zuccari, Cesari) csak előképük fogyatkozásait örökítették meg, természetesen még tulzottabban; még legjobbat alkottak a firenzei michelangelisták (Vasari, Bronino, Alessandro Allori), bár a modorosság ezeknél is csakhamar föllépett, szinérzékük eltompult és a lázas sietség csakhamar ipari festéssé fajult. A parmai, modenai és cremonai festőiskola Correggiót utánozta (Lelio Olrt, Bernardino Gatti, Bernardino Campi), de a mester gráciáját modorosságukkal édeskéssé tették. Egyedül a velencei iskola tartotta fenn magát a művészet magas szinvonalán, legjelesebb tagjai (a XVI.sz.második felében) Tintoretto, de legkivált Paolo Veronese, a legnagyobb dekorativ festők egyike, és a sokoldalu Jacopo Bassano, aki csenéleteket és tájképeket is festett. A XVI.sz.végéné és a XVII.sz.elején, midőn a tisztán vallásos érzelem és a szigoruan klasszikus formérzék lassankint kiveszett a köztudatból, helyét a festészetben egy új elemmel: a szcenikus hatásra törekvő festői elrendezéssel pótolták, s evvel újabb irányt és lendületet adtak az O.-nek. A római Federigo Baroccio kevés sokerrel kisérlette meg a nagy mesterek utánzását, s a firenezi Cigoli, Cristofano Allori, Jacopo da Empoli, bár a kolorit gazdagságával és az eszményi szépre törekvéssel némi külső sikert el is értek, mégsem hasonlíthatók nagy előképeikhez. Legtöbb eredménnyel igyekeztek a klasszikus O.-et újra feléleszteni a bolognai Carraccik, kik közt Lodovico abból indulva ki, hogy a festészet legfőbb célja a természet utánzása, az antik művészet és a nagy mesterek tanulmányozását és utánzását csak azokban a részletekben tartotta szükségesnek, amelyekben ezek legkiválóbbak voltak (p. Michelangelo a rajzban, Ráfáel a kompozicióban, Correggio a chiaroscurában, Tiziano a szinezésben, stb.). Miután unokaöccseit (Agostino és Annibale Carracci) is festőkké képezte, velük együtt látogatott akadémiát nyitott, melyből jeles festők (Domenichino, Giovanni Lanfranco, Guido Reni, Guercino da Cento, Francesco Alboni stb.) kerültek ki, hasonló irányu, de kevésbé nevezetes iskolát nyitottak Milánóban a Procacciniek is.

Ezen eklektikus iskolák mellett, s velük szemben egy egészen új irány is keletkezett, mely csakis a természetet tartotta eszményének. A naturalisták feje és jeles mestere Amerighi da Coravaggio volt, kiben az éles megfigyelés a gyors és biztos felfogással párosult, ez, meg a világítás mesteri megválasztása és bámulatos technikája a szinezésben, jeles mesterré tette Coravaggiót, kiben az éles megfigyelés a gyors és biztos felfogással párosult, ez, meg a világítás mesteri megválasztása és bámulatos technikája a szinezésben, jeles mesterré tette Coravaggiót, kinek számos követője akadt. Jelesebb tanítványai: Ribera (Spagnoletto), a matovai Bartolommeo Manfredi, a nápolyi Carracciolo, Massimo Stanzioni és Andrea Vaccaro, a genovai Bernardo Strozzi és a római Domenico Feti. Egyidejüleg, szintén a Carracciak iskolájával szemben, egy új irány keletkezett, mely nem annyira a természetes hűségre és a valószerűségre törekedett, mint inkább meglepő és szemkápráztató kiváló tehetségü Pietro da Cortona volt, ki bámulatos művészetével mintegy ködfátyoképet lehelte a váaszonra képeit. De ezen iskolák már nem tartóztathatták föl a festészetet sülyedésében, mely 1650-1750-ig rohamosan hanyatlott. E meddő kor festői leginkább a Carracciakat utánozták: köztük még legkiválóbbak Carlo Ciquani, Andrea Sacchi, Carlo Maratti, Benedetto Gennari, Alessandro Tiarini, Lionello Spada, Sassoferrato és a legtehetségesebb: Carlo Dolci. Egy számra kisebb iskola Caravaggio nyomdokain haladt, s ezek közt jeles volt Salvator Rosa, a költő, akihez Preti (il Calabrese), Giuseppe Maria Crespi, stb.csatlakoztak. Többen Pietro da Cortona modorában dolgoztak, de míg technikáját bámulatos tökélyre vitték, művészetükből kihalt az élet és az eszme, köztük a jobbak luca Giordano, Romanelli, Solimena, s a többiek fölött messze kimagasló Tiepolo, kinek művészete az O.fénykorára emlékeztet. A távlati festészetben Grimaldi (il Bolognese) s a velencei Canaletto, meg ennek tanítványa Francesco Guardi még ma is utólérhetetlenek. A genre-festészetben, mely Olaszországban soha sem tudott megszilárdulni, jeleset alkottak Aniello Falcone és Michelangelo Cerguozzi (csataképek), Giovanni Benedetto Castiglione (csendélet), Mario de" Fiori (virágok), bár nem hasonlíthatók össze a hollandi iskola jeles mestereivel. A XVIII.sz.-beli olasz történeti festők közül csak Pompeo Batoni emelkedett ki, s ő sem volt állandó hatással az O.-re; ugyanezt mondhatjuk általában a XIX.sz.művészeiről is, akiknek egy része (élükön a római Vincenzo Camuccino) a hazai eklektikusok vagy akademikusok irányát követte, másika pedig (a milánói Andrea Appiani, meg a firenzei Pietro Benvenuti) a francia klasszicista L.David követőjévé szegődött. Mások (mint Francesco Coghetti) a német művészek iskoláját utánozták, mely az XIX.sz.első tizedeiben Rómában a romantikus irányt hoznosította meg; ezt később Amos Cassioli fejlesztette tovább, kinek nyomdokain haldt a kiváló formaérzékü jeles kolorista, Stefano Ussi, a sok erővel dolgozó Giovanni Fattori, továbbá Bruzzi s az elegáns arcképfestő Michele Gordigiani. Firenzében a klasszikus történeti festészet fő képviselője Cesare Mussini volt, körülötte csoportosultak a leginkább vallásos (egyháztörténeti) tárgyakat festő Antonio Ciseri és Giacomi Martinetti.

Önálló iskolát legelőbb a velenceiek alapítottak, külföldei aquarellisták (a német Werner, az osztrák Ruben és Passini) után indultak, kiknek fris, élénk szinezését utánozták a genre-festők: Giacomo Favretto, Alessandro Zezzo, Ettore Tito, Antonio Rotta, Tito Conti, Egisto Lancerotto, Luigi Mion, stb., akikhez a veronai Angelo dall" Oca Bianca s az osztrák Blaas és van haanen is csatlakozott, a tájképfestésben elsőnek Guglielmo Ciardi tanusított komolyabb felfogást, s irányát nemsokára P.Fragiacomo, B.Bezzi, C.Laurenti, a nagyon termékeny Mainella stbkövették. Önmagából indult ki és önállóan fejlődött tovább a nápolyi iskola (Domenico Morelli s a két Palizzi), mely az erőteljes realizmusnak hódol, míg Rómában, hol ugyancsak a realizmus uralkodott, az ott tartózkodó spanyolok (Fortuny, Pradilla, Villegas stb.) alapítottak iskolát, melyből jeles olasz festők (Niccolo Barabino, Scipione Vanutelli) kerültek ki. A fiatalabb nemzedék szereti a ragyogó, erőteljes szinezést, emly főleg a kedvelt genreképeknél meglepő hatást idéz elő, leginkább a nápolyiak tekinthetők a kolorit mestereinek, s köztük is kiváló Paolo Michetti, kinek abruzzói életképei mesteriek, méltó társai: Simoni, Saporetti, Tiratelli és a tájképfestő Brancaccio. Rómában, Páris és Velence hatása alatt, a kolorit árnyalatai kevésbé élénkek, d ehangulatosabbak Corelli, De Sanctis, de legkivált Aristide Sartorio képein, míg a firenzei Francesco Vinea, Andreotti, Gioli, simi Signorini, Muzzioli s a milanói Bianchi, az Induno testvérek, továbbá Pagliano, Bertini és Mose nyersebb kolorittal és hidegebb tónusokban dolgoznak, irányra komolyabb, felfogásra mélyebb és arányaiban nagyobb let az olasz tájképfestés a nápolyi Achille Berunni föllépésével, aki mellé Pio joris, Carlandi és jassi sorakoznak, míg Milanóban, a párisias Alberto Pasini hatása alatt Filippo Carcano, Leonardo Bazzaro, Adolfo Ferraguti, P.marriani és G.Sartori tünnek ki erőteljes szinezésükkel és a rajzt kifogástalanságával. Hasonló modorban dolgoznak a torinóik is, kiknek élén Gastaldi áll, s mellette Enrico Gamba, Mosso, Viotti, Delleani, Quadroni stb.érdemelnek említést. Kiváló tehetség a milanói G. Segantini is, de úgy iránya (prerafaelita és misztikus), mint különös technikája (komplementáris szinekkel dolgozik) egyedül áll a többi iskolák között. - L.még Modern festészet.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is