Olasz filozofia

Az ó-kor és a közép-kor filozofiája közt mintegy átmenet és összekötő kapocs volt Boëthius (megh. 525.), kinek eredeti és fordított iratai azt eredményezték, hogy a középkor skolasztika egészen Aristoteles logikáján épült föl. Ennek a filozofiai rendzsernek legkiválóbb képviselője Aquinói szt.Tamás (megh. 1274.) volt. A XVI.sz.elején, a humanisztikus tanulmányok föllendülésével, a szabad vizsgálódás is utat tört az O.-ban, s a Mediciek firenzei udvarán megalakult Accademia Neoplatonica megtámadta az aristotelesi filozofiát. Ennek az új irány legnagyobb képviselői Gemistos Plethon (meghlat 1464.) és Marsilio Ficino (megh. 1472.), míg mások Averrhoes és Alexander Aphrodisias kommentárjaihoz folyamodtak, hogy Aristotelest jobban megérthessék. Ezek közt jeleskedtek: Ermolao Barbaro (megh. 1493.) és Pomponazzi (meghlt 1525.), mind a ketten alexandristák, meg Vernias Niphus (megh. 1546.) és Cesalpini (megh. 1603.), akik averrhoisták voltak. Ugyane tájban kezdett a nemzeti elem is jelentkezni Machiavelli (Il principe, I discorsi, megh. 1527.) egyes irataiban, de aztán az antik természet-filozofia (különösen Telesius, emgh. 1588.), melynek bölcseje a cosenzai akadémia volt, ismét az általános és az egyetemes alapjára helyezkedett. Ebből a felfogásból fejlődött ki az O.-ban az empirikus, vagy tapasztalati rendszer, melynek bölcseje a cosenzai akadémia volt, ismét az általános és az egyetemes alapjára helyezkedett. Ebből a felfogásból fejldődött ki az O.-ban az empirikus, vagy tapasztalati rendszer, emlynek három, részben ellentétes áramlatát Giordano Bruno (természetimádó panteista, megh. 1600.), Campanella Tamás (egy istent hivő ideologus, megh. 1639.) és Galileo Galilei (tapasztalai alapon okoskodó naturalista, megh. 1641.) képviselték. Ez volt az O.aranykora, amely után a XVIII.sz.elejéig alig történt továbbfejlődés; ekkor lépett föl Giambattista Vico (megh.1744.), akit ugy tekinthetünk, mint a történelem filozofiájának és a néplélektannak megteremtőjét. Mellette, egész a XIV.sz.elejéig, sok és jeles követője akadt Descartesnak (köztük Gerdil biboros, megh. 1802.), Locke és Condillac empirizmusának és szenzualizmusának (Genovesi, megh. 1769.; Gioja, megh. 1829.; Romagnosi, megh. 1835.) stb. Újabban kant filozofiája (főleg Contoni tanár által) foglal tért, és különösen sok a Megelionus (Vera, Mariano, Spaventa, Raguisco stb.), de azért a pozitivizmus (Villari, Ardigo, Siciliani) és a thomismus (Liberatore, Sanseverino, Cornoldi) ellentétes áramlatai is találnak kiváló értelemzőkre. Mint önálló bölcsészek, idealisztikus fölfogással léptek föl: Romini-Serbati (meghalt 1855.), aki Platonra támaszkodva ideologikus alapon akarta a tiszta ész kritikáját a dogmatikai kinyilatkoztatással összhangzásba hozni, meg Gioberti (megh. 1852.) aki Ontologizmus-ában, melybe sok nemzeti és politkai elemet is kevert, ugyanerre törekedett. De rendszerüket hevesen megtámadták a pozitivista Ferrari (megh. 1876.) és Ausonio Franchi, aki azonban pár évvel ezelőtt összes tanait megtagadván, beállt szerzetesnek és fanatikus thomista lett. Giobertiéhez hasonló riányban filozofált Momiani is (megh. 1885.), aki La filosofia delle schuole italiane c.folyóiratában (halála után Rivista di filosofia italiana, szerk, Ferri) egészen Platon követőjének mutatkozik.

Forrás: Pallas Nagylexikon