Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Olasz iroda... ----

Magyar Magyar Német Német
Olasz iroda... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Olasz irodalom

Az O. történetében, mely párhuzamosan halad az olasz nemzet politikai történetével, nyolc élesen körvonalazott és irodalmi irányra meg eszményre különböző korszakot állíthatunk föl:

1. A Dante előtti irodalom, 1300-ig

2. A triumviratus, 1375-ig

3. A tudósok és huminsták, 1494-ig

4. Az irodalom aranykora, 1571-ig

5. A jezsuiták és a spanyol befolyás kora, 1648-ig

6. A klasszicizmus tultengése, 1796-ig

7. A romanticizmus és a forradalmak kora 1848-ig

8. A forradalom utáni irodalom, a mai napig.

1. A Dante előtti irodalom. Számos kedvező körülmény azt idézte elő, hogy déli Franciaország, különsen a Provence, megelőzte Európa többi népeit a modern költészet művelésében. E költészet a déli Franciaország és Itália közt fennállott sűrü érintkezés következtében csakhamar itt is meghonosult, s különösen a Marca Trevigiana szép vidéke viszhangzott a provencei nyelven költött daloktól. Alberto Malaspina marquis (XII.sz.), Maestro Ferrari, Cigola, Zorzi stb.mindnyájan provencei v.vegyes nyelven irtak, melynek alapja a francia volt, de számos olasz tájszólással keverve (Chanson de Geste, prise de Pampeluna stb.), legkiválóbb volt köztük a mantovai Sordello, kit Dante is magasztalva említ. Még ugyancsak Sordello és a karolingi ciklus lombard énekeseinek korában egy másik költői mozgalom is keletkezett Sziciliában II. Frigyes (1194-1250) udvarában, ki maga is szerencsésen forgatta a tollat, s mint ihletett költő példával szolgált két fiának, Manfrédnek és Ensónak, meg Pier delle Vigne nevü titkárának; méltó kört képeztek körülöttük Guido és Odo delle Colonne, Giacomo da Lentino, Arrigo Testa és Mina asszony, kit leginkább a Dante da Majanóhoz irt platói versei miatt ünnepeltek. E közben a költészet Sziciliából átköltözött Bolognába, melynek egyeteme legelső volt egész Olaszországban. Az u.n.bolognai iskolának legkimagaslóbb alakja és megalapítója Guido Guinicelli volt, kit Dante atyjának és mesterének nevez. Nevzetes fordulópont az O:történetében a beneventumi csata (1266), mely után Firenze független köztársasággá alakult, s ettől fogva az irodalom is fölvirágzott benne. Toscanában már előbb is divatozott a népies és zerelmi költészet (Dante de Majano), de a demokrata szellem inkább a humoros és szatirikus költeményekben (Folgore da San Gimignano és vetélytársa, Cene della Chitarra)nyilatkozott. Rustico di Filippo sztirákat irt, Cecco Angiolieri verseiben a nevetés a sirással egyesül. Az allegorikus költészetet művelte Brunetto Latini. Cavalcanti Guido Dante legbensőbb barátjavolt, költeményeiben az érzelem csaknem tlejes összhangban van az elmélkedéssel, vagyis a költészet összeforr a tudománnyal s az egészen emelkedett, eszményi hangulat uralkodik. Kortársa volt Lapo Gianni, ki még a régi s az új irány közt ingadolzik, sőt még stilusa sem ment a provence-sziciliai iskola hatásától, Cino Sinibaldi (közönségesen da Pistoia), bár Dante kortársa, de iránya miatt még mindig az előző korszakhoz tartozik, mindig a szenvedély igazi hangján énekel, s költészetét a számkivetés keserüsége teszi borongóvá. A XIII.sz.közepe táján Aldobrando vagy Aldobrandino (Sienából) Szavójai Beatrice számára Le Régime du Corps címü művet irta; Martino da Canale megirta (1267) Velence krónikáit, Rusticciano da Pisa több románcot irt langue d"oil nyelven, és ugyanigy irta meg Marco Polo tollba mondása után ennek utazásait is; végül Brunetto Latini is franciául irta meg Trésor címü művét. A legrégibb olasz nyelvü prózai munka a Composizione del mondo (a világ teremtése), csillagászati mű, melyet Ristoro d" Arezzo irt.

2. A triumvirátus. Az olasz költészet II. Frigyestől Cavalcatiig útjában folytonosan haladt és fejlődött, míg végre a XIV.sz.elején bekövetkezett az O. legfontosabb korszaka, melyet három legkiválóbb képviselőjétől a nagy triumvirátus korának szoktak nevezni. E korszakot nem lehet csak egyetlen s általánosságban fölvett szempontból megitélni, egyrészről Dante (l. o.) és másrészről Petrarca (l. o.) meg Boccaccio (l. o.) között egy egész emberöltő fekszik: vagyis Dante egyedül áll a neki megfeleő nemzedékben, Petrarca és Boccaccio pedig kölcsönösen egészítik ki egymást. Dante utolsó a középkor nagy alkjai közt, s művészete bevezet a renaissance nagy korszakába, elméje csaknem áthágja a természettől az ember elé szabott határokat: mindent fölvesz, összehalmoz, rendez és megtermékenyít agyában, mint maga a középkor, mely össze akarta olvasztani a legellentétesebb elemeket. Költészetét a szerelem ihlette, muzsája Beatrice Portinari volt: nem képzelt alak és költői ábránd, mint ezt oly sokan állították, hanem valóban élő nő, akinek emléke mindig élt szivében, az olasz nagyság eszménye mellett: egész addig, míg a sír nyugalmában megtalálta azt a boldogságot, mely után hánytatott életében hiába sóvárgott. Beatrice eszménye Dante lelkében és elméjében háromszoros átalakuláson ment át. Kezdetben, midőn róla énekel, testi szépségeit csak ugy tekinti, mint fátyolt, melynek hivatása, hogy a lélek szépségeit megérzékítse (Vita Nuova és Canzoniere), s dalának minden sora érzéket maghaladó szellemi óhaj, melynek légies eszménye lassanként mindentől megválik, ami emberi. Midőn meghalt, a költő szellemi ideált keresett, emly őt Beatricére emlékeztesse: igy lett Folco leánya a tudomány s az igazság eszménye a Convitóban, melyet Dante sohasem fejezett be, a köny csupa tudományosság és dialektika, melyben az allegoria elöli a költészetet. De a filozofia csak a relativ igazságokra (teremtett dolgok) tanít meg; kell tehát lennie egy isteni tudománynak is, mely az abszolút igazságokra vezet: ez a teologia, vagyis az isten bölcsesége, s ennek jelképe és eszménye Beatrice, akiben Dante a találkozáskor (Divina Commedia) fölismeri régi, örök szerelmét. Az isteni szinjáték allegorikus koncepciója felölei a multat s a jelent; a történelemben s a legenda, a filozofia s a teologia közreműködik, hogy megszülessék ez a roppant költemény, melynek célja az emberiség és különösen Olaszország tökéletesítése vagy megjavítása. Ha Dante volt a középkor utolsó alakja, akkor Petrarcát bátran nevezhetjük a modern korszak előharcosának. Bármily szempontból vizsgáljuk is őt, mindig ugy tünik föl, mint Dante leghatározottabb és legteljesebb elletéte, s hogy ez az ellentét még élesebb legyen, a sorsnak kedve telt abban, hogy minél több érintkezési pontot hozzon létre a kettő között, sőt az irodalomjban is, az olasz költészet hanyatlását mindig a petrarkizmus tulnyomósága jellemzi: míg az irodalom mindannyiszor hatalmasan föllendül, valahányszor a nemzet visszatér Dante tanulmányozásához. Petrarca s az O. örök dicsősége a Canzoniere, a szerelemtől ihletett géniusz legtökéletesebb nyilatkozása. Boccaccio János, bár benső barátja volt Petrarcának, ettől mégis sok tekintetben különbözik; Petrarca búskomorsága, mely néhol a miszticizmusra hajlik, Boccacciónál a cidámságnak s az élvezetek fékezetlen vágyának ad helyet; s míg az első udvarok kegyeltje és mindig a főranguak társaságát keresi, addig Boccaccio a pajkos társaságok és a dévaj tréfák barátja: ezért, ha a két költőt egymás mellé állítjuk, tiszte és teljes képet nyerjük az akkori olasz társadalom minden rétegének. A klasszicizmus hajhászása tagadhatatlanul ártott Boccaccio kisebb műveiben (Filostrato, Teseide, Ameto, Ninfale Fiesolano stb), melyekben az ókori mitologiát gyakran csodálatosan összekeverte a modern vallási fogalmakkal, valódi lovagregény a hosszu Filcopo, míg Fiammetta c.művében Boccaccio saját szerelmét irja le maria d" Aquinóhoz, aki állítólag Róbert nápolyi király törvénytelen leánya volt. Fő műve azonban a Decamerona, vagyis száz novella gyüjeménye, mely az akkori olasz élet tökéletes élénken kiszinezett képét tárja elénk. A történetirásnak szükségképen szintén kezdetét kellett vennie e mozgalmas korban, midőn a forradalmak és a harcok egymást követték. Mellőzve számos krónikát, melyekről kisült, hogy későbbi hamisítványok, első sorban említjük Dino Compagni krónikáját, mely az 1280-1312 közé eső eseményekről számol be. Legrokonszenvesebb alak Giovanni Villani, kinek istorie fiorentine c.naplójában számos mellékes és inkább a mindennapi életre vonatkozó, de éppen ezért reánk fontos és érdekes adatot találunk; krónikáját, melyet egész addig az évig vezetett (1348), midőn a pestis elragadta, testvére Matteo villani folytatta tovább. Ennek halála után pedig fia, Filippo villani folytatta még egy ideig a krónikát, de aztán, a klasszicizmusnak hódolva, latin nyelven irta meg a firenezei hires férfiak életrajzát, mely az olasz irodalomtörténet legelső kisérletének tekinthető.

3. A tudósok és a humanisták. A hatalmas szellemi áramlat, mely már a triumvirátus korában megindult, végre a XV.sz.-ban teljesen kifejlődött, s fő mozgatója nem volt egyéb, mint Róma soha el nem enyésző varázsa, mely most a klsszicizmus viruló ágát oltotta be az O.megizmosodott törzsökébe. Konstantinápoly eleste Olaszországba terelte a bizánci tudósok zömét, s ezeknek köszönhető a számos tudományos akadémia keletkezése. Köztük nevezetes volt a római, melyet Giulio Pomponio Leto alapított, s melynek Platina, az első száz pápa életrajzának hires megirója, szintén tagja volt; a nápolyi akadémiának feje Antonio Beccadelli, melléknevén il Panormita, volt, de hiressé Lorenzo valla (Eleganze) és Pontano művei tették. Több humanista tudós önállóan munkálkodott, ilyen volt: Giannozzo Manetti, ki egészen könyvei közé temetkezett, s folyton görög és héber tanulmányaival, meg Aristotelesszel foglalkozott, Palla Strozzi Platont meg Plutarchost szerezte meg Görögországból, Poggio Bracciolini egy konstanzi kolostor lomtárában megtalálta Cicero beszédeit; Giovanni Aurispa néhány száz kézirattal tért vissza Velencébe. Leghiresebb volt firenze akadémiája, melyet Medici Cosimo alapított; a Neo-platonica melléknév, amint ismerték, kijelöli az irányt is, melyben haladott, s fő érdeme, hogy összeegyeztette a klasszicizmust a modern törekvésekkel, meg hogy tajai a szabad kritika és vizsgálüdás előharcosai voltak. Velük szemben Pomponazzi a stagirita bölcsészetét s az ennek rendszerén nyugvó dogmákat védelmezte, de siker nélkül. A firenzei humanisták olasz nyelven irtak; Vespasiano da Bisticci műve (Vita di unomini illustri) történelmi szempontból, meg stilusa miatt is nevezetes; Andrea da Barberino (Reali di Francia) és Lionardo Bruni (Vita di Dante) szintén köznyelven irtak. De a nép nyelve leghatlamasabban, mintegy pihent erővel támadt föl Medici Lőrinc uralkodása idejében; e kor a XV.sz.második felére esik, amikor már az emberi művelődés tényezői is a tudományok mellé sorakoztak, s a velök foglalkozók a humansiták nevén lettek ismeretesek. A firenzei költői udvar kiváló tagja Angelo Poliziano, költő és tudós volt, kinek Orfeusa a Mussati kisérletét messze fölülmulja, mert benne modern felfogás és drámai erő nyilatkozik. Poliziano még Medici Lőrincnél is nagyobb művészettel tudta egyesíteni az ókori és modern, a népies és a klasszikus stilust. Lorenzo de" Medici udvarában volt a két Pulci is, akik közül Luigi az utat egyengette Boiardo előtt megirván Morgante Maggiore c.romantikus eposztá; fő érdeme az, hogy művészi magaslatra emelte e műfajt, s a komolyt a tréfával vegyítve, eltalálta kora ízlését és hangulatát. Komolyabb szándékkal irta Matteo Bojardo, Scandiano grófja, Orlando innamoratáját, mely mintául szolgált Ariostóónak, csakhogy nem fejezhette be, nem közönséges tehetségü és képzeletü költő volt, különösen a komikum iránt van érzéke. A költészetnek egy új neme, a pásztorversek, szintén e korban jöttek divatba, a nápolyi Jacopo Sannazzaro Arcadiája tiz eklogát tartalmaz, de gyönyörü verselése alig feledteti az eszmei tartalom fogyatékosságát. Messze fölötte áll Medici Lőrinc (Nencia da Berberino), aki egészen beleélte magát az idillikus hangulatba és stanzáiba sok közvetlenséget tudott önteni. A lirai költészet ellenben jelentéktelen volt; helyette a farsangi énekek (Canti carnascialeschi) keletkeztek, melyeket álarcos menetek kiséretében a társadalom különböző osztályai (lovagok, kézmüvesek, katonák stb.) karban énekeltek. Egynéhányat maga Medici Lőrinc irt s ezek nagyon szépek; leghiresebb a Bacco e Ariadne címü. A firenzei akadémia legkiválóbb tudósai közt első hely illeti meg Pico della Mirandola herceget, aki az emberi tudás minden ágában nyomot hagyott maga után. Méltó társa volt Marsilio Ficino, a hires olasz humanista, aki tanítványát, Valori Fülöpöt küldte Budára (1489), hogy Mátyás királyt, kivánsága szerint, az akkor divatossá lett platoni filozofiába bevezesse. Két univerzális lángész, Leonardo da Vinci és Leon Battista Alberti emelte a renaissance korrának hirét és fényességét. E tudósok munkássága és új iránya természetesen nem maradhatott visszahatás nélkül. De a fanatikus Fra Girolamo Savonarola, ki először tűzte ki a konzervativ dogmatika zászlóját a neoplatonizmus ellen, nem ebbe a századba való alak, hanem a keresztes hadak idejéből fenmaradt rajongó szerzetes.

4. Az irodalom aranykora. Az XVI.sz.-nak, melyet máskép a cinquecento néven ismernek, legkülönösebb jelensége az az ellentét, mely a politikai sülyedés és az irodalmi felvirágzás közt nyilatkozik. Machiavelli (l. o.) Miklós Dante után a legnagyobb gondolkodó fő és lángelme, mellyel az O.dicsekedhetik. Bár csaknem egész életét a politikának és tanulmányainak szentelte, azért soha sem szünt meg költő és idealista lenni; a Belfegor novella és a szabados Farsangi énekek első helyet biztosítnának neki a szatirikus és humoros költők sorában is, Mandragora c.vígjátéka pedig valósággal modern jellemvígjáték, melynek alakjait a költő páratlan művészettel domborította ki. Istorie Fiorentine c.munkája átmenet a pusztán elbeszélő krónikától a filozofiai alapon nyugvó oknyomó történetiráshoz. Két munkájában (Il Principe, és Discorsi sulla Prima deca di T. Livio) a politikai tudománnyal foglalkozik. Mialatt Firenze a pártos csaták tüzében kimerülve vonaglott, Olaszország többi része

Kitörő kedvvel mulatott saját végpusztulásán. E nagyobb részt Ariosto (l. o.) Lajos képviselte, aki bár kortársa és közeli szomszédja Machiavellinek, mégsem áll semmiféle szellemi összhangban a híres kancellárral. Romantikus eposzában (Orlando Furioso) egészen fantasztikus világot teremt hőseinek. Szatiráit, összesen hetet, melyeket Horatiuséihoz lehet hasonlítani, barátaihoz vagy rokonaihoz intézte; ezekben nyilatkozik nemes jellemének emésztő keserűsége és fájdalmának nem palástolt szégyene, kora aljasságai miatt. Vígjátékaiban visszatért a görög és latin remekírókhoz, a nélkül, hogy ezért eredetiségét és költői önállóságát föláldozta volna; e téren is messze kivált kortársai közül. Pedig ezek sokan voltak; a nevezetesebbek: Grazzini Ferenc (Il Lasca néven is ismeretes), Giammaria Cecchi, ki a firenzei nép nyelvén írt, Firenzuola és Varchi, meg a gyalázatos Aretino, századának, mely oly sok kitüntetéssel halmozta el, valóságos megmételyezője. A kisebb és lényegtelen eltéréseket leszámítva, e vígjátékirók mind a Plautus idejebeli alakokat és jellemeket elevenítik föl, a modern élet és társadalom mellőzésével; a bonyodalom és a párbeszédek mindig sikamlósak: sőt az az alapeszme is, mely rendesen különvált a megelőző középkor számot nem tevő drámairodalmától, ugy fordultak a komikus költők Plautus felő, ugy fordultak a tragikus költők Seneca felé, s minthogy a mintakép tökéletlenebb volt, az utánzatok is silányabbak lettek. Gian Giorgio Trissino (Sofonisbe), Alamanni (Antigone), Rucellai (Oreste és Rosmunda) gyenge kisérletei csak a szerzők tehetetlenségét és a szolgai utánzások meddő voltát igazolták. Sperone Speroni és Cinzio Giraldi a tárgy borzalmasságában keresik a megrázó hatás titkát s ennek kedvéért elhanyagolják a lélektani alapon nyugvó egységes szerkezetet. Hasonló folgyatkozásban leledzett eszmei tartalom tekintetében a lirai költészet is, míg a külalakot, a költői műfajt bámulatos művészi tökélyre emelték. Az eredetiség teljesen hiányzott e kor lirai költőiből, akik gyönyörű nyelven és művészi versekben utánozták Petrarcát. Ilyenek voltak Bembo kardinális, Guidiccione, aki legszebb szonettjeiben szülővárosa szomoru sorsát siratja; Francesco Molza, aki tudós filologus is volt; Giovanni della Casa, kit elegáns stilusa s merész hasonlatai miatt szerettek. Dicséretes kivétel a Colonna Vittoria körül csoportosult kis költői kör; ColonnaVittoriát (Michelangelo kedvese volt), ki a költészetben is nő maradt, lángoló szerelme ihleti; Gaspara Stampa szintén gyönge nő volt, kit fájdalmai és csalódásai tettek költővé; Michelangelo szonettjein, bár Petrarca követője volt, meglátszik rendkuvüli és eredeti géniusza. Kiváló figyelmet érdemel Berni Ferenc, a nyelvezetben az új olasz nyelvnek kitünő mestere.

5. A jezsuiták és a spanyol befolyás kora. Ha a szabadság elveszett, az iróknak vagy azt kell mondaniok, amit a zsarnok akar és parancsol, vagy pedig titokban gyötrődniök és hallgatniok kell. Ez utóbbiak, minthogy a rabszolgai kor keretébe nem illettek, s minthogy e szabadságot már másutt, mint saját gondolataik szentélyében nem találták föl, elszigetelték magukat a világ zajától. Köztük legkimagaslóbb alak Guicciardini Ferenc, aki arcetói magányában irta meg Olaszország történeteit, felölelvén munkájában az események ama nagy tömegét, melyeknek szemtanuja, sőt bűnrészese is volt, s amelyek a VIII. Károly hadjárata és Cosimo de" Medici trónjának biztosítása közé eső korszakban folytak le. Még két hisztorikus irta meg, teljesen függetlenül és minden hizelgéstől menten, az e korbeli Firenze történeteit, melyben az emlékezetes ostrom eseményeit adják elő: Nardi Jakab és Segni Bernát, akik inkább akartak harcolni az elveszett igaz ügyért, mint osztozni a szégyenteljes győzelem olcsó, dicsőségében. Mellettük a zsarnok Cosimo a történetirók egész seregét maga köré gyüjtötte s megvesztegetve lekiismeretüket, saját dicséretét és magasztalását iratta be velük a kor meghamisított évkönyveibe. Megemlítjük ezek közt Ammirato Scipiót és Nerli Fülöpöt: mind a kettő hazug hizelkedő és a kortörténelem csalárd meghamisítója; köztük a legkülönösebb alak Varchi Benedek, egy azon közönséges emberek közül, kiknek sikerül környetetükkel elhitetniök, hogy csakugyan nagy férfiak. Firenzén kívűl irt a velencei Paruta Pál, aki fontosabb mint politikus, mert hazájában a kormányformává emelt rémuralom szinte lehetetlenné tette a történetirást; Genovában irtal Foglietta Hubert és Bonfadio Jakab, bizonytalan, ingadozó és készületlen hiszotrikusok, mint kereskedő hazájuk politikája és sorsa általában; Milanóban Corio Bernát sok okmányt kutatott föl, de történetét pongyola felületességgel irta meg. A nápolyi Angelo Costanzo műve (Nápolyi királyság történetei) inkább csak cáfolat a pesarói Collenuccio Történetére; Torzio Camillo ellenben (Főurak összeesküvése) lelkes hazafinak és jó politikusnak mutatkozik. Giambullari Ferenc nagy ambicióval, de kevés sikerrel, világtörténelem irásában fogott; Giovio Pál nagy számu köteteiben példáját adja annak, mily határtalanná fajulhat a hazug hizelkedés. Kiváló munkát irt Vasari György (jeles festők, szobrászok és építészek életrajzai), ki becses adatokkal szolgál a művészet történetéhez, bár maga nem képes önálló, összefüggő művet alkotni. Önéletrajzát hagyta ránk Cellini Benvenuto, e csodálatos művész és iró, ki tökéletesen egyesíti magában mindazon hibákat és erényeket, melyek az akkori művészeket jellemzik; nemcsak a saját élettörténetét és bizarr, csélcsap, heves egyéniségét festi, hanem elmondja ki nem magyarázható ellenmondásokban gazdag korának minden félszegségét is. Körülbelül ekkor, az 1559. évvel, hanyatlásnak indult az olasz irodalom. A spanyol uralom elnyomta és megnyomorította az országot, s a végtelen anyagi elzüllésben kihalt minden magasabb törekvés. A jezsuiták lassankint kezükbe keritették az egész arisztokrata ifjuság nevelését, vagyis más szóval a jövő nemzedék uraivá lettek. Torquato Tasso Magszabadított Jeruzsálemén már megérzik az erőltetettség, Tasso nem uralkodik, mint Ariosto, az ottava rimán, mely néha szűk, néha bő keret gondolataihoz. Az elhibázott, vagy helyesebben: el nem ért cél, melyet eposzában maga elé tüzött, nagyon gyötörhette a szerencsétlen költőt, kinek természettől is búskomor kedélyét még nyomasztóbbá tették szegénysége és hányatott életének fájdalmai. A Tasso után következő nemzedék már hanyatt-homlok a barok ízlésbe rohant, amelyben a szegényes tárgyat és kompoziciót a formák ízléstelen tultengése takarta. A spanyol gőg és hóbort klasszikus székhelyén született Marini Ker. János, a secentisták vezére, ki, bár a természet kiváló költői tehetséggel áldotta meg, mégsem birt menekülni kora korrupciójából s az erkölcsi elzüllés örvényéből; Adonisz a nyilt támadás a költészet s a jó ízlés ellen és nyakatekert metaforái, meg kereset szóvirágai a marinizmus (v. secentisták) néven ismert költői irány mintaképei lettek. Nyomába a bolognai Achillini hágott; de ugy ez, mint utánzóinak többi, szolgai csoportja, a tehetség hiánya miatt szinte nevetségessé lesz furcsaságaival. Az irodalmi csömör, melyet a marinisták sallangos stillvirágaikkal és képtelen metaforáikkal fölidéztek, csakhamar megszülte a reakciót, amely az ellentétek természeténél fogva a másik végletből indult ki.Giovanmaria Creseimbeni és Gianviencenyo Gravina (1690) megalapították az Arcadia akadémiát, melynek tagjai aggodalmas egyszerüségükben egyébről sem irtak, mint a pásztori életről (innen nevök is), a legkeresetlenebb nyelven. Sok haszon ebből sem hárult az irodalomra; mert ha a marinisták bonbasztikusok voltak, az arkadisták laposak lettek; az elsők nagykéü irályát az utóbbiak prózai stilusa helyettesítette. E visszahatás legfelebb csak az utat készíthette elő a javulás felé. Köztük leginkább kiválik Felice Zappi mint szonett-iró; Paolo Rolli kedves dalokat költött és Miltont is lefordította; leghiresebb volt Innocenzo Frugoni, kinek élénk képzelő tehetségét csekély értelmisége és fogyatékos tudása sokszor cserben hagyta. Ma már az arkadisták sok kötetre menő verseit alig olvassák. Ámbár Marinit csak pár rövid év választja el Testi Fulviótól, köztük mégis feneketlen örvény tátong; a nápolyi olasyból lett spanyol tányérnyaló a költők királya és a hercegek kegyence lőn, a ferrarai büszke hazafi pedig szabadságszeretetét életével fizette meg; mert Fulvio Testi erőszakos halállal mult ki, a Montecuccoli ellen intézett ódája miatt. Szabadsáról énekeltek az elnyomás és a szolgaság e szomoru korában a pindaristák is, kiknek feje Chiabrera Gábor volt; mellette különösen kitüntek Filicaja és Guidi, akik nem követték a marinisták félszeg áramlatát, hanem az ó-klasszikus irányt újították föl és különösen Pindaros művészetét utánozták. A marinizmus tultengése szülte a szatirikusoka; köztük első helyen kell megemlékeznünk a toscanai Menziniről és a népolyi Salvator Rosáról. E két költő fölújította az O.-ban a Persius és Juvanalis kegyetlen, ölő szatiráját; Menzini Ars poeticája és Beszédei valódi remekművek, melyeknek egyedüli hibája talán csak az, hogy igen gyakran a személyeskedés és a személyes gyülölet elregadja. Salvator Rosa épp olyan költőnek is, mint amilyen festőnek volt: vagyis mindent sötét szinekkel ir le, és inkább szereti az orkánt, mint a szélcsendet. De legkiválóbb volt köztük Tassoni Sándor, kiben megtaláljuk azt a láncszemet, mely korának irányát és gondolatmenetét a következőével összekapcsolja. Az általános szolgaság közepette Tassoni független és bátor megaviseletet tanus1tott, bár sokan megróják irányát és szabados nyelvezetét; fő műve: La secchia rapita (Az elrablott vödör) heroikomikus eposz, melynek szatirikus iránya és mély gondolatai kiváló teremtő erőről tanuskodnak. És Tassoninak volt annyi bátorsága is, hogy meg merte támadni a rettegett spanyolokat Filippiche c. költeményében, melyben Carlo Emanuele szavójai herceget arra buzdítja, hogy verje ki Olaszországból a haza ellenségeit. E költőkhöz számíthatjuk még Redi Ferencet, kinek ditirambja (Il Bacco Toscano) kikerülte a feledés örvényét; nagyobb érdeme azonban, hogy oly remek tudományos prózát irt, mely a Galileiével vetekedik. Azonban az O. e szomoru korszakában is támadt viszhangja a nemzeti géniusznak, mely néhány nagy és független gondolkozó férfiut teremtette. Galilei, Viviani és Torricelli a kisérleti tudományokat művelték, Giordani Bruno és Tomaso Campanella pedig új irányba terelték a filozófiát. Köztük kimagaslik Galileo Galilei gigászi alakja, aki nemcsak mint tudós volt nagy, hanem helyet foglal az O. történetében is.

6. A klasszicizmus túltengése. Már a XVI. sz. utolsó tizedében találkozunk a visszahatás egy jelével az akkor Rómában megalakult Arcadia akadémiában, melynek nyiltan hirdetett célja volt az uralkodó rossz ízlés megjavítása; de az új akadémia iránya már magában hordozta kulturális munkásságának meddőségét, mert tagjai azt hitték, hogy lehetséges a jövőt a mult utánzásával előkészíteni, s e meggyőződésükben az ó-klasszikus költők szolgai utánzóivá szegődtek. De Tassoni Sándor már a megelőző században megnyitotta a kritika munkásságát Észrevételek petrarcáról c. művével, melyben szenvedélyes támadásaival ledöntötte kora költészetének bálványát, s a petrarkistákat a jó ízlés helyes útjára igyekezett terelni. Nyomdokaiban négy kiváló férfiu lépett: Gravina Vince, Muratori Antal, Apostolo Zeno és Maffei Scipio, kiknek rendkivüli érdemeit és üdvös munkásságát nem szokták eléggé méltatni. Gravina Endymionjában a görög szinházat ismerteti s megmutatja az utat a dráma-irodalom felvirágoztatására; költői eszményről irt könyve pedig a legjobb esztetikai művek egyike. Muratori volt kora legnagyobb tudósa; elméjének bámulatos sokoldalusága, párosulva hihetetlen szorgalmával és munkabírásával, képessé tette arra, hogy a legkülönfélébb tudományágakat művelhesse, s minden, amit irt, hatalmas szellemének bélyegét viseli magán. Mint történetiró titáni munkát végzett; a Scripore Rerum italicarum c. gyüjteményhez hasonlóval egy nemzet irodalma sem dicsekedhetik; Olaszország évkönyvei c. nagy becsü munkája még ma is a legmegbizhatóbb forrás. Mint kritikus az Elmélkedések a jó ízlésről s különösen a Tökéletes költészetről c. műveiben ő is megtámadja a marianistákat és a petrarkistákat, hogy igájuk alól a költészetet felszabadítsa. Apostolo Zeno, míg egyrészről Metastasiónak volt úttörője a melodrámában, addig másrészről az Irók lapjával a kor romlott ízlését ostorozta. Végre Maffei megvédte a szinházat a jezsuiták esetlen támadásaival szemben, közbecsülést szerzett az ókori tragédiának és Alfleri útját egyengette. E négynek méltó társa Cesarotti Menyhért, kinek az antik klasszikusokról irt művei s az Iliász fordítása szép nevet szereztek. Mialatt a költészet mezején az új eszmék gazdag vetése sarjadzott ki, a próza is megnemesült és új célok felé törekedett. A francia enciklopédisták szelleme sasként repült át az Alpokon, lelkesedésre gyujtva Milanóban a nemzetgazdák nemzedékét, élükön a két Verrivel, Beccariával és Romagnosival; Nápolyban a filozofusokét Filangerivel, Cirillóval és Pagano Mariusszal: akik eszméket vetettek, hogy tettek teremjenek, s akiknek előkészítő munkásságára a koronát a modern O. négy leghatalmasabb szárnyalásu lángelméje tette föl: Metastasio Péter, Goldoni Károly, Parini József és Alfleri Győző. Ezek voltak ama vajudó kor valódi és legnagyobb képviselői, akik többé-kevésbé tudva, vagy öntudatlanul, kivánták és félték a forradalmat, de diadalát azért mégi selőkészitették Olaszországban. Hazafiság és klasszicizmus volt jelszava az új mozgalomnak, melyet Alfleri és Parini indítottak. Alfleri az olaszok legjelesebb tragédiairója; lelkesedést a görög és római történetből merített s tragédiáiban mindenütt az aristatelesi hármas egység klasszikus tanának hódolt, de azért minden művét áthatotta a hazafiság szelleme. Tragédiája nem történelmi, hanem lélektani, vagyis csak az emberi sziv örökké igaz nyilatkozása, ugy a mint azt a költő önmagában megismerte, érezte és tanulmányozta. Parini József már kora ifjuságában verseit és Darisbo Elidonio álnéven jól ismerték az arkadiai poéták. Legbecsesebb munkája A nap (Il Giorno), mely művészetét betetőzi. Ebben ugy tünteti föl magát, int kora egy fiatal főurának komoly tanitóját, aki míg tanítványát oktatja, élénk világításban és maró gúnnyal mutatja be, mennyire léha és hivalkodó volt az akkori főnemesek életmódja. E tanító és feddő költeményével a szatira új nemét teremtette meg, amely teljesen és lényegében különbözött az e nemü műfajoktól, mert ereje az oktató elemen kívűl az irónia volt, melyet addig csak ugy tekintettek, mint egyszeru, pillanatnyi segédeszközt. Nehéz volt a feladat, melynek megoldására Parini vállalkozott; de tehetsége, finom ízlése és kiváló költői érzéke, mit nagyrészt klasszikus tanulmányaiból merített, minden nehézségen diadalmaskodott.

7. A romanticizmus és a forradalmak kora. Az O. utolsó történelmi korszaka, melynek eseményei átnyulnak napjainkba is, két részre osztható: az egyik az 1821-ik év előtti, a másik pedig az ezen időpont utáni korszakot öleli föl. Körülbelül egy-egy emberöltőt foglal magában mindegyik, amelyeknek elseje a francia foglalkástól (1796) a laibachi kongresszusig (1821) terjed, míg a másikban Olaszország, mint hamvaiból föltámadt fénix, nemzetiségének és politikai egységének tudatára ébred. A forrongó Olaszország lázas köztudata három nagy költő munkásságában jut kifejezése: Monti Vince, Foscolo Hugo és Pindemonte Hyppolit költészetében, akiknek iránya és hatása is különböző votl, jellemük és eszményeik kkülönbözősége szerint. Monti költő volt és csakis költő, egyes egyedül. Neki mindegy volt, akár VI. Piust, akár Napoleont vagy II. Ferencet kellett megénekelnie; a tárgy mellékes volt és mulékony: örök és kizárólagos csak művészete; igazságosak tehát csak akkor leszünk iránta, ha elismerjük, hogy a természet bőven megáldotta mint költőt, de ugyanannyit meg is vont tőle mint férfiutól. Ugo Foscolo előtt a szabadság eszménye lebegett, melyért szivesen áldozta volna életét; nagyratörő, lelkes hazafi volt, szenvedélyes férfiu és magas röptű, noha kissé hiperbolisuk költő. Legnevezetesebb műve: Lettere di Jacopo Ortis, mely Goethe Wertherjéne hatása alatt készült, de ettől mégis különbözik politikai iránya, meg azon heves kifakadások miatt, melyekkel a költő a campo-formiói békét megtámadta. Pindemonte Hyppolit kortársa volt Montinak, de inkább vonzódott a nála 25 évvel fiatalabb Foscolóhoz, kihez igaz barátság fűzte. Midőn Foscolo neki ajánlotta Sepolcri c. költeményét, Pindemonte egy hasonlóval felelt, melyben a gondolatok magas szárnyalása és a költő mély érzése gyakran megdübbent. Szatiráiban Horatiust utánozta; finom iróniájában azonban sohasem vegyül keserűség: éppen ugy, mint a szenvedély sem ragadta el soha költői fantáziáját. E három költőnél fiatalabb volt, de sem ezek, sem az utána jövők csoportjában nem sorozható Leopardi Jakab, kinek lantján csak a kínos fájdalom zokogó hangjai csendülnek meg; oly fájdalomé, mleyt csak egyedül ő éneklhetett meg, mert egyedül csak ő volt képes azt átérezni. Mint tudós valóban bámulatra méltó; mint filozofus a legkétségbeesettebb szkeptikus, aki már mindent tagad; de mégsem itélhetjük el, mert nagy szivének meg nem érdemelt fájdalma és keserüsége viszi arra, hogy megátkoza a természetet és megtagadja a gondviselést. Költői művészete versenyez a legremekebb görög mesterekével; irányát tekintve, egyedül áll az O.-ban, mint elsőrangu nap, mely fényét és ragyogását nem kölcsön kapta, de örökül nem is hagyta senkire sem. A laibachi kongresszus látszólag eltemette és bilincsbe zárta az olasz szabadság minden reményét; de csak látszólag, mert 1821-48. Minden nemesen érző olasz hazafi, előleges megbeszélés nélkül, egyetlen testületté tömörült és egyetlen célra törekedett: az idegen uralom lerázására. Milanóban Silvio Pellico, Manzoni, Gioberti és Balbo Cézár a szabadulást az isteni gondviseléstől remélik; de ugyanakkor Berchet János a türelmetlenség hangjait hallatá lantján, Porta Károly pedig saját példájával lelkesített; míg Mazzini József, az emberi elme és gondolat e valódi gigásza, nem szünt meg azt hirdetni, hogy akit jobbról arcul ütnek, okosabbat is tehet, mint hogy a bal arcát is oda tartsa az ütés elé. Toscanában három nagy nevü költő fogott össze, hogy Manzoni hatását ellensúlyozzák: Giusti József, aki bár imádja Manzonit, mégis szatiráiban folyton a pápaságot ostorozza; Guerarri Ferenc egész sereg regényével sem birta a Jegyeseket elfeledteti s Niccolini tragédiái eltörpültek az Aldelchi mellett. A nápolyi iskolának is megvannak nagy alakjai, köztük: Rossetti Gábor és Poerio Sándor; de a tőlük eredő mozgalomnak kevés hatása volt Olaszország többi részeire a Bourbonok gyakanvó politikája miatt, mely a királyságot valódi khinai fallal vette körül. Az előbbi kor klasszicizmusával szemben, a forrongó idők hatása alatt a romantikusok iskolája lépett föl, melybe a legjelesebb irók tartoztak. Összetartó lelkük Silvio Pellico volt, ki az 1818. Alapított Conciliatore folyóirat szerkesztője és legkiválóbb munkása lett. De a lapot forradalmi iránya miatt már két év mulva elnyomták és munkatársai, minthogy most már egészen a carbonari-összeesküvés karjaiba vetették magukat, rövid idő mulva majd mindnyájan szomoru fogságra jutottak. Köztük volt Silvio Pellico, aki tiz évig sinylődött Spielbegen és ottani szenvedéseit Le mie prigioni (Fogságom) c. könyvében irta le; keresztényi türelemmel és a szenvedések tüzében megtisztult megadással rajzolta keserü sanyaruságait e bámulatos könyvében, mely méltán feltünést keltett. De sokkal nagyobb hirnévre jutott Alessandro Manzoni, kinek műve (I Promessi sposi) rendkivüli hatást keltett nemcsak azért, mert a regényben rajzolt politikai és társadalmi viszonyok nagyrészt rá illettek az akkori Olaszországra is, mley ennélfogva a történetben saját élete lüktetését érezte, hanem azért is, mert Manzoni megrázó erővel rajzolta a vallás hatalmát és diadalát s a közvélemény figyelmét és reményeit a pápaság felé fordította, mely a középkor intézményei közül egyedül állotta ki a századok viharait. Manzoni követője és benső barátja volt Tommaso Grossi is, kinek legkivált Marco Visconti c. romantikus történeti regénye nevezetes, Giuseppe Mazzini nemcsak Olaszországnak, hanem korának egyik legfanatikusabb agitátora, tollal és szóval izgatott hazája szabadságáért. Miután az ifju Itália (l. o.) elismert feje lett, minden törekvése oda irányult, hogy egyesítve a forradalom és a népszabadság apostolait, segítségükkel egységes és oszthatatlan köztársaságot alapítson egész Európában ez alatt Massimo d"Azeglio, ki piemnti volt, Gino Capponi marquis, ricasoli báró és Giusti szintén mindent elkövettek a liberális szellem fölélesztésére. Giuseppe Giusti költményei a szigaru cenzura miatt kezdetben csak kéziratban keringtek Toscnában és rendkivüli feltünést keltettek a bennük nyilatkozó éles megfigyelés, keserü gúny és talpraesett komikum miatt. Eleinte politikai szatirákat irt, de a nemsokára kitört nagy forradelmi mozgalmakban is mindjárt élénk részt vett, és 1846. Megirta legszebb költményét, a Sant" Ambrogiót. Érzelmeit tolmácsojlja benne egy katonai mise alkalmából, melyet Milano legrégibb templomában (Szt. Ambrus, innen a címe) tartottak. Lángoló hazaszeretete lelkesedve tör ki az ódai szárnyalásu költeményben, de oly békítő egyességre intő módon, hogy bármelyik párt is szivesen magáénak vallhatá ezen érzelmeket. Vele bezárul a forradalom legendaszerü korszaka, mert az olasz egységért küzdő fegyverek felcsendülő zajában, ha nem némult is el végkép, de egy időre mégis elhallgatott a költészet: a tudományok pedig, melyeknek nyugalomra van szükségük, hogy fejlődhessenek, visszahanyatlottak.

8. A forradalom utáni irodalom. Az 1849-ik év, mely oly szép reményekkel kezdődöt, látszólag véglegesen tönkretette az olasz egységre törekvők erejét; a forradalmakat az abszolutizmus Milanóban, Rómában és Velencében leverte, sőt Piemont is kudarcot vallott Novaránál. Az általános forrongás e korában az irodalom irányairól és fejlődéséről alig lehet szó; a szabadság és az egyseülés eszménye töltötte be minden igaz hazafi lelkét, s mindenki inkább a tettek mezején óhajtott tündökölni, mintsem az irodalmmal foglalkozott. Azok is, akik költői hivatásukat nem tagadhatták meg (Berchet, Mamiani, Aleardi, Poerio stb.), csak hazafias, sokszor lázító dalokat énekeltek, v. pedig a mult dicső eseményeit zengették. Amint a lombardiai háboru (1859) és Garibaldi ezreinek legendaszerü hadjárata 1861. Meghozta Olaszország királysággá proklamálását, s midőn Ausztria Königgratznél megveretvén (1866), a várnégyszögről és Velencéről is lemondott, az egységes királyság eszméje mind jobban közeledett a megvalósuláshoz, s a kedélyek is nyugodtabbá lettek. De a legújabb O. mégis csak akkor lendült föl határozottan, midőn az egész nemzet óhaja teljesült és Viktor Emánuel király a franciák sedani veresége után bevonult Rómába. E ténnyel bevégeztetett Olaszország fölszabadítása (XX. Settembre) s azóta, a legutolső 25 év alatt a nemzet szellemi élete újra megerősödött. A költészet, mely a függetlenségi harcok idejében inkább a szabadságról és a hazafias erényekről énekelt, lassankint a reflexiók felé hajlott és jobban alanyias lett; többé-kevésbé ünnepelt költők voltak Aleardo Aleardi, Petőfi egyik lelkes bámulója, Giuseppe Revere, Giacomo Zanella, és a mindnyájuknál nagyobb Giosué Carducci, az egyik legnagyobb élő olasz költő, kinek remek prózája is bámulatos. Arturo Graf követte Leopardi irányát, ennek tehetsége nélkül, Gabriele d"Annunzio és Stecchetti (Ollindo Guerrini álneve), tulságba vitték a realizmust, mley csakhamar tulélte magát; Mario Rapisardi talán a legeredetibb és legkiválóbb olasz költő, kinek szatirája Juvenalisra, ottávája Ariostóra emlékeztett; Panzacchi, Arnaboldi, Arrigo Boito, Carlo Borghi, Aurelio Costanzo, Guido Mazzoni, Fogazzaro és Giovanni Marradi részing Carducci, részint Fabio Nannarelli iskolájából kerültek ki; ez utóbbi, kivált a formai tökélyen, sokszor utólérhetetlen. A nők közül mindenesetre legteheségesebb Ada Negri, akit élete körülményei és a nyomor iránt fogékony kedélye a szocializmus dicsőítésére vittek; Pierantoni-Mancini, Brunamonti Alinda és Annie vivanti, kt Carducci vezetett be, a közvetlenebb lirai műfajokkal próbálkoztak sikerrel. A régebbi költők közül, kik tájszólásban irtak, nevezetes a római Gioachino Belli, a milanói Porta, a piemonti Brofferio és a sziciliai Meli; a most élők közül nevesebbek a római Marini és Pascarella, a toscanai Nurisio és Neri Tanfucio (Renato Fucini álneve), aki jeles életképeket és rajzokat is irt. A dráma-irodalom részint a francia szinpadot utánozta, részint hazafias tárgyakat dolgozott föl; újabban meglátszik Sundermann és Ibsen hatása is. A régebb dráma-irók közt említésre méltók a két Marenco, Ventignano herce, Leone Fortis, Gualtieri, a lirikus Gius, Revere és a politikai költő Dall" Ongaro. Legnagyobb sikereket ért el a római Pietro Cossa, ki férfikora delén halt el; mellette kiváltak Torelli, a szenvedélyes Felice Cavallotti, Ferdinando Martini, Gius, Giacosa, Gerol. Rovetta, Marco Praga, Antona-Traversi és V. Carrera. Sikerült vígjátékokat irtak még a Goldonit utánzó Gallina, továbbá Salvestri, Bersezio, Paolo Ferrari (rámákat is), Csatelnuovo, stb. A sziciliai Capuana és a milanói Zamboni népdrámákat irtak. A modern regényirók közt első hely illeti meg Giovanni Vergát, ki a szenvedélyek lélektanából fejleszti regényeit; iránya iskolát alapitott, melynek többé-kevésbé hivei: Luigi Capuana, Gabriele d"Annuzio, Matilde Serao, antonio Fogazzaro, Daniele Cortis és a pongyola Salvatore Farina. Némileg romantikus AntonGiulio Barrili, a tudós Mantegazza, sőt De Amicis is, kinek nevezetes útleirásain kívűl beszélyeit is nagyon olvassák. Castelnuovo, Ciámpoli és Rovetta ügyes elbeszélők, bár sokszor a valószerüség rovására;ezt mondhatjuk Bersezio, E. A. Buti, s általában a most fejlődő naturalisták műveire is. A nők közül kétségkivül legkiválóbb Matilde Serao, kinek erős, sokszor tulzott szenvedélye gyöngédebb, de gyöngébb is Neera (Zuccari-Radius asszony álneve) műveiben; Cordelia (Trevers-Mosso asszony álneve) inkább ifjusági irataival ért el sikert, Perodi Emma kissé köznapi; igen jó regényeket irtak Sofia Bisi-Albini és Grzia Pierantoni-Mancini. Jeles műfordítók: Andrea Maffei, A. Guerrieri-Gonzaga és Zendrini. Továbbá a még élők: Italo Pizzi, Gnoli, Chiarini (jeles kritikus is), Gorresico és Flecchio, meg a számos Petőfi-fordító közt a két legjelesebb: Teza és Cannizzaro. A természettudományok terén az általánosan ismert és sok yelvre lefordított Mantegazza, Lombroso, Schiaparelli, Mosso, Lessona, P. Lioy, stb. szereztek kiváló érdeeket. Nagy filozofusok: Ardigó, Barzelotti, Ferri, Mariano, Morselli, Tosco; továbbá a már elhunyt Fiorentino, Gabelli, Mamiani, Spaventa, Trezza, stb., akiknek munkásságát Galuppi, Rosmini, Gioberti és G. Ferrari készítették elő. A már meghalt történet irók közt nevesebbek: Carlo Botta, Pietro Colletta, Carutti, Farini, La Farina, Ranalli, Troya, Atto Vanncci, Belviglieri, M. Amari stb.; a még élők közül: P. Villari, G. De Leva, Tommasini, az irodalomtörténetiró Bartoli, az egyháztörténetiró Tosti, A. Fabretti stb.; kritikával foglalkoznak: a nemrég elhunyt R. Bonghi, kor kiváló publicistája, hisztorikusa és politikusa, továbbá D" Ancona, D"Ovidio, A. de Gubernatis, Del Lungo, Mestica, Scartazzini, Monaci, Morandi, Nencioni, Panzacchi, Rajna, Renier, Tabarrini és a már meghatl Camerini, De Sanctis, Settembrini és V. Imbriani. Műtörténettel és műkritikával foglalkoznak: Fumi, Pigorini, Venturi és Cavalcaselle. Jogtudósok és közgazdasági irók: Nocito, a három Majorana, Pierantoni, Loria, Cossa, Luzzatti, Sidney Sonnino, Ferrini, Sergi. Lorini stb.; kiváló filologusok: Ascoli, Ramorino, Inama, Novati, Fornaciari. Novelli. Rajna stb.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is