Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
olasz nyelv... Italian
olasz nyelv... Italian lan...

Magyar Magyar Német Német
Olasz nyelv... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Olasz nyelv

az az irodalmi nyelv, mely az Apennini félszigeten, a svájci Ticino kantonban, Dél-Tirolban, a dalmát tengerparton, a Földközi-tenger három legnagyobb szigetén (Szicilia, Szárdinia és Korzika), továbbá Isztriában, meg Triest és Fiume városokban használatos. Ama dialektusokat, melyeket ezen u. n. olasz zónán belül beszélnek, Ascoli nyomán négy fő csoportra osztjuk: 1. A nem olasz neo-latin nyelvcsalád dialektusai, melyhez a franco-provecal (l. Provencei nyelv) és a ladin nyelv (l.o.) tartozik. 2. Az olasz neo-latin nyelvcsalád szójárásai, melyek az új O.-től lényegesen különböznek; ezek ismét két csoportra oszlanak: a)a gallo-italicus (liguri), piemonti, lombard és emiliai) és b) a szárdiniai (logodurói, campadinói és gallurai) dialektusokra. 3. Az új O. dialektusai, mleyekhez a velencei, a korzikai, a sziciliai és nápolyi, az umbriai, marchigián és római nyelvjárások tartoznak. 4. A toscanai nyelvjárás, mely egyszersmind az olasz irodalmi nyelv is.

Az O. eredetét és keletkezését a modern filologia már minden kétséget kizárólag tisztába hozta és a régi Róma latin nyelvére (l. o.) vezeti vissza, még pedig a közönségesen beszélt latin nyelvre (sermo rusticus), vagy helyesebben azon olasz tájszólásokra (lingua provincialis), melyek a klasszikus latin irodalom fölvirágozását megelőzőleg már léteztek, s annak lehanyatlása után is fönmaradtak. A római fegyverek a latin nyelvet széthordták a roppant birodalom különböző tartományaiba, ahol az lassankint meghnosodott, s igy keletkeztek a neo-latin nyelvek (l. o.), amelynek fölvirágzása természetesen csak ott sikerülhetett teljesen, ahol Róma uralma közvetlenebb volt és hosszabb ideig tartott. A meghódolt népek közt egy sem volt annyira alkalmas a latin elem teljes asszimilációjára, mint az olasz; mert az olaszok mind, kivéve a keltákat, s talán az etruszkokat, rokon eredetüek voltak a latinokkal, sőt még tájszólásaik is hasonlók voltak. Ezeknek összevegyüléséből fejlődött ki lassankint, az irodalmi latin nyelv hatása alatt, az új O., amely bizonyos értelemben még régibbnek nevezhető, mint a tulajdonképeni Olaszország (Itália), amennyiben ezt a nyelvet a félsziget különböző részeiben már előbb beszélték, mintsem az Itália kollektiv névre, a későbbi politikai és földrazji értelemnek megfelelően, elkereszteltetett volna.

Az egész O.-ban közös - a szárdiniai dialektusokat kivéve, melyek az eredeti latin nyelv régies formáját elzárkózottságuk miatt jobban megőrizték - a végső s és t (tempo = tempus; ama = amat) kiküszöbölése; a cl-ből chi (chiamo = clamo) lesz; az us átváltozik o-ra (chiaro =clarus), az is e-re (fine = finis); a h teljesen (csak az avere = habere segédige négy alakjában és a c-vel összetéve van meg) kivész; ellenben megtartja az st, sc és sp mássalhangzó-csoportokat; szereti a daktulus ritmusát (uómini, ámano, volévano stb.), s ebben a dialektusok néha dallamosabbak is, mint az irodalmi nyelv. A szóejtegetésben a többes szám a végzete (sacca, mura stb.) a latin semleges alak utánzata, s annál gyakoribb minél délibb a vidék tájszólása. Sajátságos a föltétes (óhajtó) mód képzése az avere segédige multjával és a fő ige infinitivusával [ardirei, ardirebbe, ardirebbero - ardir(e) e(bb)i, ardir(e)ebbe, ardir(e) ebbero] stb. Az igy kifejlődött neo-latin O.-nek neve minden időben lingua italica volt, ahogy már Isidoro di Siviglia (VI. és VII. sz.) is nevezte; közönségesen azonban lingua vulgaris, vagy Latium vulgare néven ismeték, míg Dante egyszerűen csak volgare, Boccaccio pedig latino volgare néven említi. Később, midőn Firenze dialektusa minden más városé fölé emelkedett s irodalmi nyelvvé lett, az O. a lingua toscana (florentina) nevet vette föl; a külföldön pedig lombardának is hívták. A firenzei lett tehát az olasz nemzet irodalmi nyelve, noha mellette számos olasz dialektus fölemelkedett az irodalom magaslatára.

Az Olaszok már a XVI.sz.-ban megkezdték az O. grammatikáját művelni és fejleszteni. Az elsők közt volt Pietro Bembo kardinális, aki Prose (1525) c. párbeszédes munkájában kizárólag Petrarca és Boccaccio nyelvezetéből vonja le szabályait. Giangiorgio Trissino gróf (XVI.sz.) a helyesírást miatt idézett föl heves polemiát, de kevés eredménnyel. Ebbe a századba esik még Benedetto Varchi munkássága is (Ercolano, 1570), ki a firenzei kiejtést akarta általánossá tenni és Salviati nevezetes műve: Avvetimenti della lingua sopra il Decamerone (Velence 1584-86), mely a helyesirást és az alkatant tárgyalja. Nevezetesebb nyelvtani irók és művek még: Buonmattei (Della lingua toscana, Firenze 1643), kinek a grammatikáját az Accademia della Crusca a magáénak elfogadta s azóta többször kiadta; Cinonio (Osservazioni sulla lingua italiana, legutoljára Milano, 1809), mely mint a klasszikusokból vett példák gazdag gyüjteménye, igen becses; Bartoli (Il torto e il diritto del non si puó, Róma 1665), mely maró gúnnyal tanít; stb. Az első rendszeres és teljes nyelvtani művet Corticelli irta (Regole ed osservazioni, Bologna 1745), aki azonban kizárólag csak a firenzei dialektusból indult ki; Mastrofini könyve (Teoria e prospetto de" verbi italiani, Róma 1814) sokkal tudományosabb és általánosabb. Gherardini, Antolini stb munkássága mellett különösen fontos a Nannucci-é, ki a régi olasz irodalmi nyelv viszonyát, illetőleg függését a provencal nyelvtől, kimutatta. Az újabb olasz munkák közt a legjobb Fornaciai-é: Grammatica dell"uso italiano moderno (Firenze 1886) és Sintassi dell"uso italiano moderno (u. o. 1887). Magyar nyelvü olasz nyelvtanok: Ágoston, Kis olasz tolmács (Pest 1864); Okrucky, Magyar-olasz nyelvtan (u. o. 1863); Oldal. Olasz nyelvtan, kulccsal (u. o. 1862); Szépváry, Olasz és magyar beszélgetések (u. o. 1863); Palóczy, Gyarkolati olasz nyelvtan (u. o. 1888); legjobb azonban a Somogyié: gyakorlati olasz nyelvtan, a Gaspey-Sauer tanmódja szerint (Budapest 1878). A szótárirodalom csaknem egyidejüleg kezdődött a nyelvtani irodalommal, de az első irók annyiban fogyatékosak, amennyiben a szókincset csak egyes szerzők műveiből gyüjtötték össze; igy p. Minerbi (1535) csak Boccaccio iratait szedi szótárba, míg Fabrizio de Luna már több irót is (Dante, Petrarca, Boccaccio és Ariostot) felölel. Az első teljesebb és értékes szótárt Pergamini (Memoriale della lingua, Velence 1568) szerkesztette. A Vocabolario degli Accademici della Crusca első kiadása kizárólag csak a XIV. sz.-beli irók műveiből és a firenzei dialektusból gyüjtötte össze a szókincset; azóta számtalanszor utána nyomták, mindig teljesebb és gazdagabb tartalommal, de hasonló szellemben; az 1863-ban megkezdett legutolső és 12 kötetre terjedő kiadás most (1896 aug.) még csak az incomparabilissimamente (VIII. köt. II. füzet) szóig terjed. Az első, nem firenzei, hanem általános olasz nyelvü szótárt Alberti (Dizionario enciclopedico, Lucca 1797-1805) irta, aki azonban a technologiai kifejezéseket teljesen mellőzte. Az újabb szótárirodalomban, mely igen gaydag, nevezetes a nápolyi Vocabolario universale della lingua italiana, melyet újra nyomtak (1878 s köv.) Milanóban; nagyon elterjedt a Tommaséoé és Bellinié is, továbbá a Petrocchié (Voca. Della lingua italiana it., Milano 1887-91), de a legjobb a Riguini és Fanfani (Firenze 1893) szótára. Ennek mintegy kiegészítő része a Supplemento ai vocabolari italiani, melyet (Milano 1878) Gherardini szerkesztett. A szinonimákat számosan, köztük Tommaséo is összegyüjtötte (Milano 1887) s az övé a legjobb; az etimologiát Diezen kívűl (Etumologisches Wörterbuch der roman. Sprachen, Bonn 1878) kiváló eredménnyel tárgyalta Caix (Studii di etimologia italiane e romanza, Firenze 1878). Magyar-olasz (Budapest 1884) és Olasz-magyar (Fiume 1887) szótárt Lengyel J., Benkő K., Szíjgyártó s többen szerkesztették.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is