Legyen Ön is szerkesztőnk!
Küldjön be címszót!

Pályázatok

Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Olasz szobr... ----

Magyar Magyar Német Német
Olasz szobr... ----

Címszavak véletlenül



Legújabb kommentek



Címszó:
Tartalom:

Olasz szobrászat

Az ó-keresztény korba tartozó virágzás után, a VI. sz. óta az olasz szobrászat egészen lehanyatlott, s legfölebb csak apró elegántcsontfaragványokra és kisebb aranyművekre szorítkozott; egyedül Friuliban (Cividale) akadunk a monumentális szobrászat némi nyomaira, s ez is, ugy látszik, a ravennai művészetből sarjadt. Rómában ugyan még fönmaradt a márvány-faragás és vésés művészete, de inkább díszítményes jelleggel birt. Általában a szobrászat művészetét annyira elhanyagolták, hogy a XI. sz. elején, mikor ez a művészet újabb lendületet kezdett venni, a szobrászatban technikai ügyesség, valamint a helyes formaérzék is hiányzott. Legjobb bizonyítékai ennek a hanyatlásnak a veronai San Zeno kapu domborművei, a ferrarai, modenai, piacenzai dómok homlokzatának ékítményei, meg a parmai és pisai baptiszteriumok domborművei, melyeknek alakjai élettelenek és merevek, arcvonásaik kifejezéstelenek és a ruhák redőzete konvencionális. A tuljdonképeni olasz szobrászat a XIII. sz. közepén kezdődik, amikor Niccolo Pisano (megh. 1278) az előző kor merev és élettelen alakjaiba életet lehelt; főleg antik mesterek nyomán dolgozott, de saját megfigyelő tehetsége és a temészet komoly tanulmányozása is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy oly kiváló műveket alkothatott, minők a pisai baptiszterium és a sienai dóm remek márványdomborművei. Fia, Giovanni Pisano,már inkább távolódott az antiktól és alakjaiba több temészetességet és szenvedélyt igyekezett önteni, Andrea Pisano pedig a realizmust még gyöngédebbé és egyszerübbé tette, mint ez 1330. befejezett nagy művén, a firenzei baptiszteium reliefekkel ékes bronzkapuján látható. Ennek méltó kiegészítő része az OrSan Michele templom tabernaculuma, melyet 1539. Orcagna készített. A frienzeieken kívűl még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Felső-Olaszországban, melynek legnevezetesebb alkotásai, a veronai Scaliger-síremléken kívűl, Bergamóvan, Monzában és Milanóban láthatók.

A természetnek már itt föllépő tanulmányozása és utánzása még jobban nyilatkozik a XV. sz. toscanai művészeiben, akik ezáltal nemcsak a tökély magasabb forkára emelték az O.-ot, hanem önálló fejlődését is biztosították. Jacopo delle Quercia bolognai és sienai műveiben mind jobban megközelítette annak az új művészetnek szabad szárnyalását, melyet a firenzei Lorenzo Ghiberti alapított meg az ottani baptiszterium hires domborműveivel, s amelyet Doantello az Or San Michele márványszobraiban a természetnek csaknem vak és szolgai utánzásait tulhajtott. Vele szemben Luca della Robbia, bár szintén természetességre törekedett, mégis inkább az antik felé hajlott és műveit nagyobb foku idelaizmus lengi át; ugyanő teremtette meg az o. egy új faját: a terracotta szobrászatot, melyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrászok legnagyobb része, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea del Verocchio és Antonio Pollajuolo, inkább a Donatello naturalisztikus irányát követte, bár Luca della Robbiának is voltak tanítványai, különösen a leginkább márványban dolgozó Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano (aki Mátyás kiráy udvarában is megfordult) stb. A többi olasz mesterek közül, bár a firenzei művészekkel nem versenyezhettek, említésre méltók a velencei Alessandro Leopardi (megh. 1521) és a padovai Andrea Riccio (megh. 1532).

Az e korbeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszitésére szorítkozott és a profán tárgyu szoborművek nemcsak a XIV., hanem még a XV. sz.-ban is ritkák és csak a humanisztikus tanulmányok idézték elő, hogy a szobrászat az egyházi iránnyal párhuzamosan lassankint az allegoriát, a mitológiát, sőt a történelmet is méltatni kezdte a művészetére. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea s Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. De mindnyájukat messze fölülmulta a XV. sz. végén a firenzei Michelangelo Buonarroti, akinek a természetes nagyságot meghaladó, s mesteri művészettel faragott emberalakjai mély anatomaiai ismeretekről, nagy jellemző képességről tesznek tanuságot. E nagy művésznek munkájában tanítványai,Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; legkiválóbb követői voltak: Guglielmo della Porta, Benvenuto Cellini a hires vésnök, Niccolo pericoli, akit másként Tribolo néven ismertek. Még vetélytársa, Baccio Bandinelli is érzi Michelangelo hatását, melytől nem tud szabadulni. Egyébként Michelangelo művészete urlkodott e korban még azután is sokáig: az a művészet, amely bámulatos formaérzékkel és technikával dolgozott, de mindig, még legmonumentálisabb alkotásaiban is dekorativ hatásra törekedett, s csak a XVI. sz. utolsó negyedében hozott új irányzatokat a szobrászatba Giovanni da Bologna, aki az alakok merész koncepciójával s az ügyes csoportosítással tünt ki.

A XVI. sz.-beli szobrászok művészetük határait és törvényeit egyre tágították, míg aztán a XVII. sz.-beliek más fölfogásból indulva ki, a kor szellemének megfelelően az erősebb hatást keresték, a festői stiulsba mentek át. Szertelenül élénk mozdulat, telt, sokszor érzékiesen buja idomok, mesterkélt redők és sok dekorativ elem jellemzi ezt a művészetet, melynek fényoldalai a föltalálás merészségében, a formák erőteljes hatásában és a kidolgozás mesteri finomságában tetőznek. Ennek az iránynak fő képviselői: Alessandro Algardi, Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb., míg a korukban oly nagyra becsült Sammartino, queirolo és Conradini fő törekvésüket a technikai virtuozitásra fordították s ennek kedvéért a művészet valódi céljairól megfeleldkeztek. Ez időtájt Rómában éppen ugy, mint Firenzében a szobrászat már egészen lehanyatlott s a reakció csak akkor kezdődött ismét, mikor a mesterek újra az antik művészet tanulmányozásába fogtak. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigoru tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megermtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorwaldsen nyomdokain halad.Canova követői több-kevesebb eredetiséggel az imolai Baruzzi, a carrarai Finelli, a római Finelli és Tadolini; Thorwaldsen iskolájába tartozika carrarai Pietro Tenerani, aki részben maga is új irány alapított. Részben önálló és eredeti tehetségek a toscanai Lorenzo Bartolini, aki összhangba hozta az antikot a természettel, a milanói Pompeo marchesi (Pietá, a San Carlo-templomban), a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl, Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti (a turini Eman. Filiberto, a londoni oroszlánszivü Rikárd stb. lovasszobrai), Barzaghi, Dupré (Cavour-szobor Torinóban), a firenzei Fedi (Polixena elrablása) stb.; jeles arckép-mintázók: Balzico. Zannoni, Odoardo Fantacchiotti, Emilio Bisi, Ettore Ferrari, Ercole Rosa, aki a Viktor Emánuel szobrát Milanóban befejezetlenül hagyta stb. A modenr olasz szobrászatbane gyre jobban kezd lábra kapni a naturalizmus, mely új hatalmas lökést adott a pangásnak indult művészetnek, s ugy a monumentális emlészobrokban, mint a síremlékekben egyaránt nyilatkozik, sőt újabban már a gyakran visszataszító verizmusba megy át.

Forrás: Pallas Nagylexikon



Szóljon hozzá!


Neve: (megjelenik)

E-mail címe: (nem jelenik meg)

Üzenete:



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is