Opitz

Márton, német költő és esztetikus, szül. Bunzlauban 1597 dec. 24., megh. Danzigban 1639 aug 17. Boroszlóban, oderai Frankfurtban és Heidelbergában tanult, az utóbbi helyről 1620. a közeledő spanyol hadsereg elől Hollandiába menekült. Itt ismerkedett meg Heinsius Dániellel, kinek műveiből németre fordítgatott, majd rövid jütlandi tartozkódás után elfogadta Bethlen Gábor erdélyi fejedelem meghívását a gyulafehérvári iskolához (1622). Erdély azonban nagyon is távol esvén azon irodalmi köröktől, melyekhez O.-t baráti kötelékek fűzték, már a következő évben eltávozott Gyulafehérvárról, ahol következő címü költeményét irta volt; Zlatna, oder von der Ruhe des Gemüthes. Azonkivül Erdélyben kezdette meg Dacia antiqua c. régészeti művét, mely azonban befejezetlen maradt, kézirata pedig akkor, midőn a pestisben elhalt költő összes holmiját megégették, a lángok martaléka lett. Bethlen Gábor udvarától távozván, visszatért Sziláziába, hol 1624. tanácsosa lett Liegnitz és Brieg hercegének, mint ilyen 1625. ellátogatott Bécsbe és megénekelte Károly főherceg halálát, mely költeményeért II. Ferdinánd császár saját kezüleg koszorus költövé koronázta, később pedig (1628) boberfeldi előnévvel nemi rangra emelte. Időközben O. egyfelől belekerült a Fruchtbringende Gesellschaft nevü irodalmi társulatba, másfelől pedig titkára lett Dohna Károly Hannibal várgrófnak, ki mellett katolikus irányu irodalmi működést fejtett ki. A gróf 1630. titkos megbizatásban Párisba küldötte, hol Grotius Hugóval kötött barátságot. A gróf halála után (1633) elkísérte Keresztély briegi herceget, aki Poroszország szárnyai alá menekült; együtt telepedtek le Danzigban, hol O. IV. Ulászló lengyel király udvari történetirója lett, mint ilyen sarmatiai őstörténettel, mellékesen azonban német irodalmi régiségekkel is foglalkozott (kiadta az Anno-éneket, l. Hannolied). Műveivel, melyek részint költészetiek, részint esztétikai tartalmuak, O. sokáig, csaknem egy teljes századon által korlátlanul uralkodott nemzetén. Költői műveiben, melyek legnagyobbrészt alkalmi ódák, tanköltemények és műforditások (a már említetteken kivül Sophokles és Seneca egyes művei), gyakorlati kifejezésre juttatta azokat az elveket, melyeket Von der deutschen Poeterei címü könyvében felállított. Ez elvek két legfőbbje, hogy a költészet tanulható és hogy a költő nemcsak mulattatni, de használni is tartozik. Elméletet és mintákat egyszerre csak a régiek szolgáltatván, csak az lehet költő, ki az antik költőket ismeri. De bár O. az antik irodalmat nagyra tartotta, Aristrchusában mégis a német nyelv irodalmi joga mellett küzdött, a verselés terén pedig úttörő volt a hangsúlyos elemnek ritmikus alappá való tételével. Igy lett a német irodalmi renaissance egyik korszakos alakja, ki nemzeti formába antik tartalmat kivánt önteni. Szobrát 1877. leplezték le Bunzlauban. O. összes műveit legteljesebben Boroszlóban adták ki (1690.), költészettanát legelébb Briegben (1624), legújabban Halléban (1876). Életrajzi művek Strehlketől (Lipcse 1856); Weinholdtól (Kiel 1862); Palmtól (Boroszló 1862); továbbá Borinski, Die Kunstlehre der Renaissance in Optizens Buch von der deutschen Poeterei (München 1893); Gucker, Histoire des doctrines littérraires et esthétiques en Allemagne (Páris 1883). A magyar irodalomban fő forrás O. jellemzéséhez Heinrich Gusztáv Német irodalomtörténete, 2. köt. 380. s köv., old., hol nemcsak O. hatása, de a reá vonatkozó régebbi irodalom is kimerítően tárgyalva van V. ö. még Herrmann Antal, O. Erdélyben (1879).

Forrás: Pallas Nagylexikon