Márton, német költő és esztetikus, szül. Bunzlauban 1597
dec. 24., megh. Danzigban 1639 aug 17. Boroszlóban, oderai Frankfurtban és
Heidelbergában tanult, az utóbbi helyről 1620. a közeledő spanyol hadsereg elől
Hollandiába menekült. Itt ismerkedett meg Heinsius Dániellel, kinek műveiből
németre fordítgatott, majd rövid jütlandi tartozkódás után elfogadta Bethlen
Gábor erdélyi fejedelem meghívását a gyulafehérvári iskolához (1622). Erdély
azonban nagyon is távol esvén azon irodalmi köröktől, melyekhez O.-t baráti
kötelékek fűzték, már a következő évben eltávozott Gyulafehérvárról, ahol
következő címü költeményét irta volt; Zlatna, oder von der Ruhe des Gemüthes.
Azonkivül Erdélyben kezdette meg Dacia antiqua c. régészeti művét, mely azonban
befejezetlen maradt, kézirata pedig akkor, midőn a pestisben elhalt költő
összes holmiját megégették, a lángok martaléka lett. Bethlen Gábor udvarától
távozván, visszatért Sziláziába, hol 1624. tanácsosa lett Liegnitz és Brieg hercegének,
mint ilyen 1625. ellátogatott Bécsbe és megénekelte Károly főherceg halálát,
mely költeményeért II. Ferdinánd császár saját kezüleg koszorus költövé
koronázta, később pedig (1628) boberfeldi előnévvel nemi rangra emelte.
Időközben O. egyfelől belekerült a Fruchtbringende Gesellschaft nevü irodalmi
társulatba, másfelől pedig titkára lett Dohna Károly Hannibal várgrófnak, ki
mellett katolikus irányu irodalmi működést fejtett ki. A gróf 1630. titkos
megbizatásban Párisba küldötte, hol Grotius Hugóval kötött barátságot. A gróf
halála után (1633) elkísérte Keresztély briegi herceget, aki Poroszország
szárnyai alá menekült; együtt telepedtek le Danzigban, hol O. IV. Ulászló
lengyel király udvari történetirója lett, mint ilyen sarmatiai őstörténettel,
mellékesen azonban német irodalmi régiségekkel is foglalkozott (kiadta az
Anno-éneket, l. Hannolied). Műveivel, melyek részint költészetiek, részint
esztétikai tartalmuak, O. sokáig, csaknem egy teljes századon által korlátlanul
uralkodott nemzetén. Költői műveiben, melyek legnagyobbrészt alkalmi ódák,
tanköltemények és műforditások (a már említetteken kivül Sophokles és Seneca
egyes művei), gyakorlati kifejezésre juttatta azokat az elveket, melyeket Von
der deutschen Poeterei címü könyvében felállított. Ez elvek két legfőbbje, hogy
a költészet tanulható és hogy a költő nemcsak mulattatni, de használni is
tartozik. Elméletet és mintákat egyszerre csak a régiek szolgáltatván, csak az
lehet költő, ki az antik költőket ismeri. De bár O. az antik irodalmat nagyra
tartotta, Aristrchusában mégis a német nyelv irodalmi joga mellett küzdött, a
verselés terén pedig úttörő volt a hangsúlyos elemnek ritmikus alappá való
tételével. Igy lett a német irodalmi renaissance egyik korszakos alakja, ki
nemzeti formába antik tartalmat kivánt önteni. Szobrát 1877. leplezték le
Bunzlauban. O. összes műveit legteljesebben Boroszlóban adták ki (1690.),
költészettanát legelébb Briegben (1624), legújabban Halléban (1876). Életrajzi
művek Strehlketől (Lipcse 1856); Weinholdtól (Kiel 1862); Palmtól (Boroszló
1862); továbbá Borinski, Die Kunstlehre der Renaissance in Optizens Buch von
der deutschen Poeterei (München 1893); Gucker, Histoire des doctrines
littérraires et esthétiques en Allemagne (Páris 1883). A magyar irodalomban fő
forrás O. jellemzéséhez Heinrich Gusztáv Német irodalomtörténete, 2. köt. 380.
s köv., old., hol nemcsak O. hatása, de a reá vonatkozó régebbi irodalom is
kimerítően tárgyalva van V. ö. még Herrmann Antal, O. Erdélyben (1879).
Forrás: Pallas Nagylexikon