Optimizmus

(a lat. optimus szótól). A köznyelvben azt a hajlandóságot jelenti, hogy ha elegendő okunk nincs is rá, embereket és viszonyokat kedvezően itélünk meg, amazokat jóknak tartjuk és jót várunk tőlük, emezeknek jóra fordultában bizunk. Az optimista mindent rózsás szinben lát, aggasztó jelenség felfogása iránt nincsen fogékonysága, csak azt látja, mi reményeinek, bizalmának kedvez, aggodalmakat, melyek nyugtalaníthatják, elfojt; egyenes ellentétes az epés ember, a pesszimista. Minthogy reményeket táplálni, illuziókban ringatózni kedvesebb állapot, mint magát aggodalmakkal gyötörni és gyanakodni: az O. szélsősége jobban el van terjedve mint a pesszimizmusél. A filozofiában O.-on a világnak ama felfogását értik, hogy a világ a lehető legjobb; ezt főleg Leibniz fejtette ki rendszeresen híres Théodicée-jában. Isten, mint a legbölcsebb, minden lehető világ tervezetét forgatta elméjében; az a világterv, melynek valóságot adott, szükségkép a lehető legjobb volt; mert ha más, jobb világ lehetséges lett volna, nem valósítja meg amazt. Ez nem annyit jelent, hogy ez a világ föltétlenül jó és baj nélkül való. De a bajok is fontos hivatást teljesítenek a világ tervében és jóra visznek, akár mint nevelő eszközök, akár mint büntetések. Ezzel szemben Schopenhauer azt vitatja, hogy a világ érzéktelen, a lehető legrosszabb és jobb volna, ha nem volna. Hartmann pedig olykép módosítja ezt a nézetet, hogy világunk a lehető legjobb ugyan, de mégis fölötte rossz; minden más világ még rosszabb lett volna.

Forrás: Pallas Nagylexikon