Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
orgona lilac
orgona organ
orgonaépítő... builder
orgonaszóló... voluntary
orgonát fúj... to blow the...

Magyar Magyar Német Német
orgona (han... Orgel (e)
orgona (növ... Flieder (r)...

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Orgona

Orgona (ném. Orgel, fr. orgue, an. organ, ol. organo). Az O. elnevezés (a gör. organon szóból) a hangszert, tehát a hangszerek hangszerét jelenti, ahogyan pl. a biblia szó görögül a könyvre, a könyvek könyvé -re utal. Az O. a leghatalmasabb fúvóhangszer, mind külső méreteire, mind hangtartalmára nézve. Orkesztrálisan sokoldalú jellege és temperált fix hangolása a polifón zene előadására kiváltképpen alkalmassá teszi. Szerkezeti szempontból összetett fúvóhangszer, mert minden egyes hangját külön síp adja s rendkívül bonyolult szerkeret által szólaltathatjuk meg; játszótechnikai szempontból pedig több billentyűzettel bíró hangszer. Az O. leglényegesebb szervei eszerint: a sípok tömege, a fúvómű (szivattyú, szélcsatorna, szélláda) és a játszóberendezés (a billentyűzetek, regiszterek és lábemeltyűk trakturái). A sípok tömege úgy oszlik fel, hogy minden billentyűzethez külön sípcsoport tartozik. Ezek a csoportok az u. n. művek (l. Manuál és Pedál). Egy sípcsoportban annyi játék (l. o.) van, ahány regiszter tartozik az illető billentyűzethez; tehát minden regiszterrel csak egy bizonyos játékot hozhatunk működésbe. Ha a játék csak egy sípsorból áll, akkor annyi sípja van, mint ahány billentyűje a megfelelő billentyűzetnek. Ha a játék két sípsoros, (pl. a Sesquialtera), akkor kétszer annyi sípja van, mint amennyi billentyűje az illető billentyűzetnek és így tovább. Mindebből következik, hogy egy billentyű lenyomására annyi síp szólal meg, ahány sípsort kapcsoltunk be a regiszterek által. (Pl. Principál 8' + Sesquialtera 2 sor regiszterekkel 1 billentyűn 3, 2 billentyűn 6 síp szólal meg.) Az O. manuáljai és pedálja billentyűterjedelmének csekély volta a hangterjedelem szempontjából csak látszólagos, mert lent a 32' s fent az 1' játékok által hangterjedelme majdnem 9 oktávára (C2-a5) bővíthető ki (l. Lábmérték). Az egyes billentyűzetekhez tartozó műveket a kopulák segítségével összegezhetjük (l. Kopula). Az O. hangja az orgonaépítő által előre meghatározott s változhatatlan dinamikájú, azaz teljesen stabil, merev, tehát - ellentétben a harmónium hangjával dinamikailag semmiképpen sem hajlítható. Hangjának éppen ez a megmásíthatatlan merevsége jellemzi legjobban az O.-t s ez adja neki jellegzetesen nyugodt, méltóságteljes karakterét. Mindazonáltal mégsem teljesen lehetetlen rajta a kifejező , árnyalt előadás, mert a játszónak rendelkezésére áll az agogikai árnyalásnak minden lehetősége, valamint a redőnyszekrény is, melynek kinyitása és becsukása által a benne elhelyezett mű hangja erősíthető, ill. gyengíthető. Igaz, hogy ez csak akusztikai csalódás, mert a redőnyszekrényben lévő sípok hangja a valóságban nem változik, csak épp hogy a kinyitás és becsukás révén a crescendo és diminuendo illúzióját adja. A kifejező játék eszközei a manuálváltás és regisztrálás is, de ezek a műveletek, ha a játékos nem alkalmazza őket óvatos ökonómiával, igen könnyen zeneietlen, tarka kaleidoszkóp útvesztőibe rántják s megfosztják előadását a hangszerszerűség fontos követelményétől. Az O. játékainak részletes leírása túllépné ez összefoglaló cikk kereteit; rövid és általános jellemzésük megtalálható a megfelelő címszavak alatt. Összefoglalásul következzék itt vázlatos leírásuk. A hangképzés módja szerint megkülönböztetünk ajakjátékokat (l. Ajaksípok) és nyelvjátékokat (l. Nyelvsípok). Az ajakjátékok lehetnek egyszerűek (l. sípsorosak v. összetett, azaz kevert játékok (több sípsorosak). A kevert játékok (pl. Mixtura) az alaphangnak harmonikus felhangjait adják különféle összeállításban, de vannak egyszerű játékok is, melyek nem az alaphangot, hanem valamelyik felhangot adják (aliquot-játékok, pl. Nasat). Az O. egész testét körülzáró szekrényt orgonaháznak, elülső falát, melyet a Principál-sípok díszítenek, homlokzatnak v. prospektnek nevezzük. Vagy közvetlen az orgonaház mellett, vagy attól kissé távolabb van az u. n. játszóasztal, mely magában foglalja az összes játszóeszközöket, tehát: a billentyűzeteket, a regisztereket és a lábemeltyűket. A legtöbb régi orgonának - és újabban a legmodernebbeknek is - az orgonaházban elhelyezett főtestén kívül van még egy kisebb orgonaházban elhelyezett része is, mely a játszó háta mögött majdnem az orgonakarzat párkányán kívül van, ez az u. n. Hátpozitív (l. o.) s ehhez tartozik az O. hasonnevű műve, többnyire az alsó manuálról játszhatóan. Az O. fúvómű-berendezésében régente egy, a kovácsműhely fújtatójához hasonló szivattyú volt, mellyel a sípok megszólaltatásához szükséges szelet (sűrített levegőt) termelték. A régi szivattyú helyett ma kis elektromotorral ellátott ventillátort (kondenzátor) alkalmaznak. A szél útja a szivattyúból, ill. kondenzátorból a szélcsatornákon keresztül a széltartályba vezet, majd innen a szélszekrénybe s a szélládákba, melyeken a sípok állanak. (L. Szélszekrény és Szélláda.). A szél sűrűségi fokát több közbeeső fúvókészülék-állomással szabályozzák s a manométerrel (szélmérő) mérik meg. - Az orgonás, hangszerén a játszóasztalon lévő játszóeszközök alkalmazásával játszik. Ezek a játszóeszközök az u. n. fraktúra (összekötő szerkezet) által állanak összeköttetésben az O. belsejében lévő síptömeggel. Régente ez a traktura egymásba kapcsolt emeltyűkarokból állott (mechanikus traktura). Később az O. folytonos nagyobbodása miatt a mechanikus trakturával való játszás mind nehézkesebbé vált. Ezen a hátrányon a Ch. Sp. Barker angol orgonaépítő által 1832. feltalált pneumatikus emeltyűvel segítettek, melyet feltalálójáról Barker-emeltyűnek hívnak. Ez a praktikus szerkezet több kis fúvócskából áll s a játszóasztalban a manuál-billentyűzetek alá van helyezve. A játszónak most már nem kellett leküzdenie a sípszelepekre nehezedő szélnyomást, mert azt elvégezte helyette a Barker-emeltyű. Ezáltal azonban egy holt gépezetet iktattak a sípszelepek és a játszó ujjai közé, úgy hogy a játszó nem volt többé ura a billentésének, mint a tisztán mechanikus trakturánál. Az u. n. csőpneumatika feltalálásával Németországban már a Barker-emeltyűvel kombinált mechanikus trakturától is eltértek kizárólag csőpneumatikus trakturát késztettek. Az elektrotechnika fejlődése O.-ra nézve súlyos csapást jelentett mert most már az előző trakturák helyébe elektromos drótokat szereltek, sőt ezt még a csőpneumatikával is kombinálták. Ezzel a művészi orgonajátszás lehetősége szinte véglegesen megszűnt, mert azt a közvetlen érzést, melyet ujjaink éreznek a mechanikus traktura mellett s mellyel egyedül lehetséges közvetlenül artikuláló játszásmódot elérnünk, nem tudta pótolni sem a Barker-emeltyű, sem a csőpneumatika, sem az elektromosság. Tapasztalati tény ugyanis, hogy a mechanikus trakturának egybekapcsolódó emeltyűi a játszásmódnak bizonyos rugalmasságot kölcsönöznek s az ujj, billentyű és síp között eleven kontaktust teremtenek, a billentésnek minden lehetőségét híven közvetítik, szóval lehetővé teszik a kifejező előadást. Ez a művészi előny a pneumatikánál, elektromosságnál és elektropneumatikánál teljesen elveszett. Mindez azonban csak a billentyűzetek trakturáira vonatkozik, mert az orgonajátszás szempontjából teljesen közömbös, hogy a regiszterek és a lábemeltyűk milyen trakturával bírnak. A pneumatika és elektromosság újszerűsége hosszú ideig megtévesztette a legkitűnőbb szakembereket is, de ma, az 1925-iki hamburgi és lübecki, 1926-iki freiburgi s 1927-iki freibergi német orgonakongresszusok után már tudjuk, hogy a művészi orgonajátszás felelevenítése érdekében előbb-utóbb vissza kell térnünk a még mindig legjobb ősi mechanikus trakturához, a sípoknak szükséges rezonanciát egyedül megőrző csuszkaládához (l. Szélszekrény és Szélláda) és az alacsony szélnyomáshoz (l. Szélmérleg). Az O. fejlődéstörténetét kimerítően eddig még nem írták meg, ámbár többen kísérleteztek vele (Dom Bedos, Wangemann, Ritter, Mahrenholz stb.). Az O. eredete az ókor homályába vész; elődei a duda és a pánsíp voltak. Valódi O.-k, légszivattyú (fujtató) útján való széltermeléssel, víznyomás útján való szélsűrítéssel s a billentyűzetnek egy kezdetleges nemével. Már a Kr. e. 2. században feltűnnek. Ennek az u. n. víziorgonának (organum hydraulicum) állítólag Ktesibios (Kr. e. 170) a feltalálója; a hangszer leírása tanítványának, az alexandriai Heron-nak tollából maradt reánk (közlik Dom Bedos, Schmidt-Niz-Schöne stb.). A víz ennek az orgonatípusnak nem volt nélkülözhetetlen eleme s úgy látszik, később víznyomással meg anélkül is építettek O.-kat (Görögországban és Itáliában. Értékes leírások maradtak fenn Julianus Apostata római császár (4. század) orgonájáról (görög nyelven), egy másik O.-leírás Cassiodorusnál (a 150. zsoltár magyarázatában) s egy Szent Ágostonnál (az 56. zsoltárról); azonkívül több dombormű is arról tanúskodik, hogy az O. a Nyugaton már régóta ismert hangszer volt, mielőtt még Konstantinos Kopronymos bizánci császár 757. Pipin frank királynak O.-t küldött volna ajándékba. A legrégibb O.-k igen kicsinyek voltak s csak 8, legfeljebb 15 fémsípjuk volt (1-2 diatonikus oktáv), amelyek szerkezetre nézve teljesen azonosak voltak a mai principálsípokkal. A 9. század folyamán német és francia szerzetesek számos ilyen kis orgonát építettek; ezeket a kis hangszereket énektanításhoz használták, hangterjedelmük c-c1-ig -terjedt (a legnagyobb síp 4' volt) s billentyűzetük falemezekből állott, melyekre rá voltak írva a hangok betűi (A B C D E F G A). 980 körül Winchesterben már egy 400 sípos 2 billentyűzetes O. áldott, melyen két játszónak kellett orgonálnia; mindegyik billentyűzete 20 billentyűs volt és 10 síp esett egy-egy billentyűre oktávhangolásokban. A kevert játékokról e kor még mit sem tudott. A sípsorokat regiszterek szerint először a 12. században csoportosították. A 4-11. század O.-inak billentyűjárása igen könnyű volt, később azonban a hangszerek megnövekedése és az ezzel járó bonyolultabb szerkezet folytán a 13-14. században oly nehézzé lett a játszás, hogy a billentyűket ököllel kellett leütni ( Orgelschlagen ), vagy könyökkel lenyomni. A nyelvjátékokat a 14. században kezdték alkalmazni; a pedált 1325 körül találták fel Németországban. - Hazánk múltjában aránylag kevés O.-val kapcsolatos feljegyzésről tudunk, de ez a néhány adat elegendő reá, hagy a hangszer kedveltségére következtethessünk: Hunyadi János 1452. orgona beszerzésére való költséget utalványoz a felsőbányai egyháznak; Mátyás király budai várában állítólag 4000 ezüstözött síppal bíró orgona állott (a visegrádi udvari kápolna ezüstsípú orgonáját Oláh Miklós említi) s mind Mátyás, mind II. Ulászló királynak külön orgonásai voltak: Stefano da Salerno és Dániel mester, illetve Grimpeck. (A királyi orgonás Pozsonyban kanonoki javadalommal bírt.). A kisszebeni orgonát 1502., a bártfait 1517. említik; Székesfehérvárnak, Lőcsének már a 15. század első felében volt orgonája. 1500 táján már ismételten emlegetik az egri székesegyház és az esztergomi érsek orgonistáját. A 16. század erdélyi orgonáiról Tinódi is megemlékezik s Dávid Ferenc 1567. felemlíti, hogy a hitújítók kizárták az orgona használatát. A 17. század folyamán többek közt az Öreg Graduál (1636) előszavában hallunk az orgonajátékról s 1651. Kájoni feljegyzi, hogy a magyar ének kíséretére külön kis orgonát szereztetett be Csiksomlyón stb. Pesten már 1703. müködik egy orgonakészítő, Nagyszeben, Körmöcbánya, Kolozsvár orgonáit sűrűn emlegetik a 17-18. században. - Az O.-művek évszázadokon át használatos, jellegzetes írásmódjáról l. Tabulatúra. Az orgonatabulaturás gyűjtemények, az orgonairodalom legrégibb emlékei (közülük különösen jelentősek Adam Ileborgh [1448], Konrad Paumann [Fundamentum organisandi 1452], L. Kleber [1524], A. Schlick [1512], H. Kotter [1525 k.], K. Buchner [1551], J. Paix [1583], B. Schmid [1577], E. N. Amerbach [1571] stb. gyűjteményei és az u. n. buxheimi orgonakönyv [1460 k.]) a hangszeres zene története szempontjából alapvető fontosságúak. Az O.-építészet fénykora, mikor az tényleg művészete volt a nemes O.-hang előállításának, az 1550 és 1650 közötti évszázadra esik; Bach eszerint már az O.-építészet hanyatlásának korában élt. A 19. század az O.-építészet legsivárabb korszaka; ez a hanyatlás egészen napjainkig tart s csak mintha legújabban kezdene ismét biztatóbb fejlődés mutatkozni. A múlt és a jelen kiválóbb O.-építői: E. Compenius, H. Scherer, az Antegnati-család, A. Schnitger, Z. Hildebrand, J. Scheibe, a Silbermann-család, E. Casparini, Fr. H. Clicquot, A. Cavaillé-Coll, J. Merklin, K. Kemper és a magyar Angster J. Az O.-építőművészetnek legkiválóbb mai tudósai: Hans Henny Jahnn, Christhard Mahrenholz, Albert Schweitzer. Az orgonajátszásnak két nemét szokás megkülönböztetni, u. m. az önálló O.-előadást (Recital), és a kísérő O.-játszást. Az önálló O.-művészet kialakulására főként az evangélikus egyházi zeneirodalom volt nagy hatással: rövid idő alatt az O.-irodalom számos műfaját érlelte mag. (Főbb műfajairól l. Korálfeldolgozás, Praeludium, Fuga, Canzone, Toccata, Szonáta.) A római egyház az O.-t majdnem kizárólag csak az ének kisérésére és zenekari continuo-hangszer gyanánt használja, az önálló O.-előadás csak az interludiumok (l. Versettus) játszására szorítkozik. - Már a korai középkor írói is dicsérőleg nyilatkoznak egyes orgonaművészekről; a tulajdonképpeni művészi orgonajáték azonban a 13. századdal kezdődik. A 14. és 15. század kiválóbb orgonásai Francesco Landino és Antonio Squarcialupi Firenzében, valamint Konrad Paumann Nürnbergben. A 16. század óta a kiemelkedő mesterek egész sorával találkozunk, kik nemcsak mint orgonások tűntek ki, de koruk jelentékeny - nem egyszer legnagyobb - zeneköltői is voltak. (Csak néhány nevet említünk e nagyjelentőségű névsorból: G. Diruta, ki 1593. megjelent Il Transilvano c. főművét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek ajánlotta, a két Gabrieli, Claudio Merulo, C. Antegnati, G. Frescobaldi, W. Byrd, P. Sweelinck, A. Raison, J. Titelouze, N. Le Bégue, L. N. Clérambault, a Couperin-család, F. A. Cabezon, A. Schlick, A. Steigleder, H. L. Hassler, M. Praetorius, J. Pachelbel, G. Böhm, G. Muffat, S. Scheidt, D. Buxtehude, V. Lübeck, a Bach-család, L. Krebs, J. G. Walther, J. J. Froberger, G. Fr. Händel, majd a legújabb korban C. Saint-Saëns, Ch. M. Widor stb. Az O.-iskolák közül emlitésreméltók Herzog, Lemmens, Schildknecht, Bossi és Tebaldini, Clemens (pedáliskola) művei, az O.-művészetről szóló történelmi munkák közül A. G. Ritter: Zur Geschichte des Orgelspiels im 14-18. Jahrhundert 1884 (új kiad. 1929-30) és O. Kinkeldey: Orgel und Klavier in der Musik des 16. Jh.-s 1910; az O.-esztétikai művek közül A. Pirro: L'orgue de J. S. Bach 1897, A. Schweitzer: Deutsche und französische Orgelbaukunst und Orgelkunst 1906 és Chr. Mahrenholz: Die Orgelregister, ihre Geschichte und ihr Bau 1929-30. Zalánfy.

Syringa meyeri "Palibin"Syringa meyeeri "Palibin"

Szerkesztette: Lapoda Multimédia



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is