Orgona

(a görög organonból), billentyüzettel s fa- és fémsípokkal ellátott nagy dimenzióju fúvó-hangszer, mely különböző nagyságu sípok, szellentyük segítségével a hangszertestben elhelyezett szélládák által hozatik hangzásba; a sokféle természetü s méretü sípsorok száma szerint változatos szólamképességet nyer s az orgonász a hang szinezetét, tömörségét s terjedelmét tetszés szerint változtathatja. Az O.-regiszter az a gépezet, amely által bizdonyos kézi fogantyuk segítségével a különféle sípszólamok érvényesülése lehetővé tétetik. Az O. terjedelme változó s annak nagyságától függ, ez pedig általában a legvastagabb síp lábhossza szerint határoztatik meg, mely egyszersmind a billentyüzet legmélyebb hangjának felel meg, e szerint vannak 32, 16, 8, 4 láb hosszu, illetve nagyságu O.-k. Egy O., mely a legmélyebb sípszólam mellett - mely 32 láb hosszu nyilt flótának neveztetik - még 16,8 láb hosszu nyilv flótával s az u. n. prestant vagy 4 láb hosszu flótával s doublette-tel is rendelkezik, mely az előbbiek magasabb nyolcadát adja, oly óriás zöngeterjedelemmel rendelkezik mely nyolc egész oktávának felel meg. Az újabbkori O.-építészek billentyüzetüket még öt billentyüvel toldják meg a magasban, mi által a terjedelem fölfelé kromatikusan az f zöngét éri el. Egy nagy O. rendesen öt egymás fölött fekvő, manual-nak nevezett billentyüzettel rendelkezik; az első, mely a játszóhoz legközelebb esik, a pozitiv, a második a nagy O., a harmadik a bomdardon, a negyedik a recit s az ötödik a viszhang (Echo) billentyüzetének neveztetik. Ezen kivül még egy hatodik is van használatban, melyet pedál-nak (lábítónak) neveznek. E lábbillentyüzet az O. legmélyebb hangjai kihozatalára szolgál s azért csak a két legmélyebb nyolcaddal rendelkezik, melyekből néha egynémely hangköz hiányzik is. Az O. sípszólamai: labial- (ajk) v. fuvola- és fuvókás szerkezetüekre osztatnak. Az előbbiek bizonyos ajakszerü készüléktől nyerték nevüket, mely az illető sípok egyik végén a hangok kihozatalára szolgálnak; az utóbbiak pedig bizonyos fémanyagból készült nyelvektől, melyek szintén a megfelelő sípok végén vannak alkalmazva s az által sajátlagos hangszinezetet nyernek. A labiál-sípszólamok ismét fő és mellék-szólamokra oszlanak, a fő sípszólamok nyitottak v. födöttek, az utóbbiak, melyek bordun-nak neveztetnek, egy nyolcaddal mélyebben hangzanak, mint a hasonló nagyságu nyitott sípok; a mellék-sípszólamok azzal a sajátsággal birnak, hogy minden hanghoz annak harmad, v. ötöd, v. tized, v. tizenketted stb. hangközét is hangzásba hozhatják akként, hogy több kisebb síp segítségével a nagy sípok u. n. aluquot- vagyis harmoniai zöngéit is képvielik. Az O. melléksípszólamaihoz tartoznak: a nagy nazát, mely a nyolclábas szólam nyitott fuvolájának az ötödét hangoztatja; a nagy harmad (nagy tertie), mely a prestant ötödét adja; a nazát-tizenegyed, doublette felett még egy harmadot hangoztat; a fourniture vagy mixtur, mely három sípsorból s azonkivül még két más sípsorból van összetéve, mely utóbbiak aliquot-viszonyban állnak egymáshoz; a cymbel, mely a mixturától csakis a sípok csekélyebb vastagsága által különbözik; a cornet, ragyogó sípszólam, két nyolcad terjedelemre és öt sípsorra támaszkodva, melyek azonban csak a magasban használtatnak. A nagy O.-ban három cornet-szólam van, egy a pozitiv, egy a nagy O. s egy a recit-billentyüzetben. A fuvókás sípszerkezet szólamai közül felemlítésre méltók a következők: a bombard, hatalmas szólam, mely külön bilentyüzet vagy a pedál által érvényesül, fő sípja 16 lábas s a 16 lábas nyitott szólammal egyenhangzásban zeng; a harsona (Trompete) a 8 lábas szólammal áll egyenhangzásban, tehát a bombard nyolcadát adja; a sipola (clairon, clarino) a harsonánál egy nyolcaddal zeng fölebb; a görbekürt (Krummhorn) egyenhangban áll a harsonával, de kevésbbé világos, a pozitiv billentyüzetben rendesen előfordul; az emberi hang (vox humana) a 8 lábas sípszólam szinezetével bir s feltalálható a nagy O. billentyüzetben; a pásztorsíp (oboa) egyenhangban áll a harsonával, de rendesen csak a magasabb nyolcadokkal rendelkezik s a fagott-szólammal egészíttetik ki, mely a többi nyolcadot szolgáltatja. Minden nagyobb O. bir olyan regiszterrel, mely a legkiválóbb hangokra kiterjed az egész billentyüzet terjedelmében s azért principálnak neveztetik.

Az eredetére vonatkozó adatok elvesznek az ősidők homályában; szerkezetének első eszméjét kétségkivül az első kezdetleges pásztorsíp szolgáltatta, mely az ókorban az u. n. összetett Pan-sípban nyert első kombináltabb kifejezést.Sok századon keresztül tartott azután e primitiv hangkombinációnak az olyatén való fokozatos tökéletesbítése, mely végre a mai O.-k mesterműveit eredményezhette. Kezdetleges alakjáról s szerkezetéről már a bibliában találkozhatni adatokkal, vagyis az oly fuvóhangszerekről, melyeknek sípkészülékét a lég mesterséges befúvása hozta hangzásba; ily hangszer a történelem szerint már a jeruzsálemi Salamon-templomban is volt használatban. Az ókorban kétféle elnevezésü O. volt használatos, u. m. az organum pneumatikum és organum hydraulicum (vizi orgona), ez utóbbi hordozható volt s már a római császárok idejébne széltében divatozott. Kr. e. 140 évvel bizonyos Ktesibius görög gépész tökéletesítette, valamint hogy az O. Görögországból nyert elterjedést a közép-európai államokban. Pipin francia király s utóbb Nagy Károly császár volt az első, aki az aacheni székesegyházat már meglehetősen javított O.-val ajándékozta meg. Az O. nagyobb mérvü technikai tökéletesbítése a középkorra esik, mikor a széles billenyüket kezdték megkeskenyíteni, a fa- és ónsípokat megszaporítani s a szélládák szerkezetét is könnyebben kezelhetővé tenni. Az O.-lábítót 1470-80 közt a velencei doge udvari orgonásza, Bernhard találta fel, mely a hangszernek nagy lendületet adott. Az O.-építés és javítás körül legtöbb érdem illeti a németeket, kik a XVI. és XVII. sz.-ban sokféle módosításokon vitték keresztül, különösen Förner Keresztély, ki e hangszer mai alakja s diszpoziciójának első tartós alapján vetette meg.

Az újabbkori technika már mindenféle dimenzióju s szerkezetü O.-kat produkál ugy a legnagyobb templomok, mint hangversenytermek, iskolák s magánhasználat számára. Az O.-virtuozitás már a XVI. sz.-ban kezdett kifejlődni, melynek a legnagyobb hőse Willaert velencei egyházi karnagy volt. A XVIII. sz.-ban leginkább kimagasult Frohberger, Kerl, Pachelbel s főleg Reinecke Hamburgban s Buxtehude Lübeckben, kik a nagy Bach Sebestyénnek is tanárai s elődjei voltak, ki aztán mint orgonász is a legtökéletesebb álláspontot foglalta el. Az újabb korban Mendelssohn és a legújabban a francia Saint Saëns magaslik ki mint O.-virtuóz. Az O.-irodalom minden irányban a leggazdagabb. Magyarországon legnevesebb művelője volt e hangszernek a Zsasskovszky testvérpár Egerben, kiknek e nemü elméleti s gyakorlati műveik számottevők a magyar irodalomban. A leghiresebb O.-gyárak Németországban vannak, hol a legjelentősebb O.-k is találhatók. Utána mindjárt Anglia és Amerika sorakozik. E műiparágnak újabb időben már Magyarországon is több számottevő képviselője van, mint az Országh gyára a fővárosban, a Dangl és fiáé Aradon, az Angszteré Pécsett, a Kisé Debrecenben s még számos kisebb-nagyobb gyártelep a vidéken. V. ö. Oláh K., Az orgonaépítészet történet (Budapest 1879).

O. (ném. Bratspill; ol. milinello, vericello; ang. Windlass), kisebb hajókon és rendesen nagyobb tehermunkák végzéséhez használt erős csónakokon, a jármű előrészén látható ama szerkezet, melynek vizszintesen fekvő tengelyére, a terhet tartó lánycot vagy kötelet csavarják. A tengelyt, O.-t, bedugott karók (orgona-karók) által forgatják és igy a terhet felhúzzák, v. lassan leeresztik. A karókat újabban egy forgatható kerékgépezettel helyettesítik. Az O. többnyire csak a horgonynak kezelésére szolgál.

Forrás: Pallas Nagylexikon