Kisszótár


Magyar Magyar Angol Angol
Örmény kérd... ----

Magyar Magyar Német Német
Örmény kérd... ----

Címszavak véletlenül



Címszó:
Tartalom:

Örmény kérdés

Mióta Örményország XVI. sz. elején a törökök kezébe esett, az örmények sok szenvedésen mentek keresztül. Idők folyamán azonban, a keleti kérdéssel kapcsolatban itt sem maradtak el oly kisérletek és mozgalmak, melyektől az örmények sorsának javítását remélték. A jelen század eleje óta Oroszország valamennyi török háborujában kelet felől, Örményország földjén is megtámadta a szultánt és a persák ellen viselt orosz háboruk szinhelye is rendesen Örményország volt. 1827-ben Paskijevics tábornagy Karsz és Erzerum (akkoriban persa) várakat megadásra kényszerítette és Taurisz is megnyitotta kapuit az oroszok előtt. Az 1828 febr. 22. kötött békében Oroszország Nahicsevan és Erivan örmény tartományokat szerezte meg a persáktól. Nyomban ezután megindult megindult a török háboru (1828-29), melyben Paskijevicsnak újra kedvezett a szerencse, mind a mellett Oroszország az 1829. drinápolyi béke értelmében foglalásait (Karsz várát beleértve) visszaadta a töröknek. Az 1853-56-iki (krimi) háboruban Karsz vára (1855 nov. 28.) újra az oroszok (Muraviev) hatalmába került, de a krimi félszigeten szenvedett vereségek hatása alatt a cár kénytelen volt a III. párisi békében (1856 mác. 30-án) Karszt visszaadni a törököknek. 1878-79. megújultak az ellenségeskedések. Most Mihály nagyherceg alvezére, Lorisz Melikov fogta Karsz várát osrom alá, melyet, ámbár Muktár pasa (1877 jun.) visszavonulásra kényszerítette, nov. 8-án mégis megadásra birt, mire azután az oroszok Erzerumig nyomultak elő. A berlini kongresszus által módosított san-stefanói béke értelmében Oroszország Karsz, Ardaghan, Batum és vidékét megtarthatta. Ugyancsak ebben a berlini szerződés 61. pontjában a porta arra is kötelezte magát, hogy haladéktalanul be fogja hozni mindazokat a reformokat, melyek az örmények által lakott tartományok érdekében szükségesnek és egyúttal gondoskodni fog az örmények védelméről a cserkeszek és kurdok ellenében. Ámde a porta ebbeli igéreteinek eleget nem tett, meglehet, hogy nem is tehetett. A rabló kurdok és cserkeszek garázdálkodása tovább is eltartott, a török tisztviselők tétlensége ezentul sem változott és igy a százados vallási és nemzetiség ellentéten alapuló, külföldi hatalmaktól titokban istápolt gyülölség újabban is kitört. Achikian örmény patriárka 1890 febr. 26. adott be kérvényt a magas portához, melyben a megigért reformok életbe léptetését és az örmények bajainak orvoslását kérte, de ebbeli kérelme elhangzott. Az 1890. nyár folyamán megújultak a kurdok rablásai, török katonák pedig az erzerumi templomot szentségtelenítették meg. Erre ugyan a porta megmozdult és jul 10. ostromállapot alá vetette egész Örményországot, de egyebet nem tett. Mig most az örmények egyik pártja, az 1887. Tifliszben megalakult titkos forradalmi örmény bizottság hivei, követséget menesztettek Szt.-Pétervárra, mely a cártól segélyt kért, Konstantinápolynak Kumkapu városrészében jul. 27. az örmény templomban isteni tisztelet alatt verekedés támadt örmények és törökök között és szept. 13. ismétlődött e jelenet. A török kormány erélyesen elnyomta a mozgalmat, az erzerumi örmény püspököt lázítás ürügye alatt Konstantinápolyba vitette, 10 örményfelkelőt pedig részben kivégeztetett, részben elcsukatott. A forradalmi bizottság ezért folytatta működését és több európai fejedelemhez, igy a német császárhoz és Viktoria angol királynéhoz is intézett kérvényeket. Abban a reményben, hogy Örményország függetlenségét elérhetik, arra kérték a fejedelmeket, hogy a berlini szerződést egy újabb európai kongresszuson revideálják. Egyelőre azonban a hatalmak elzárkóztak mindennemü beavatkozástól, mert ebben az esetben a keleti kérdés felidézésétől, esetleg világháborutól tartottak. 1892. Saszun tartományban újabb felkelés támadt, melyben a török csapatok több ízben vereséget szenvedtek és a törökországi örmények soraiban észlelhető forrongás 1893. és még inkább 1894. újra kitörésre jutott. A Van-tó környékén és a Tigris forrás-vidékén lakó örmények fegyverrel verték vissza a kurdok rablótámadásait és ebből elkeseredett polgárháboru, mondhatni anarkia támadt, melynek hire európai Törökországban is visszhangot keltett.

Zeki pasa 5000 török katonával benyomult ugyan a felkelők vidékére, de fanatikus emberei e közben annyi kegyetlenséget követtek el az örmény lakosságon, hogy ennek jajveszéklése folytán a porta (Anglia sürgetésére) bizottságot küldött ki a bajok kiderítése végett. Anglia azonban nem érte be ezzel a bizottsággal, hanem hivatkozván a berlini szerződés 61. pontjára, azt követelte, hogy e bizottságban angol, orosz és francia bizalmi férfiak is részt vegyenek, amibe a porta (dec. 22.), bár nem szivesen, megnyugodott. Ez a bizottság még a zord télen kezdé meg működését, de annyi akadályba ütközött, hogy a dolgok igazi állapotát ki nem nyomozhatta. A kurdok és a fegyelmezetlen török lovasok pedig most is folytatták rablásaikat és gyilkosságaikat, ugy hogy az örmény forradalmi bizottság, melynek Londonban is van már fiókja, újabb panaszoikkal fordult a nagyhatalmakhoz és különösen Angliához; azt követelte nevezetesen, hogy az örmény tartományok élére egy keresztény helytartó állíttassék, és hogy a porta a régóta megigért reformokat valahára életbe léptesse. Az új külügyminiszter, Turkan pasa jul. 16. elvben hajlandónak nyilatkozott a reformokat életbe léptetni, és szept. közepén ebben a kérdésben a nagyhatalmakkal csakugyan megegyezésre jutott. Ámde a forrongó néposztályok már megsokalták a várakozást. Szept. 30.-tól kezdve október közepéig Konstantinápolyban, Trapezuntban és Kis-Ázsia más városaiban rendszeres üldözésekre került a sor, melyeknek nagy számu örmény és török esett áldozatul. Erre a nagyhatalmak közös jegyzékben panaszt emeltek a porta tisztviselői és a török katonaság kihágásai ellen, minek az lett a gyönge hatása, hogy a szultán okt. 19-én külön kormánybiztost küldött az örmény tartományokba azzal a megbizással, hogy egy keesztény segédtől támogatva, a reformokat előkészítse; helytartónak pedig Sakir pasát nevezte ki. Sakir pasa még el sem érkezett rendeltetése helyére és Baiburtban máris újabb gyilkosságok és gyujtogatások folytak örmények és törökök között. A felkelő örmények a Zeitunba szorult török őrséget kemény ostrom alá fogták és nov. 15-én megadásra kényszerítették, az erősség felmentésére siető török hadakat pedig ismételten visszaverték, mignem ezek dec. 15. mégis a várat visszafoglalták. Kis-Ázsiából a forrongás Sziriában és uerópai Törökországba is elterjedt és lassacskán alapjában rázküdtatta meg az egész török monárkiát, a világbéke felforgatásával fenyegetvén Európát. Hogy ily világra szóló válságtól meneküljön, az angol kormány (a Salisbury-kabinet) is lehetőleg csitító módon hatott az örmény felkelőkre és mellőzte a forradalmi bizottság ostromló követeléseit. Ekkor, 1896 aug.-szept. a forradalmi bizottság izgatásai folytán Konstantinápoly utcáin és más városokban megújultak a merényletek, melyek általános rettegést és tömeges gyilkosságokat vontak maguk után. Több ezerre ment azon örmények száma, kiket a bosszus törökök az utcákon, menedékhelyeken s a börtönökben, meggyilkoltattak. Amennyiben pedig a török tisztviselők, rendőrök, sőt a rendes katonai csapatok is részt vettek ebben a véres hajszában, a külföldi követek részéről történt mentési kisérletek mind dugába dőltek. Ezzel az örmény kérdés újabb, általánosabb jelentőségü stádiumba lépett. A nagyhatalmak, Oroszországot beleértve, újra óvást emeltek és legtöbb közülök hadi hajókat küldött a Boszporusba, hogy a gyilkosságok újabb kitörését megakadályozzák. Az örmény kérdés további lefolyását l. Törökország. V. ö. Courson, Rébellion arménienne (Páris 1895); Vámbéry Ármin, Das Erwachen der Armenier (Allgemeine Zeitung 1890, 224. sz.); u. a., Armenier und Kurden (Deutsche Rundschau 1896).

Forrás: Pallas Nagylexikon



Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is