Örmény nyelv

1837-ben mutatta ki először Petermann berlini tanár, hogy az Ö. ugy lexikális, mint grammatikai tekintetben teljesen az indogermán nyelvtörzshöz tartozik. Néhány évvel később ugyanily következtetéshez jutott Windischmann, a nélkül hogy Petermann könyvét ismerte volna. Ezen idő óta az Ö. összehasonlító tanulmányozása napirendre került s főleg Bopp, Bötticher-Delagarde, Müller Fr., Gosche, Hübschmann, Justi és mások kisérelték meg közelebbi meghatározását az Ö. helyének az indogermán nyelvkörben. Ez idő szerint két határozottabban kidomborodó vélemény uralkodik. Az egyik irány képviselője Müller Frigyes bécsi tanár, ki szerint az Ö. hangzási (fonetikai) sajátosságainál fogva az iráni csoporthoz számítandó; a másik irányt Hübschmann lipcsei tanár képviseli, ki azt állítja, hogy fonetikai sajáságánál és nyelvtani szerkezeténél fogva az Ö. nem az iráni nyelvcsoporthoz számítandó, hanem az európaihoz, nevezetesen pedig a szláv-litvánihoz. E két szélső vélemény között áll előbb Bötticher álnév alatt irt Delagarde, ki szerint az Ö. fonetikai tekintetben határozottan iráni, szókészletére nézve azonban igen sok tekintetben megegyezik a görög és szláv dialektusokkal. Az Ö.-nek e szerint az iráni nyelvcsoporthoz tartozása iránt többé kétség nem lehet. A legelső, idegen nyelven irott örmény nyelvtant Rivola Ferenc 1624. tette közzé. Az Ö.-nek ránk maradt legrégibb alkatát, az ó-Ö.-et, az örmény szentirásban találjuk fel; e nyelv máig is az egyházi Ö. Az élő nyelv több tájszólásra oszlik. Ennek két nagyobb csoportja van: a nyugati és a keleti. Az előbbi a török-örmények, az utóbbi persa és orosz örmények nyelve. Az erdélyrészi és a lengyel örmények nyelve a nyugati nyelvjáráshoz tartozik.

Az Ö.-nek 38 betüje van, l. Irás. Az örmény nyelvtanban a főnévnél rendesen nem különböztetik meg a nemet; két szám van: egyes és többes; a nominativuson, genitivuson, dativuson, accusativuson, ablativuson és instrumentalison kivül még két külön eset van: a narrativus és circumdativus, melyek elüljárók által képeztetnek. A vocativusnak nincs külön alakja. A melléknevek ugy ragoztatnak, mint a főnevek. A fokozás közül csupán a középfok ismeretes. A felső fok körüliratik, vagy pedig a melléknév kétszer tétetik. Az ige az által válik ki, hogy két jelen és félmult időn kivül két aorisztosszal és két jövő idővel bir, a klasszikai nyelvek egyéb idői segédigékkel iratnak körül. Az igék az e, a, u magánhangzók szerint három igeragozásba osztatnak be, melyhez mint passzivum a negyedik járul. Az elüljárók részben csak ragok, részben pedig nevek különböző esetekben.

A hazai Ö., épp ugy mint az oláh- és lengyelországi örmények nyelve, a nyugati nyelvjáráshoz tartozik. E nyelvet a papságon kivül különösen az öregebbek itt-ott még ma is beszélik. Az irodalmat egyes örmény nyelvü feliratok és okiratok, majd könyvek alkotják. Könyveket Gábrus Zakar szamosújvári tanító irt vagy adott ki. Figyelemre legméltóbb (1834) erdélyi örmény ábécéje, majd hittana, melyet sok ideig használtak az elemi iskolai örmény tantárgy tanításánál. Gábrus után legjelentékenyebb iró Lukácsi Kristóf, különösen a hazai örménységet tárgyaló forrásmunkái. Szongott Kristóf 1887 óta az Arménia magyar-örmény havi szemle szerkesztésével, Molnár Antal történetirói működésével, Avedik Lukács, Faragó Simon és Govrik Gergely vallásos irányu, Gopcsa László és Wlislocky Henrik néprajzi, Patrubány Lukács nyelvtörténelmi tanulmányaival, Simay János és Gergely örmény versek fordításával és Görög Kristóf egyházi énekek szerkesztésével. Itt említjük fel az 1876. magyar nyelven megjelent Gyakorlati örmény nyelvtant Verthanesz Jakutgián és Vásady Gyula tanárok szerkesztésében, továbbá a nem régiben Szamosújvárt kiadott örmény-magyar egyházi énekes könyvet.

Forrás: Pallas Nagylexikon