Orom
oromzat, tulajdonképpen az egyenoldalu nyeregtető két
végének egyenes, függőleges, háromszögü elzárása. Az O. felső végződése az
O.-csúcs, a két szélső az O.-sarok, az egyes oldalak által befogott terület az
O.-mező (timpanon). Az O., mint valamely irány megjelölésére és díszítésére
kiválóan alkalmas motivum, az építészeti stilusok legtöbbjében igen nagy
szerepet játszik. A görögök és rómaiak templomaiknak oszlopokkal hordott, lapos
(a görögök ormának magassága a szélességnek körülbelül 1/6-1/5-e;
a rómaiaké valamivel magasabb) ormát alakokkal, akrotériákkal díszítik. Később
az O. nyilásoknak ajtóknak és ablakoknak ékességéül is szolgál és mint ilyent
körszeletív is határolhatja. A bizánci stilus félkörives ormokat is használ, a
renaissance az O. oldalait (római minta után) megtöri, csigavonalakkal
határolja, melyek közé néha egész külön motivumokat iktat be. Román és
csúcsíves templomoknál is szivesen alkalmazzák a - most már igen magas, csúcsos
- ormot, ugy a templom hosszhajójának homlokzatául, mint a profán épületek
homlokzatának koronázásául, azt geometrikus ékítménnyel, keresztvirágokkal,
levélcsomókkal, díszes kerek ablakokkal, sokszor lépcsőzetes oldalakkal stb.
díszítvén. A barokk és rokokó építészet az ormot sokszor többszörösen görbe,
meg-megszakított, kunkorodott határvonalakkal képezi ki.
Forrás: Pallas Nagylexikon
Maradjon online a Kislexikonnal Mobilon és Tableten is
|